Eigner Bernadett: Szülő születik (részlet)

Kívánt és nem kívánt gyermek
– elfogadás és elutasítás

Gondold át
Miért is fontos ez a kérdés: Szívből kívánod-e leendő gyermekedet? Vagy csak a (meg)szokás, esetleg egyéb okok miatt vállalod? Ezzel kapcsolatban meghatározó lesz az a kérdés, hogy téged vajon szívből kívántak, örömmel vártak-e, feltételek nélküli elfogadással köszöntöttek-e az életben a saját szüleid. Mert ha nem, akkor nem lesz könnyű dolgod!

Ha valakit nem vártak, nem akartak, az a legsúlyosabb sérülések egyike, mert ezzel az illető létét, az élethez való jogát kérdőjelezik meg, vagy utasítják el. Ezek a gyermekek, majd felnőttek azt érzik, hogy nincs helyük a világban, nincs joguk az élethez, és ezt a jogot, mely amúgy magától értetődő lenne, valamivel meg kell szolgálniuk. Be kell bizonyítaniuk, hogy ők is érdemesek az életre, ők is elfogadhatóak és szerethetőek.

A legjobb barátaim között is többen küszködnek, küszködtek ezzel a problémával egész életükben. Mert például a szülők már egyáltalán nem várták, becsúszott véletlenül, ráadásul egy előző gyermek elvesztése után, amit soha nem hevertek ki. Vagy mert az édesapa egyáltalán nem akart már gyermeket, főleg nem lányt, és amikor a kislány megszületett, elfordult tőle; és ez a lány még felnőtt nőként is többször kísérelt meg öngyilkosságot. Egy példa a saját terápiás gyakorlatomból: az apa, Tamás, egyáltalán nem akart gyermeket, kettesben képzelte el az életét a párjával. Azonban az anya, Edit, úgy gondolta, ez a társadalmi elvárás, és talán a párjával való kapcsolat tartósságának záloga is, ezért kierőltette/kikönyörögte a babát, akit aztán a terhesség ideje alatt mindketten „kis parazitának” neveztek. Amikor az apa a szülés után meglátogatta az anyát a kórházban, rá se nézett a gyermekére, csak Editet látta, őt köszöntötte. Amikor négy és fél hónapos korában megláttam Zalánt, a csecsemőt az otthonában, megdermedtem végtelenül komoly, felnőttesen rezignált, szomorú tekintetétől, rekedt, panaszos hangjától, folyamatos izgő-mozgó, nyugtalan viselkedésétől. Nem engedte anyjának még az ölelést sem, szinte kitekeredett, felkapaszkodott majdnem az anya fejére, nyakára. Szívszorító volt látni a szenvedését. Edit elmondta, hogy a kisfiú születése után képes lett elfogadni a gyermek tényét, és meg is szerette a kicsit, de az apa továbbra is levegőnek nézte a babát. A gyermek mindezt érezte, és a maga módján küzdött a szülők elfogadásáért, szeretetéért, figyelméért. Óvodás korában megkerestek a szülők, vagyis inkább az anya, mert Zalán súlyos magatartási problémákkal, szorongással, éjszakai ágybavizeléssel és otthoni kapcsolati, valamint óvodai beilleszkedési nehézségekkel küzdött.

A közös rajzon, amelyet a kisfiú és anyukája rajzolt a gyermek óvodáskorában, egy cica látható . Amikor ellátogattam hozzájuk, hogy megfigyeljem a családot, a gyermeket az otthonukban, három hatalmas, lusta macskával találkoztam. Egyértelműen uralták a teret, és azonnal érezhető, látható volt, hogy itt a macskák vannak a középpontban: mindenkinek volt egy saját macskája. Amikor a kisfiú a nappali kanapéján legózni kezdett az apjával, kettejük közé, a legós dobozba feküdt Zalán cicája, és aztán el sem mozdult onnan. Később úgy fejtettem meg a jelenetet, hogy a macskák az áthidaló, összekötő kapocs szerepét tölthették be, és kapcsolati szerepet játszottak, mert a családtagok nem tudtak közvetlenül, szeretettel és érzelmeiket kimutatva közelíteni egymáshoz. Az anya igyekezett ellensúlyozni azt az érzelmi űrt, ami az apa oldalán keletkezett, de ez – főleg egy fiúgyermek esetében – természetesen nem lehetséges tökéletesen.

