Valóság és álom határán | Kun Árpád: Takarító férfi

kistibi |

Takarító férfi. Így, határozott névelő nélkül. Hiányt éreztet – és nem csak a névelő hiányát. Konkrét személy vagy típus? Érdemes (mint hetven éve) ma ismét a tipikusságról regényt írni? Nagyjából a regény felénél sikerült elérkeznem saját magyarázatomig. Nem típus ez, hanem világlátás. Hogyan látja a világot egy olyan ember, aki majdnem egész életét mások szolgálatában tölti, aminek egy része a munka: öreggondozás, takarítás, másik része gyerekeinek nevelése, háztartási teendők. Ezek jórészt kitöltik a napját. Amikor meg saját maga lehet, az a kettőt megelőző hajnal, ilyenkor ír: regényt. De mint mindennek, ennek is ára van. Az alvástól elvett idő.

A háttér Norvégia, ahol egy Magyarországról kivándorolt család él. Nem azért mentek ki, mert akartak, azért mentek, mert családjukat, a három meglévő, és a születendő negyedik gyermeket normálisan akarták felnevelni.

Ez Magyarországon sajnos százezrek története. És innentől (is) izgalmas Kun Árpádé: hogyan tud egy magyar család gyökeret ereszteni egy teljesen más kultúrában. Hiszen ő mondja egy interjúban: „Ha nem megyünk ki Norvégiába, sosem lett volna Boldog Észak.”

És tegyük hozzá, ha nincs Boldog Észak, akkor nincs Megint hazavárunk  sem, és nincs Takarító férfi sem, vagyis nincs Észak-trilógia.

De vissza a műhöz! Mitől lehet izgalmas egy olyan regény, amelyiknek nincsenek pergő, cselekményes elemei? Ami egy család hétköznapjait meséli; amiben semmi nem emeli ki az eseményeket a hétköznapok darálós valóságából. Van válasz: a mesélő. Olyan szinten gondolkodtat, ami pótolni tudja a cselekményt, összekavarja a valóságot az álommal, és folyamatos izgalmat kínál a kettő közötti játékkal. Ez a játék nem veszélytelen. Előfordul, hogy vezetés közben elalszik, kamionnal ütközik, és két gyermek is ül benn a kocsiban. Csodával határos módon megússzák, de az autó ronccsá törik. A kamionsofőrtől kap ajándékba egy kütyüt, amely érzékeli az alvó állapotot, és riadót fúj, ha elalszik a gazdája. Így ír erről: „Napjaim csordultig beteltek. Néha azon kaptam magam, hogy ugyanolyan mámorító élmény a puszta létezés, akár levegőt vennem vagy belebújni a pulóverembe, mint kisgyermekkoromban. Kerek volt az életem, mint az ősidőkben, még ha ez a felnőttkori bonyolultabban volt is összerakva. Csak írni nem tudtam. Erre egyszerűen nem jutott már időm. Megoldásnak azt találtam ki, hogy az alvásomat megkurtítom.”

Abszurd helyzet ugyan, de ez a krónikus alváshiány hozza létre a regénynek azt a síkját, amit a Boldog Északban mágikus realistának nevezhettünk, a jelen történetben pedig a képzelet és a valóság olyan tánca, ahol az olvasó nem tudhatja mindig pontosan, melyik síkban jár. „Ébren voltam, de duplán, egyszerre két valóságban. Mintha egy képernyőt osztottak volna kétfelé, hogy egyszerre két különböző adás fusson rajta.” Így jön létre olyan helyzet, hogy az egyik gondozottja nem éri el időben a vécét, a folyosón a padlóra ürít és vizel. Ő így érzékeli: „Ragyogás kápráztatott, és fűszeres aromákat szippantottam be. A padlón színesen csillogó golyók illatoztak.”

Ahogyan a Boldog Északban Aimé Billion egyes szám első személyben mesél, a Megint hazavárunkban a Kun Árpád nevű regényhős használja a közlésnek ezt a módját, a trilógia záró darabjának mesélője is egyes szám első személyű. A három kötet önállóan is élvezhető, de nem az első részben megkezdett történet folytatódik, hanem a megpendített alapkérdés: idegenként hogyan lehet megélni Norvégiát.

Mert Norvégia kétarcú ország. A szédítő mélységek, a tiszta fenyvesek, csillogó fjordok mellett mindig ott van a hirtelen, váratlan halál lehetősége is. Gleccserről lezuhanó jégtömbök zúznak halálra turistákat, házakat sodor el a hegyomlás, a vigyázatlan túrázó kavargó hóviharban téved el, évmilliós sziklák hasadnak szét földrengésben. És nem is csak a természet kétarcú. Kelet-Norvégia lakói zárkózottak, az idegent nehezen fogadják be, az ország nyugati felén a népek nyitottabbak, barátságosabbak. Az egymástól messze fekvő települések, a megközelíthetetlenség miatt olyan tájszólások alakultak ki, hogy néha két norvég is nehezen érti meg egymást. Kétfajta írott nyelv létezik, keleten a bokmål (bukmol), nyugaton pedig a nynorsk (nínorszk), ez a helyzet tovább színezi a kívülről egységesnek látszó ország képét. És azt is tudjuk, hogy Norvégia a világ leggazdagabb országa, ezért bevándorlási célpont, és ha valaki munkához, fizetéshez jut, az jól meg tud majd élni a fizetéséből, még akkor is, ha Norvégia a legdrágább országok közé tartozik.

