Történelem konyhanézetben | Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod

Bíró Zoltán István |

Hallottam egyszer, hogy amit a politikusok (vállalkozók, üzletemberek) a tárgyalóasztalnál nem tudnak elintézni, az a fehér asztalnál mégiscsak megoldódik. Kérdés, hogy igaz-e ez a feltevés tömeggyilkosi körökben. Vagyis leegyszerűsítve: Van-e összefüggés a diktátorok étkezése és országvesztő módszerei között? Mivel a múlt század végének diktátorait már utolérte jól megérdemelt sorsuk (igaz, helyükbe termettek újabbak, sajnos), ám némelyikük szakácsa még él, a kérdés megválaszolására volt lehetőség.

A lengyel tényfeltáró újságíró, Witold Szabłowski (amúgy amatőr szakács is) négy kontinenst bejárt a válaszért. A sokat látott, s az egészet mégis megúszó konyhai dolgozókat nehéz volt fellelni: többségük máig kerüli a nyilvánosságot.

Szabłowski első interjúalanyával, a kambodzsai hóhér, Pol Pot szakácsával beszélgetve azonnal szembesül a riporterek szokásos gondjával: mennyire lehet és érdemes a megszólalók visszaemlékezéseit ütköztetni a valósággal? Ha kortársak, a hiteles dokumentumok másként emlékeznek egy-egy részletre, netán az interjúalany is eltérően nyilatkozott korábban, akkor szembesíteni kell ezzel, vagy hagyni, hogy úgy vegye fel a történet fonalát, ahogy most emlékszik rá? Szabłowski érzékelhetően az utóbbi megközelítést választja, s leginkább az elbeszélésdarabok közé iktatja be a történelmet.

• Olvass bele!

Pol Potot a szakácsnője kellemes, pazar mosolyú, szép férfiként írja le. Mikor megismerte, még mindenki Puk testvérnek hívta – ami khmer nyelven annyit jelent: matrac. „Még a mosolya is szelíd volt. Pol Pot maga volt a megtestesült jóság.” Matrac testvért pedig nem érdekelte, hogy ő hogyan tud főzni – hiszen amikor szerződtették, még nem is tudott –, inkább a megbízhatósága volt a fontos. Meglehet, a szakácsnő talán többet is remélt, mint hogy édes-savanyú levest főzzön, mangó- és papajasalátát készítsen neki. Nagy példák álltak előtte: a Vörös Khmerek vezetői gyakran vették feleségül a szakácsnőiket. Például Khieu Shampan, a későbbi államfő is fokhagymahámozás közben ismerte meg élete párját, miként Nuon, a másik legbefolyásosabb Vörös Testvér is szakácsnőt vett el feleségül – a rezsim öt legfontosabb emberéből négynek konyhai alkalmazott volt a felesége.

Pol Pot arra is megtanította katonáit, hogy amerre mennek, külön táskákban vigyenek magukkal vízispenót dugványokat, tök-, padlizsán- vagy keserűdinnye-magot, a gyomrukat egészségesen tartó csilipaprikát. A magokat ügyesen köpködjék szét a dzsungelben, hogy kicsírázzanak, s legközelebb legyen mit enniük, ha arra járnak. És csakugyan! Matrac testvér útmutatása nyomán rendre találtak később ehető növényeket is.

Míg a Vörös Khmer első embere jól képzett diplomásként az értelmiségieket, sőt általánosságban a városlakókat irtotta, Idi Amin, Uganda elnöke a források szerint csak négy általános iskolai osztályt végzett, bár meglehet, azt is csak hamisították neki, mert „szemtanúk szerint mikor katonai parancsnokként számlát nyitott egy bankban, előtte húsz percig gyakorolta – a saját aláírását”.

Az ellenségeit krokodilokkal felzabáltató Amin a jó ebédekért egy Mercedest adott a szakácsának. Sokat nem lehetett vitázni vele: mikor beleszeretett az iszlámba, az elnöki palota összes alkalmazottjának le kellett vágatni az előbőrét, körül is metélkedett a hivatalvezetőtől a komornyikokig, a sofőröktől a szakácsokig mindenki. Ennek ellenére a palotában rövidesen mindenkinek akadt olyan ismerőse, aki eltűnt, s később megtalálták megcsonkítva, levágott kézzel, lábbal, kivágott nyelvvel.

Szakácsa nem tudja megerősíteni a mendemondákat, hogy Amin ivott volna a kivégzettek véréből, vagy evett a májukból – ő soha nem látott ilyet, mondja a riporternek, és sírva fakad, a könnyei az álláról az ingére folynak.