Az elutasított, nem kívánt gyermekek egész életükben magukban fogják keresni – és megtalálni – a hibát, hogy miért nem elég jók, hogy miért nem csinálják elég jól. Azt fogják hinni, hogy velük van valami baj, nem elég szépek, okosak, kedvesek, talán még jobban, még okosabban kellene megfelelni a szülői elvárásoknak, elnyerni a szülők kegyeit, figyelmét, szeretetét. Csak hát azt, ami nincs, azt igen nehéz elérni, mondhatni, lehetetlen kihívás. Azonban ezek a gyerekek egész felnőtt életük során is ezzel küzdenek: be akarják bizonyítani, hogy ha elég jók, ha elég jól csinálják, végül elnyerhetik szüleik szeretetét. Ez a motívum aztán megjelenik további meghatározó kapcsolataikban, például felnőtt párkapcsolataikban is, szétzilálva azt, megakadályozva a spontán kiteljesedést, a boldog végkifejletet.

Szerelemgyerek – a miénk,
vagy nem egészen?

Szerelemgyerek – mi is ennek a szónak a jelentése? Persze az lenne a legjobb, ha a szó nemes értelmében minden gyerek szerelemgyerek lenne: azaz a szülei szerelméből fogant, szeretettel várt gyermek, szülei szeretetének, szerelmének gyümölcse. Szerelemgyereknek mondjuk azonban azt a gyereket is, aki házasságon kívül fogant. Ilyen értelmében a rendkívül csúnya „zabigyerek” kifejezéssel azonos: azaz nem tervezett, csak véletlenül „becsúszott” gyerek. A szülők talán rosszul vagy egyáltalán nem védekeztek, vagy a kicsi egy szerelmi/szexuális kaland nem várt következménye. Akár egy olyan kalandé, amely kikacsintás volt a házasságból, s így a gyermek nem feltétlenül a vér szerinti szüleivel fog élni. S még azt mondják, hogy a szerelemgyerekek mind nagyon szépek, mert egyetértésből, szerelemből születtek…

Vegyük talán a leggyakoribb esetet, amikor – hiszen az anya személye mindig egyértelmű, az apáé viszont nem feltétlenül – egy házasságon kívüli kapcsolatból, viszonyból fogant meg a gyermek, de az anya nem szeretné felrúgni a házasságát. Megszüli hát a gyermeket, és eltitkolja a valódi származását az apa, a gyermek, és persze mindenki elől. A dolog kétesélyes: nem derül ki soha semmi, vagy fény derül a titokra. Talán meglepő, de az első esetben is megterheli a gyermek fejlődését, hogy nem ismerheti a gyökereit, és az anya bűntudata is színezheti kettejük kapcsolatát, vagy a nő kapcsolatát a férjével, ami szintén kihat a gyermekre. Ha pedig kiderül az igazság, akkor az apa áll nehéz helyzet előtt, hiszen akit sajátjának, saját vérének hitt, az csupán egy idegen. Szertefoszlik-e a szeretet? Hogyan lehet így tovább folytatni?

A titok mindig megzavarja egy gyerek fejlődését, s ha viselkedéses, érzelmi vagy kommunikációs tüneteket mutat, érdemes a rejtett, eltitkolt információk után kutatni. Persze mindenkinek az lenne a legjobb, ha felszabadulnának a titok alól, de erre csak ritkán kerül sor. Érdemes törekedni a saját szüleid, saját gyökereid megismerésére, még akkor is, ha fájdalmas titkokra derül fény.

Előző életek

A gyermek sorsát befolyásolja a testvérsorban elfoglalt helye, és az is, ha korábban meghalt gyermek(ek) vagy elvetélt magzat(ok) után született. Az ilyen tragédiák után világra jött gyermekeket szivárványgyerekeknek is nevezik.

Különösen súlyos teher lehet „elfoglalni” az elhunyt testvér helyét a családban, de hasonló nehézséggel szembesül az a gyermek is, akinek születése előtt az anya elveszített egy magzatot, akár spontán, akár tervezett abortusszal. Egy felnőtt nő már anyukaként vett részt a szülőkonzultáción, és elmondta, hogy mindig is olyan érzése volt, hogy ki kell töltenie a meghalt testvére által hátrahagyott űrt, s valahogyan pótolnia az elvesztett gyermeket, ezért fokozott erővel, figyelemmel, többszörös akarással és teljesítményekkel igyekezett a meghalt gyermek helyett is teljesíteni, bizonyítani. Ez végül maximalizmust, perfekcionizmust, erős teljesítménykényszert és szorongást eredményezett. Mintha elvette volna az elhunyt gyermeket megillető helyet, amit meg kell szolgálnia, valamilyen módon fizetnie kell érte…

A testvérsorban mindegyik gyermek a maga sajátos nehézségeivel küzd. Az elsőszülött, a nagy tesó egy darabig élvezi a kiváltságos, csak rá irányuló, osztatlan figyelmet, sütkérezik benne, aztán a magasból nagyot koppan a földön, amikor elérkezik a trónfosztás ideje, és jön a következő tesó. A veszteség, a csalódás fájdalmas: Miért estem ki a kosárból? – kérdezheti magától, magában. − Miért kellett nekik valaki más is, én nem vagyok elég? Mit tehetnék, hogy eltüntessem innen a vetélytársamat? Hogy ismét egyedül lehessek a szüleim szeretetének tárgya? Már nem szeretnek eléggé? Talán valami rosszat csináltam? Mit csináljak jobban, mit tehetnék többet?