• Olvass bele!

Az álom és valóság között táncoló mesében olykor jólesően eltéved az ember. Én például nem tudtam eldönteni, hogy melyik tartományban játszódik az alábbi történet. A család házat vásárol, természetesen kölcsönre. Amikor a föld megmozdul, a ház mögötti szikla meghasad, utat nyitva egy hatalmas barlangba, ahol évezredek óta nem járt ember. A barlang földjén, a vastag üledékrétegben egy speciális, tán még a szarvasgombánál is drágább gomba terem. A családfő felfedezi ezt, és olyan jó üzletet köt, hogy árából ki tudják fizetni a házvásárlásra felvett kölcsönt. Gyönyörű mese, és olvasóként nem is akartam tudni, hogy a fantáziából vagy valóságból font történetben vagyok. A norvég táj nemcsak gyilkolni, de segíteni is tud, ha valaki értő módon és szeretettel közelít hozzá.

Van, amikor biztosan tudhatjuk, hogy az álom-fantázia világában kalandozunk, ezek a részek pedig gondolatiságuk, líraiságuk miatt megragadóak. A főhős találkozik halott barátjával, akitől életre szóló útravalót kapott:

„Ösztönösen nyúltam a homlokkorong után, de útközben rájöttem, hogy olyat már hetek óta nem viselek.
– Felesleges lenne – értette el Justin a mozdulatomat.
– Álmodom?
– Ez nem így működik.
– Amennyiben?
– Gyászolsz. Kiélesedett benned az az ősi hatodik érzék, amiből eredetileg a gondolkodás kialakult, de a kezdetek kezdetén még arra szolgált, hogy az élők tarthassák a kapcsolatot a halottaikkal.
– És ezt te honnan tudod?
– A halottak már mindent tudnak.
– Ja, úgy könnyű!
– Ugye? – Felröhögtünk.”

Hát nem csodaszép?! Miközben a Justin iránt érzett gyász így jelenik meg a valóságos világban: „Négygyerekes családban egy kutya mellett túl sok idő nem marad a gyászra. Emlékezhettem Justinre, és nyelhettem a könnyemet, mikor kiszedtem a nedves ruhát a mosógépből, ám a teraszra, ahol teregettem, utánam somfordált Misi…”

Így áll össze, lesz egésszé Kun Árpád mesélőjének világa, így válik varázslatosan szép hellyé Norvégia, és minden nehézség ellenére itt találják meg a harmóniát, megértve és belakva a norvég tájat, megértve és elfogadva a norvég értékeket és viselkedésmódot.

Kun Árpád egy pici, nyugat-norvégiai településen, Gaupnéban él, és csakúgy, mint könyveinek hősei, időseket gondoz. A takarítás, idősgondozás mellett norvég, francia, újabban portugál verseket fordít. „Egyik elsődleges, legerősebb élményem, alapérzésem magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok azonos önmagammal…” – nyilatkozta egy interjúban.

Számomra ez a kulcsa mindhárom regényének, melyek narrátora mindig kicsit olyan, mintha ő maga lenne, de mégsem az. E távolságtartó viszonynak a művészi szintre emelése hoz létre olyan kontextust, amelyben az olvasó számára gyakorlatilag közömbössé válik, hogy a szerző mesélt-e, vagy az általa kitalált narrátor. Ami fontos és izgalmas – az a regény világa. Még a Megint hazavárunk kapcsán (ahol Kun Árpádnak hívják a mesélőt), arról alakult ki vita, hogy szabad-e a szerzőnek ennyire kiadni magát.

De nem erről van szó. Kun Árpád létezésének egyik legfontosabb alapélményét fogalmazza meg mindhárom regényben másként, más szemszögből – de lényegét tekintve ugyanúgy. Ez teljesen új hang a magyar regényirodalomban, érdemes megismerkedni vele.

Kun Árpád: Takarító férfi
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
366 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft
kedvezményes ár a lira.hu-n 3599 Ft,
e-könyv változat 3099 Ft,
ISBN 978 963 144 1727 (papír)
ISBN 978 963 143 2169 (e-könyv)

* * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Medárdus, a takarító férfi a boldog Északon él feleségével és három gyerekével, a negyediket várva. A dolgos és zsúfolt hétköznapok akkor billennek ki először a helyükből, amikor Medárdus két kislányával együtt karambolozik: bár senki sem sérül meg, az események mégis láncreakcióként indítanak el változásokat a külvilágban éppúgy, mint a szereplők lelkében. Ki a titokzatos színes bőrű idegen, aki feltűnik Kakashalmon, és akit Medárdus kislánya rögtön a bizalmába fogad? Hogyan és miért jutunk el Norvégiából Haitire, és miféle titkokat rejt a hőseink családi háza alatt húzódó barlangrendszer?
Kun Árpád regénye öntörvényű szépséggel ötvözi a valóságot és a fantáziát, és bár önállóan is olvasható, sok szállal kötődik a Boldog Észak és a Megint hazavárunk című regényekhez.