A boldogságtól ordítani | Kun Árpád: Megint hazavárunk

Posted on 2017. március 8. szerda Szerző:

0


kuna_megint-hazavarunk-bor240Jeges-Varga Ferenc |

Bal felől megnyílt a fasor. Életem egyik fontos elágazásához közeledtem” – kezdi Kun Árpád kissé hatásvadász felütéssel a Megint hazavárunk című regényét. Habár az elbeszélő itt elsősorban a járművezetési vizsgáján megoldandó feladatra koncentrál, e nyitány egyértelműen utal arra a sokkalta jelentősebb változásra is, amellyel a regény főszereplője, bizonyos Kun Árpád néz szembe, amikor Magyarországot elhagyva családjával együtt nekivág Európának.

A jól ismert környezettől eltávolodás mindig mély megrázkódtatással teli élmény, ezért is lehet a kiindulópont, egészen pontosan 2006. szeptember 15., 11 óra 47 perc 15 másodperc, oly éles határvonal, amely a regény főszereplőjének egész addigi életét egyetlen pillanatba egybesűríti. Az elvándorlás, melyet a gazdasági kényszer indukál, gyakorlatilag egyfajta kis halálként értelmezhető, életösszegző folyamatokat indít be a főszereplőben. A változás szemléltetése érdekében Kun a földrajzi határokon átívelő utazással párhuzamosan egy belső utazásra is meghívja az olvasót.

A Megint hazavárunk szövege éppen ezért két rétegben épül egymásra. A felszínen a Norvégiába tartó többnapos autóút apró, viszontagságos és örömhozó életképei kapnak jelentőséget, a felszín alatt pedig az utazás leírását megszakító visszaemlékezések egymáshoz lazán illeszkedő mozaikdarabjaiban rajzolódik ki a főhős korábbi élete. Kun múlt és jelen jelentékeny vagy éppen jelentéktelennek látszó mozzanatait ütközteti egymásnak. Minden egyes jelen idejű tapasztalásból korábban megélt, az elbeszélő szempontjából meghatározó élményeket, víziókat bont ki. A részletek újabb részleteket világítanak meg, amelyek egymásra rendeződve mutatják meg a szereplők sorsának alakulását.

Író és főszereplő névazonosságából adódhatna a következtetés, hogy Kun Árpád a saját történetét írta meg legújabb regényében. A Megint hazavárunk kétségtelenül nagyon személyes hangvételű prózai mű, mégsem dokumentumregény vagy életrajz. A regényvégi jegyzetében maga a szerző határolódik el a kézenfekvő kapcsolódási ponttól: „Nem önéletrajzot írtam, se nem emlékiratot vagy vallomásokat, hanem regényt, ami arra a fikcióra épül, hogy az életemről írok, és amihez a legnagyobb írói szabadsággal használtam fel a legszemélyesebb élményeimet.”

Alakjai ugyan sok szempontból hasonlóságot mutatnak valóságos személyekkel, de a regénybelieket az írói képzelet teremtette újjá. A fikciót a valóság inspirálja, de a kettő nem válik azonossá egymással. Az olvasó bármennyire is szeretne tehát mások magánéletébe belelátni, be kell érnie az író igazságával. Ez az igazság pedig a testi-lelki szenvedések, a szorongások legyőzéséről, az én újrateremtődéséről, az otthon, a haza érzetének átértelmeződéséről, a világban levő helyünk megéléséről szól.

A Megint hazavárunk első ránézésre rendezetlen összevisszaságban, hol mulatságos, hol nyomasztó történéseken keresztül mutatja be a gyerekekkor traumáit, a szeretet nélküli szülő–gyermek kapcsolatot, az apa és a fivér agresszív jelenlétét. Megismerjük a kamaszkor szorongásos emlékeit és az első házasság bukásának krónikáját. Kun a családalapítás örömteli és tragikus momentumait is sorra veszi, eljutva egészen a norvégiai utazás közvetlen előzményéig.

A regénybeli Kun Árpád meglepően idegesítő alak, tele félelemmel, szorongással, hisztivel – nem könnyen engedi magát megszerettetni. Talán az anya és az apa „megtagadása” miatt sem tud szilárd talajt fogni az életében („küzd a gyövőténnyelez a gabonára tekeredő gyom, a szulák, folyton előkerül a gyermekkori emlékekből). Elhagyva Sopront és környékét, egyetemistaként Budapestre költözik. Segélyként tartós élelmiszert és gyógyszert szállítva bejárja Erdélyt, majd Franciaországba költözik. De hazatérése után is ingázik egy éven át (a francia munkaügyi segély végett) Bordeaux és Budapest között, végül családjával Norvégiába indul. A mozgás. a mindenütt-lét és sehova nem tartozás szinte általános életélményévé válik.

Csak a végére világosodik meg, hogy Kun a szövegbe ágyazott idézetekkel, utalásokkal, a saját és másoktól kölcsönzött versekkel meg az emlékezet hektikusságára alapozó sajátos szövegszerkesztési technikával a történetét következetesen átgondolt koncepció szerint építi fel. Prózanyelve rendkívül egyszerű, nyugodt ritmusú, emberközeli, amely ugyanakkor teret enged a belső hang zabolátlanságának.

A regény elbeszélője rendre belefeledkezik a részletekbe, már-már túlontúl őszintén osztja meg gondolatait olyan személyes dolgokról, mint a holdkórosság alapos gyanúja, a impotencia fojtogató réme, a szájpadlásból kiálló fog miatt ódzkodás a csókolózástól. De ugyanezzel az alapossággal részletezi a gyermek székelési problémái miatt a szülőket gyötrő aggodalmat, vagy a párizsi áruházi lopások eufóriáját. Minden piszlicsáré emberi gyarlóság kivesézése, minden túlrészletezés a lélek defektusainak fájdalmas feltárását segíti elő, a hibás szülői mintákkal szakítani igyekvő emberi akaratot mutatja meg, sokszor nem kevés iróniával.

Az egész körmönfont szövegépítkezés végtére is azért van, hogy a félelmeket leküzdve végre lerendezhető legyen minden múltbéli sérelem. A rendezettséget Borival, a második feleséggel megélt szeretetteli kapcsolat egyensúlyozza ki. A megértő társ és a szeretetközösséget családdá nemesítő gyermekek iránti felelősség jelenideje teszi lehetővé, hogy főhősünk végül megérkezzen a saját életébe. S mint egy modern kori Odüsszeusz hazára találjon, erősítve az  Ábel Amerikában szállóigévé vált mondatát, miszerint „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” S hogy ez az otthon éppen a „boldog Északon” van, hát nem édes mindegy?

Kun Árpád

Kun Árpád

Kun Árpád: Megint hazavárunk 
Megvető Kiadó, Budapest, 2016
420 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár 3192 Ft,
e-könyv változat 2790 Ft
ISBN 978 963 143 4149

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

2006 októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a „boldog északon”.
Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útikönyv arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni.
A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít.
„Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben”, ígérte a szerző egy interjúban. A bonyolult, gyönyörű válasz elkészült.