Az alkalmazottak személyes fő feladata a túlélés volt, miként Enver Hoxha (ejtsd: Hodzsa) szakácsának is. Az Albán Munkapártot négy évtizeden át vezető első titkár (és Sztálin leg-túllihegőbb tanítványa) konyháján minden reggel a kötelező önkritikával kezdődött. Ha úgy érezték, hogy mindent jól csináltak, akkor is ki kellett találni valamilyen vétséget. (Akinek ez újdonság, keresse meg Sztálin korszakában, majd később a magyar ötvenes években a kritika-önkritika jelenségét, továbbá „az ellenség befurakodik a pártba is” jelszavú politikai boszorkányüldözés gyakorlatát…)

Úgyhogy a szakács olyasmiket vallott, hogy a kelleténél egy csipettel több fűszert tett az ételbe. Hasonlóan nyilatkoztak az orvosok, a pincérek, a virágrendező lányok: mind találtak magukban valami kritizálandót. De óvatossággal kellett eljárni, hiszen a bűneiket feljegyezték és később, évente egyszer el is számoltak a vétkesekkel. Vagy leszámoltak…

Egy idő után már az agyuk mélyéből kellett valami marhaságot előbányászni, miben kell még változniuk, fejlődniük, hiszen nem lehetett örökösen csak a fűszereket, meg a késést emlegetni. „Enver Hoxha szakácsa autószerelő szeretett volna lenni, de a Párt úgy döntött, hogy K. úrból remek szakács lesz.”

Azért K. úr, mert bár Hoxha már nincs velünk, ő a mai napig nem meri a saját nevét használni. Hiszen a megfigyeltek egymást figyelték meg, s jelentettek azoknak, akiket szintén megfigyeltek. És aki hibázott, esetleg meghalt; lehetett akár szakács, akár miniszterelnök.

A megfigyelőkről a szerzőnek személyes élménye is van Fidel Castro kedélyes Kubájából. Még első havannai látogatásán, mikor leült egy árnyas belvárosi parkban, mellé telepedett egy idős férfi. Agyonhasznált öltönyében olyan volt, mint egy nyugdíjas könyvelő. Szabłowski a pad egyik végén ült, amaz a másikon. Nem nézett rá, csak bólogatni kezdett, és egyetlen mondat hagyta el a száját: „Úgy élünk, mint az állatok.” Erre váratlanul kiugrott a bokorból két civil ruhás rendőr, és elvitték. Szabłowski tiltakozni próbált, de ellökték: máig sem tudja, mi történt a sóhajtozó emberrel.

Castro szakácsa úgy bujkál, hogy közben mindenki ismeri: Mama Inés néven étterme van egy elegánsan felújított, gyarmati időkben épült házban, divatos, piros keretes szemüveget és kigombolt inget visel. Egyike azoknak seftelőknek, akik a szocialista Kuba lebomló tetemén sikeresen gazdagodnak.

A könyvben néha felbukkannak a kenyéradók kedves receptjei is, ez akkor is érdekes, ha például a tikríti hallevest kevesen akarnák megfőzni. Petneki Noémi fordítása pontosan adja vissza Szabłowski ironikus stílusát és a háttérből a reflektorfénybe került személyzet nagyon egyszerű fogalmazásmódját is.

A konyhákból néha rá lehetett látni a nagypolitikára is. Szaddám Husszein szakácsa sok országban járt a gazdájával (vagy minek is nevezzem?), többek között Marokkóban, Jordániában és a Szovjetunióban. Moszkvában Gorbacsovnál jártak, fegyverekről tárgyaltak, éppen tartott az iráni háború.

A Szovjetunióban még a szakácsok is egy nagyhatalom szakácsainak érezték magukat: nagy, közös gáztűzhelyen főztek velük, de ők folyamatosan arrébb tolták a fazekaikat. Nem volt rá szükség, mindegyiküknek jutott elég hely, de ők már csak ilyenek voltak. „Az országuk terjeszkedő politikát folytatott, ők meg a konyhában terjeszkedtek.”

Mindig úgy tolták arrébb a fazekaikat, hogy elfoglalják a lángot Szaddám Husszein szakácsai elől. „Akkor az jutott eszembe, hogy a háborúk is így törnek ki. Mindegyik fél azt akarja, hogy az ő fazeka legyen közelebb a tűzhöz.” Amikor ez a könyv megjelent, még nem volt látható, hogy a történelem konyháján ismét tologatják a fazekakat.

Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod
Fordította: Petneki Noémi
Prae Kiadó, Budapest, 2022
280 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2993 Ft
ISBN 978 615 619 9713

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Witold Szabłowski négy kontinensen keresztül, az ókori Babilon iraki romjaitól Kenya szavannáin, Albánián és Kubán át a kambodzsai őserdőig utazva felkutatta öt olyan diktátor személyes szakácsát, akik országuk polgárait könyörtelenül elnyomták, éheztették és lemészárolták: az iraki Szaddám Huszeinét, az ugandai Idi Aminét, az albán Enver Hoxháét, a kubai Fidel Castróét és a kambodzsai Pol Potét. Meghallgatta történeteiket, miközben édes-savanyú levest vagy kecskehúsos piláfot főztek, rumot ittak és römiztek.
Az Így etesd a diktátorod a többszörösen díjazott lengyel tényfeltáró újságíró ízekben gazdag, olvasmányos és halálosan komoly könyve, amely késhegyre menően mutatja be, milyen az élet a zsarnokság alatt.