Mosóporos dobozoktól a végtelenbe | Cédric Chapuis: Élet-ritmusra / Thealter

Tóth Anett |

Mániája a ritmus, folyamatosan pörög, nem áll meg. Nem hasonlít a körülötte élő emberekhez. Azok normálisak, ő meg nem. Vagy pont fordítva. Ő Adrien Lepage, a kicsit furcsa, kicsit más világban létező, autisztikus kamaszfiú. Magyarországon először Medveczky Balázs játszhatta el. (A Szegedi Nemzeti Színház tavaly télen bemutatott produkciója.)

Egy fiú és egy dobszerkó áll a színpadon. Adrien és Tiketum – mert a fiú bizony nevet adott élete legfontosabb tulajdonának. Az ő különleges keringőjüket mutatja be a Hojsza Henrietta rendezte monodráma az első találkozástól egészen az elválásig. Ez az Élet-ritmusra, amit most a Thealteren is láthattak a nézők. Cédric Chapuis darabjának fókuszpontja és mozgatórugója a dobolás, s mégis jóval többről szól, mint a hangszer iránti rajongásról. Láthatjuk, az iskolarendszer hogyan definiálja a tehetséges, jó diákot, hogyan működik a kiközösítés és a zaklatás (bullyzás), de azt is, hogy a szerelemnek semmi nem szab gátat.

Az egyik tanulságot rögtön a darab elején levonhatjuk: nem kell feltétlen hangszer ahhoz, hogy valaki doboljon. Medveczky Balázsnak bőven elég a két keze vagy egy teniszlabda, na meg valami felület, legyen az akár a fal, akár a tulajdon testvére. Történetünk főhőse annyira vágyakozik egy valódi dobfelszerelés után, hogy mosószeres dobozokból, flakonokból kreál magának. A probléma csupán annyi, hogy a ritmuson kívül nehezen koncentrál bármi másra. Nem köti le a figyelmét sem a tananyag, sem az oktatók, emiatt persze jegyei egyre rosszabbak, osztálytársai pedig évről évre egyre fiatalabbak lesznek. Mikor a helyzet már az iskola igazgatójának mércéjével nézve is tarthatatlan, szülői közreműködéssel elhúzza Adrien előtt a mézesmadzagot: jó jegyekért cserébe igazi dobon játszhat. A látottak alapján kijelenthető: a siker kulcsa a beetetés, hiszen a fiú egy csapásra eminenssé válik, sőt még zokszó nélkül végzi a házimunkákat is. Így aztán előbb-utóbb (bár inkább utóbb) mégiscsak övé lehet a vágyott dob.

Bár társai kirekesztően bánnak vele – megverik, gúnyolják –, rátalál a szerelem is, idővel pedig összefújja a szél hozzá hasonlókkal, akikkel zenélhet. A problémák akkor kezdődnek, amikor a hangszerboltban kinéz magának még valamit, amire sajnos nem telik, viszont legalább annyira vágyódik utána, mint történetünk elején a dobra.

Medveczky Balázs muzikalitását, ritmusérzékét figyelve kétség sem fér hozzá, hogy ez a szerep neki született. Parádés szólók tömegével ajándékozza meg a közösséget. Ízelítőt kapunk latin ritmusokból, cirkuszi dallamokból, Louis Armstrong slágereiből és a ’70-es, ’80-as évek legnagyobb rocklegendáinak emlékeiből is. A dobszólók olykor legalább annyira felfűtöttek és hevesek, mint Adrien hangulatváltozásai.

Medveczky hatalmas koncentrációját tanúsítja, hogy a szöveg és a dobolás mellett még mozgása láttán is elámulunk. Fejen áll, táncol, a lendülete sosem fogy el, persze hogy elnyeri a közönség rajongását. Monodráma lévén maga jeleníti meg az összes szereplőt, így szüleit, tanárait, barátnőjét, Celine-t, a vele kegyetlenkedő fiatalokat és a rendőrség embereit is, extra színt adva ezzel a produkciónak. Ritka az olyan előadás, melynek során a néző teljesen elfeledkezik időről és időről és csak a színpadra figyel. Medveczky Balázsnak ezt most sikerült elérnie.

A darabot – annak minden komikumával együtt – baljóslatú jelek kísérik végig. Láthatjuk, hogy egy férj hogyan bánik a feleségével, hogy élcelődnek a fiatalok egy ártatlan gyereken, aki közülük való, mégsem látjuk jönni a fájdalmas fordulatot, annyira magunkénak érezzük a fiú optimista, naiv életszemléletét, meg az ebből születő sajátos humort. Hojsza Henrietta rendezését dicséri, hogy nincs eltúlozva Adrien karaktere. Minden furcsasága ellenére sem a „mássága” határozza meg. A hangsúly sokkal inkább a gyorsan váltakozó érzelmekre tevődik. Mire felocsúdnánk a szomorúságból, hogy milyen is az apa-fiú viszony, amit látunk, már az nevettet meg, hogyan definiálja Adrien a csók fogalmát.

Hojsza Henrietta műve a díszlet és a jelmez is. Mindkét feladat megoldásakor az egyszerűség mellett tette le a voksát, így semmi sem vonja el a nézők figyelmét a történésekről. A színpad egy részét fekete fallal leválasztották, így a megmaradt pár négyzetméteren épp elfér a mozgó pódium a dobfelszereléssel, jelmezként is megmarad a hétköznapi viselet. A nézőnek valóban nincs más dolga, mint figyelni és megérteni ennek a furcsa fiúnak az igazságát.

Fotók: thealterphoto2022

Cédric Chapuis: Élet-ritmusra
Fordította: Varsányi Anna
Rendező: Hojsza Henrietta

Előadja: Medveczky Balázs

Thealter / Maszk / Szegedi Nemzeti Színház