Az első gyermek sorsa nemcsak ezért nehéz, hanem azért is, mert ekkor még a szülők is görcsösebbek, merevebbek, formálisabb elvárásaik vannak. Az első gyermek pedig elkezd túlzottan alkalmazkodni, minden feladatot elvégezni, minden kihívást teljesíteni, koránál felnőttesebben viselkedni, hiszen ő a nagy, akire számítani lehet, és igyekszik is ennek a képnek megfelelni. De milyen áron? Sok-sok elfojtott szomorúság, kétség, csalódás, szorongás, önértékelési vívódás, harag árán, ami nem tűnik el, csak alapvetően rejtve marad a külvilág számára. Ezek az érzések néha persze kiszivárognak a kisebb-nagyobb réseken, akár ki is robbanhatnak, de alapvetően ott maradnak belül, elrejtve és megfegyelmezve. A kényszerű megfelelések miatt pedig nehezebben tud kibontakozni a gyermek saját személyisége, kapacitásai, öröme, felszabadultsága.

A helyzetet nehezítheti az is, hogy a szülő rávetíti a gyerekre a saját szüleivel való feldolgozatlan érzelmeit, konfliktusait, szinte megfordítva a szerepeket: így a gyermekkel türelmetlen, rá dühös, nem képes kedvesen, jól bánni vele, mert megmozdulnak lelkének tudattalan rétegeiben a saját gyermekkori érzelmei, nehézségei, és képtelen ezektől függetleníteni magát. Elöntik gyermekkori sérelmei, ezért még nem képes érzelmileg felnőttként közeledni a saját elsőszülöttjéhez. Ezért gyakori aztán, hogy a szülők a gyermek problémáival fordulnak szakemberhez, holott ő „csak” az érzelmi közelség, az elfogadás hiányától szenved. Azt hiszi, vele van a baj, és így aztán lesz is, és kialakulnak a csatározó, viaskodó szülő−gyerek párosok, tele rejtett sértettséggel, félelmekkel.

Nincs könnyű helyzetben a legkisebb sem, de a második, a középső, a „szendvics” gyerek sem. Ő ugyanis nem igazán tudja, miben különleges: próbál kitűnni valahogy a nagy árnyékában, közben látja, hogy a család, a rokonok a kicsit babusgatják, így aztán nem érzi magát elég értékesnek, fontosnak, és ebből sokféle lázadó, zavar(g)ó magatartás fakadhat. A legkisebb gyereknek talán a legkönnyebb.

Saját terápiás gyakorlatomban sokszor megfigyeltem, hogy a szülők a középső gyermek problémájával jönnek. Vagy ha mégsem, és a szorongó, túlalkalmazkodó elsőszülött került valahogyan a fókuszba, előbb-utóbb ráirányul a figyelem a második testvérre.

Alfred Adler pszichoanalitikus más-más sorsot, szerepet feltételez az egyénnek attól függően, hogy a nagy-, a középső vagy a kistestvér helyét tölti-e be a családban. Az elsőszülöttet gyakran meghatározza a megfelelés vágya, és ha testvére születik, akkor az elveszett kizárólagosság okozta csalódottság és kudarcélmény.

Az elsőszülöttekre általában jellemző, hogy következetesebbek, magabiztosabbak és dominánsabbak. A középső gyerekeknek van talán a legnehezebb dolguk, hiszen osztozniuk kell a társas kapcsolatokon, a figyelmen, azonban már ebbe születnek bele, ezért természetesebb lesz a számukra, így sikeresebb közösségi emberré válhatnak. Hajlamosabbak a lázadásra, és kevésbé tisztelik a szabályokat. Áthatja őket a versenyszellem, küzdenek, hogy legyőzzék idősebb testvérüket. A középső gyermek úgy érezheti, hogy elvész a testvérei között, ezért mindenre képes a szülők figyelmének megszerzéséért. Adler szerint a legkisebb gyerekeket a szülők gyakran elkényeztetik vagy túlóvják. Már nem olyan szigorúak és merevek, mint az elsőszülöttnél, lazábban, megengedőbben viselkednek.

Eigner Bernadett: Szülő születik
Móra Családi Iránytű sorozat
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2022
184 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft