Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód (részlet)

Posted on 2017. március 6. hétfő Szerző:

0


tolvaly_zsolnay_kod-bor240– És most nézze meg, kérem, ezt a két kis személyt!

„Ez a két kis személy” két egyforma szobrocska volt, amelyek Erős Ágostot ábrázolták: koszorúval, akár a római császárokat, úgy álltak ott, mint valami ikrek a Drezdai Hölgyek körében. Nem voltak nagyon finom kidolgozásúak – de volt bennük valami az afrikai fétisek tömör energiájából.

Az egyik Böttger-féle kőcserépből készült, az úgynevezett jáspisporcelánból. A másik fehér volt.

– Mesélje el nekem, kérem, mit tud Böttgerről!

– Nem túl sokat – válaszoltam. – Alkimistaként kezdte, aztán feltalálta a porcelánt.

– Talán ő találta fel a porcelánt. De ebben sem lehetünk biztosak.

Előszedtem a noteszomat. Vay pedig szinte kirázta a kisujjából Böttger élettörténetének rövid összefoglalóját.

Johannes Böttger 1682-ben egy érmekészítő fiaként a thüringiai Schleizben született. Gyerekkorát nagyapjának aranyműves műhelyében töltötte, majd beállt Berlinben patikusinasnak egy Zorn nevezetű gyógyszerész patikájában.

Tanulmányozta az alkimista könyveket: Raimundus Lullust, Basilius Valentinust, Paracelsust és Van Helmonts Aphorismi Chemici című művét, amelyben az alkimista szubsztanciák – úgymint Vörös Oroszlán, Fekete Holló, Zöld Sárkány és Fehér Liliom – szerepelnek. Meg volt győződve arról, hogy az arany és az ezüst vörös és fehér arzénból érlelődnek a Föld gyomrában. Egyik éjszaka az inasok az arzéngőztől fuldokolva találták Böttgert Zorn laboratóriumában.

A patikában gyakran megfordult egy görög kolduló barát, Lascaris, aki a fáma szerint a vörös tinktúra – vagy a Vörös Oroszlán – birtokában volt. Ebből az anyagból elegendő egy szemcse, hogy segítségével ólomból arany legyen. A barát megbízott a fiúban, aki ingyen ellátta kémiai alapanyagokkal, és így többször kockáztatta munkahelyét a szerzetesért.

Böttger kapott egy üvegecskét a Vörös Oroszlánból, és évfolyamtársának a szobájában elvégezte első „sikeres” átváltoztatását. A második „sikeres” kísérlet Zorn és a többi kétkedő szemtanú előtt történt. A berlini hölgyek a fiatal alkimistát ellenállhatatlannak találták. Gyorsan híre ment a fiú egyedülálló tudásának. A szóbeszéd Frigyes Vilmos porosz király – az óriások kedvelője – fülébe jutott, aki Zorn asszonyságnál aranypróbát kért, és kiadta Böttger ellen az elfogatóparancsot.

Böttgernek sikerült az Erős Ágost fennhatósága alá tartozó Wittenbergbe szöknie. 1701 novemberében a porosz király és a szász király a határaik mentén hadgyakorlatot tartottak. A két vagyontalan uralkodó valójában azon versenyzett, hogy ki szerzi meg magának az aranycsináló zsenit. Böttgerre úgy vigyáztak, mint manapság egy dezertált atomfizikusra. Katonai kísérettel vitték Drezdába. A Szűzek Bástyájában, a számos börtön egyikében, amelyeket az elkövetkező tizenhárom évben Böttgernek volt szerencséje megismerni, ezüsttálból étkezett, egy szelíd majmot tartott, és egy titkos laboratóriumban elkezdett az „Arcanum universalé”-n vagyis a Bölcsek kövén dolgozni.

1706-ra Szászország államkasszája kiürült, ennek oka a költséges Északi háború és a király beteges megszállottsága, ami szüntelenül kínai porcelán vásárlására késztette. Keserűen látva Böttger próbálkozásainak kudarcát, Ágost azzal fenyegetőzött, hogy egy másfajta laboratóriumba záratja: a kínzókamrába.

Böttger találkozott gróf Ehrenfried Walter Tschrinhausszal. Ez a kiváló vegyész, Leibniz barátja, épp azon volt, hogy megtalálja az „igazi” porcelán rejtélyének kulcsát, de nem volt képes megfelelő égetőkemencét építeni, amely kellően felhevülne, hogy a mázat és a formázómasszát egymásba olvassza. Ismerte Böttger tehetségét, és felkérte, hogy dolgozzon vele. Hogy a bőrét mentse, az alkimista elfogadta az ajánlatot.

A műhely ajtaja fölé Böttger egy kis táblácskát akasztott: „Urunk, ki teremtett bennünket, aranycsinálóból fazekassá változtat minket.” 1708-ban bemutatta Ágostnak a vörös porcelán első próbáit, a következő évben már fehér porcelánból is szállított mintákat.

1710-ben megalapították Meissenben a Szász Királyi Porcelánmanufaktúrát, amely üzleti alapon kezdte meg működését. „Arkánum” – egy általában alkimisták által használt szó lett a formázómasszát adó anyag vegyi összetevőjének a hivatalos neve. A képletet államtitokká nyilvánították. Nem sokkal ezután a titkot Böttger egyik segédje elárulta és eladta a Habsburgoknak. Azóta azt suttogják beavatott körökben, hogy a segéd az illuminátusok titkos társaságához tartozott. A titkos szövetség alapelveinek megfelelően mindenki számára hozzáférhetővé akarta tenni az akkor Európában még aranyárú, nagyon ritka porcelánt. De valószínűleg csak az előállításhoz szükséges receptet lopták el, ám annak a titkát, hogy a porcelán hogyan fejtheti ki mágikus, szakrális erejét, a kínaiakon kívül csak Böttger ismerte, ám ő magával vitte a sírba. Vay azonban azt feltételezte, hogy egy és fél évszázaddal később a titkot Zsolnay Vilmos megfejtette.

A Böttger-féle kőcserép mágikus erejét a 20. században is számon tartották. Az 1923-as infláció évében a drezdai bankok vörös és fehér Böttger-kőcserépből szükségpénzt bocsátottak ki.

Vay mutatott egy-két darabot ebből a fura fizetőeszközből. Úgy pottyantotta a markomba őket, mint valami csokoládétallérokat. Ujjával közben megpróbálta feltűnés nélkül megérinteni a tenyeremet, ám én óvatosan elhúztam a kezem. Észrevette a finom hárítást.

– Nagyon izgalmas – mondtam.

– De most mesélek magának valami még érdekesebbet. A legtöbb porcelánszakértő – folytatta Vay – Böttger felfedezését az alkímia hasznos melléktermékeként tartja számon, ugyanúgy, mint Paracelsus kísérletét, amely során a szifiliszt higannyal akarta gyógyítani.

Vay viszont más véleményen volt. Azt mondta, botorság ráerőltetni a mai kor materialista szemléletét más korszakokra. Az alkímia – eltekintve néhány együgyű tanonc próbálkozásaitól – soha nem a határtalan gazdagságnak és a pénzszaporításnak a módszere volt, hanem misztikus gyakorlat. Az aranycsinálás megkísérlése vagy a porcelánkészítés rejtélyének kiderítése más-más fénytörésben egy és ugyanazt a célt szolgálta: a halhatatlanság szubsztanciájának a felfedezése. Vay szerint erre jött rá Zsolnay Vilmos, de számára még nem derültek ki Zsolnay fáradhatatlan, anyagi korlátokat nem ismerő kutatásának metafizikus eredményei.

Vay is folytatott alkimista tanulmányokat. Egyrészt, hogy sokrétű tudásvágyát kielégítse, másrészt, hogy a porcelánbetegségét egy magasabb, metafizikai síkra emelje. Ha meg tudná fejteni a Zsolnay-kódot, és történetesen a kommunisták mégis elkoboznák a gyűjteményét, magasabb szellemi szinten mégiscsak megőrizhetné, mondta.

Vay tanulmányozta Jung, Goethe, Michael Maier idevonatkozó írásait, dr. Dee ömlengéseit, valamint Pernéty Dictionaire Mytho-Hermétique című művét. Ismert minden érdemlegeset a zsidó misztikus asszonyról. Mária, az „alkímia anyja” Kr. után a 3. században élt, és állítólag ő találta fel a lombikot.

A kínai alkimisták, folytatta, azt hirdették, hogy az arany az „istenek teste”. A keresztények ezt Krisztus testével azonosították: a tökéletes, szeplőtelen szubsztancia, elixír, amely kiszabadítja az embert a halál karmai közül. De vajon ez az arany olyan volt, mint amit mi aranynak ismerünk? Vagy inkább egy „aurum potabile”, egyfajta iható arany?

A kínaiak azt hitték, mondta, hogy a drágakövek és a fémek a föld gyomrában érlelődnek. Mint ahogy egy zsenge magzat hús-vér lénnyé érik, úgy nemesednek a kristályok vörös rubinná, fénylő ezüstté és arannyá. Volt olyan alkimista, aki meg volt győződve arról, hogy ezt a folyamatot két különböző „tinktúrával” felgyorsíthatja: a Fehér Kővel, amelynek alapanyagával a fémek ezüstté változtathatóak, és a Vörös Kővel, amely az „alkímia abszolút csúcsát jelenti: arany állítható elő a segítségével. Megkérdezte még egyszer, hogy értettem-e.

– Remélem, igen – mondtam ernyedten. A diplomamunkám szempontjából Zsolnay érdekelt és Vay betegesnek tűnő gyűjtőszenvedélye. Hagytam, hogy beszéljen, hiszen Rudolf trónörökösnek kölcsönözhetem diplomamunkámban Vay tárgyak iránti fékezhetetlen vonzalmát.

Vay azonban folytatta. Mit tudok Paracelsus homunkuluszáról? Semmit? Nos, Paracelsus azt állította, hogy képes egy homunkuluszt vér, sperma és vizelet fermentálásából megalkotni.

– Egyfajta lombikbébit?
– Inkább egyfajta gólemet.
– Tudtam, hogy az elhangzottak után a gólemnél fogunk kikötni – mondtam.
– Nos hát, megérkeztünk – nyugtázta a felvetésemet.

Azt képzeljem el, hogy Nabukodonozor a tüzesen izzó kemencét a szokásosnál hétszer magasabb hőfokra fűttette fel, mielőtt Sidrákot, Misákot és Abdenágót beledobta volna!

– Az istenért, mihez kellett ekkora forróság? – kiáltotta Vay, miközben felindultan hadonászott a kezével.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy Sidrák, Misák és Abdenágó porcelánfigurák voltak?

– Figyeljen – mondta, a szeme még jobban kidülledt, és előkapott a zsebéből egy kis könyvet –, most felolvasok egy részt Dániel próféta könyvéből.

Pillanatok alatt megtalálta a keresett szakaszt, úgy, mint aki nagyon gyakran nyitja ki ugyanott a könyvet, és elkezdte olvasni.

„A babiloni fogság idején Nabukodonozor király elé hurcoltak három ifjút – Sidrák, Misák és Abdenágó volt a nevük –, és a király kérdőre vonta őket:

»Igaz-e, hogy megvetitek isteneimet, és nem imádjátok az aranyszobrot, amelyet készítettem? Nos, hogyha fölharsan a kürt, a fuvola, és szól a hárfa, lant, koboz és citera, készek vagytok-e a szobor előtt leborulni és imádni azt? Mert hogyha nem, nyomban tüzes kemencébe vetlek titeket, és van-e olyan isten, aki kezemből megszabadít titeket?«

Sidrák, Misák és Abdenágó így felelt a királynak: »Nem szükséges, ó, király, hogy erre válaszoljunk neked. A mi Istenünk, akit tisztelünk, ki tud szabadítani minket az égő tüzes kemencéből és a te kezedből. De ha nem akarná is, tudd meg, király, hogy isteneidet akkor sem tiszteljük, és az aranyszobrot, amelyet állítottál, nem imádjuk.«

Ekkor a király nagy haragra lobbant az ifjak ellen. Arca is elváltozott a dühtől, és úgy rendelkezett, hogy a kemencét a szokásosnál hétszer jobban fűtsék be. Majd meghagyta legerősebb katonáinak, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abdenágót, és vessék őket a tüzes kemencébe.

Így is történt. (Ők azonban sértetlenül jártak-keltek a lángok között; magasztalták Istent, aki Úr minden fölött.)”

– Hallja? – kiáltott fel Vay. – Hallja? – Majd szinte üvöltve folytatta:

„Ekkor a király megdöbbent, sietve felállt, és így szólt a főembereihez: »Nemde, három megkötözött ifjút dobtunk a tűzbe?« Azok azt felelték: »Úgy van, nagy király.« Ekkor a király így folytatta: »Én azonban négy férfiút látok, és ezek kötelékeiktől megszabadulva, sértetlenül járnak-kelnek a lángokban. A negyedik éppen olyan, mint Isten angyala.«

Majd így fohászkodott: »Áldott legyen Sidrák, Misák és Abdenágó Istene, ki elküldötte angyalát hű szolgái megmentésére. Ők csak benne bíztak egyedül, és nem hallgattak a király szavára. Kockára tették életüket, hogy az igaz Istenen kívül ne kelljen más istent imádniuk és szolgálniuk!«”

Abbahagyta és várta, hogy mondjak valamit. Éreztem, hogy nem lehet megrendíteni meggyőződését, mégis megpróbáltam a saját értelmezésemet megosztani vele.

– Szerintem ennek az az üzenete, hogy az Isten ellen lázadó ember mindig megszégyenül, bármilyen erősnek és hatalmasnak gondolja is magát.

– Pontosan ez a lényege, kisasszony, ezért változtatta Isten Sidrákot, Misákot és Abdenágót porcelánfigurává, és pont ezért élték túl a tüzet.

– Értem – bólintottam. – Ön tehát őszintén azt hiszi, hogy a porcelán él…

– Hiszem is, meg nem is – mondta kuncogva. – Azt viszont tudom, hogy Zsolnay Vilmos pontosan ismerte a titkot, hogyan lehet a porcelánt életre kelteni, hiszen a porcelán meghal a tűzben, de utána újra életre kel. Tudnia kell, hogy az égetőkemence maga a pokol. A porcelán égetési hőmérséklete 1450 °C. A Zsolnay porcelánfajanszé 1250-en kel életre.

Vay elképesztő szárnyalásai valósággal megszédítettek. Az volt a benyomásom, végső soron arra akar kilyukadni, hogy az első európai porcelán – Böttger vörös és fehér kőcserepe – az alkimisták vörös és fehér tinktúrájának felel meg. Az a babonás vén kujon, Erős Ágost is úgy hihette, hogy a porcelánkészítés a bölcsek kövéhez viszi közelebb.

Ha ez tényleg igaz, ha a porcelán a 18. század gondolkodásában nemcsak egzotikum volt, olyan, mint sok más addig ismeretlen összetételű anyag, hanem mágikus és szerencsét hozó szubsztancia, a hosszú élet, a potencia és a sebezhetetlenség varázsanyaga, akkor könnyebben érthetjük meg, miért tömte tele a szász király palotáját negyvenezer porcelántárggyal. Ráadásul szinte arkánumként, valamiféle csodafegyverként őriztette.

– A porcelán – mondta végezetül Vay – a romlás és a pusztulás ellenszere.

– Frigyes – mondta Vay huncutkásan – minden zenei tehetsége ellenére a lelke mélyén egyszerű nyárspolgár volt. A meisseni manufaktúra raktárkészletét egyszerűen ökörszekerekre rakatta, és hadizsákmányként Berlinbe szállíttatta. Erős Ágost gyűjteményének megkaparintása volt a célja. A birtoklás és nem a misztikus titok felderítése és elsajátítása. Böttger után egyetlen európainak sikerült felderítenie a porcelán misztikus titkát: Zsolnay Vilmosnak.

Sejtettem, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amire már órák óta vártam.

– Tudta, hogy Zsolnay tagja volt az illuminátusok titkos szövetségének?

A Müncheni Egyetem művészettörténeti karának diákjaként ismertem a titkos szövetség történetét, annál is inkább, mert az illuminátus, a megvilágosodottak rendjét a 18. században, Bajorországban alapították. Célja az volt, hogy feleslegessé tegye a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az emberek feletti uralmat. A szabadkőműves páholyokból is vettek fel erre érdemesnek tartott „testvéreket”. Szellemi vezetői a világot az irracionalitás, a babonák és a zsarnokság hosszú időszaka után a fejlődés útjára kívánták vezetni. Ez forradalmi folyamatokat indított el abban, miként tekintünk az emberi értelemre, a természetre stb. Voltak közöttük uralkodóházak tagjai, a kor meghatározó gondolkodói, haladó szellemű arisztokraták és jelentős gazdasági erővel rendelkező polgárok. A 19. században az abszolutista uralkodók megpróbálták betiltani a rendet, de törekvéseik legtöbbször nem jártak sikerrel, mert az uralkodó családok fiatal, haladó tagjai is illuminátusok voltak. Az egyetemen sokat vitatkoztunk a rend célkitűzéseiről, melyek a 20. században se évültek el. A ’68-as ifjúság célkitűzései sokban hasonlítottak az illuminátusokéhoz. Vay észrevette, hogy azzal, amit mondott, mélyen elgondolkoztatott, és némán készült arra, hogy feltárja következő titkát. Lassan felállt, a polcok alól elővarázsolt egy köteg papírt, és kenetteljesen az üvegasztalra tette.

Tolvaly Ferenc

Tolvaly Ferenc

– Ebben kell lennie a Zsolnay-kódnak… – mondta, és mutatóujjával megkopogtatta a vörös fedőlapot. Vay szertartásosan kibontotta a vörös szalagot, leemelte a felső kartont, és mielőtt a kezembe adta a sárga lapokat, a szemembe nézett úgy, mintha megesketne. Szótlanul várta, hogy bólintsak, majd a kötetet, mint egy szentséget, a kezembe helyezte. – Zsolnay Vilmos lánya, Teréz mindent leírt, ami a gyártással és a gyárral kapcsolatos. Tudom, ebben van elrejtve a titok, de hiába olvasom, még nem sikerült kiderítenem. Talán magának, a német alapossággal és kitartással. Na meg a némettudásával ön sokkal jobban megérti a szöveget. Érzi az árnyalatokat, amelyek nekem fel sem tűnnek. Tanulmányozhatja, ameddig akarja, de ebből a szobából ki nem viheti…

Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód
Alexandra Kiadó, Budapest, 2016