A kívülálló magányossága | Kun Árpád: Boldog Észak

Posted on 2013. december 23. hétfő Szerző:

1


KunÁ_Boldog-észak-bor180Bodó Viktória Booklány |

A drága L. (…) azt mondta, hogy soha nem volt olyan honvágya, mint amikor ezt a könyvet olvasta. Talán igaza is volt, bár nem feltétlenül a honvágy az, amit Booklány érzett olvasás közben. Inkább körüllengte egy nagyon különös hangulat a szobát. Az az atmoszféra, amit utoljára Verghese teremtett meg a Könnyek kapujával. Korántsem amiatt, hogy mindkét könyv Afrikában játszódik. Inkább a míves mondatok, a lustán folyó cselekmény miatt, nem is szólva a néha a terjengősség, a dagályosság határán egyensúlyozó mondatokról.

Ám nem volt mind ilyen: többször rendeztem felolvasást a másik L.-nek könyvből, azokból a mondatokból, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A kiegyensúlyozottság, a betonbiztos nyugalom, ami a sorokból áradt, melyek nem átallottak néha túl hosszúra nyúlni, fittyet hányva az öntömjén gyanújának árnyékára is, elérték céljukat. Megszerettem a könyvet.

Azonban én nem haza vágyódtam belőle, hanem oda. A baobabfához, a fejjel lefelé lógó zarándokokhoz, az országba, ahol – mondják – olyan közel van az ég, és ahol az abszurd viszonyok és a dögmeleg ellenére is olyan jó lehet élni. Mert szép a világ és a dolgoknak még rendje van. Aztán odavágytam, az ellenpontba, a hidegbe, a Bolond-vízeséshez, ahol hosszúak az éjszakák, végtelenül hidegek a telek, de a szép a világ és a dolgoknak ott is rendje van – egy másféle rendje.

Tudtam én, mennyire tudtam, hogy nem lehet kitaláció az egész! Nem lehet ilyen tudást, ilyen rendszerezett tudást csak úgy kitalálni az afrikai törzsi varázslatokról és hitvilágról. Örülök, hogy így van. Örülök, hogy Aimé (bármilyen vezetéknéven is), de létezik. Örülök, hogy megélt egy ilyen történetet és azt éppen a szerzőnek mesélte el. Így nem „rángatták őket bele egy rossz könyvbe”, de adtak némi melegséget azoknak is, ott is, akiknek és ahol nem is sejtették, hogy így lesz.

Van valami egzotikus nyugalom a könyv alapvetésében, fogalmazhatnám persze okoskodóbban is, de fenébe a nagy szavakkal! Aki gyerekkorában szintén elolvasta a Tollas kígyó fiai című, ősi, dél-amerikai meséket tartalmazó gyűjteményt, az tudja, miről beszélek. Az érezte már akkor is, hogy hogyan lehet ennyire otthonos valami, ami mégis ennyire idegen tőlünk, mint egy meleg kabát, amit először veszünk föl, de már biztos, hogy össze fogunk szokni, jó lesz nekünk együtt. Egy éreztem az afrikai részben és Aimé egész habitusában. Néha jó egy másik szemszög, ha már unalomig ismerős a saját perspektíva.

A későbbi, sokszor naturális részekért nem rajongtam mindig, bár meg kell hagyni, azok nem tengtek túl, talán öncélúvá sem váltak feltétlenül. Az én ízlésem szerint sok volt belőlük, talán nem szükséges minden apró részlet a történethez. Ahhoz a történethez, ami a maga egyszerűségében is olyan sok rétegből áll, mint mindannyiunk élete. Egy ember maga az egész világ. Ebben a világban megelevenedik a kívülálló magányossága, a mindenhová tartozni, ugyanakkor sehová sem tartozni igazán valósága. Ha mindenhol vagyok egy kicsit, ha mindenhová tartozom, akkor sehová sem tartozom igazán. A legjobb mégis az a kettősség volt, ahogy a mese varázslata ellensúlyozta az élet realitását, a szívbemarkoló keserűség ellenpontozta a szépséget.

Az író elszámolása a „mi lett volna, ha” érzésével. A tudattal, hogy minden döntésünk mentén kétfelé ágazik a sorsunk, s így minden lépésünk örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életünket. S nem marad utána más, mint a gyötrő kérdés: biztos, hogy a legjobbat választottuk? Nem jártunk volna jobban amúgy?

Sajátos utazást tettem a derűtől a boldogság felé. A varázslattól a valóság felé. Déltől észak felé. A boldog Észak felé.

Az írás teljes terjedelemben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Kun Árpád

Kun Árpád

Kun Árpád: Boldog Észak
Magvető Könyvkiadó, 2013
440 oldal, 3490 Ft
ISBN 978 963 143 1230

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Aimé Billion, a regény főhőse egy igazi kívülálló, aki sokáig nem találja a helyét a világban. Nemcsak Afrikában vagy Európában, de a saját bőrében is idegennek érzi magát. Ereiben joruba, vietnámi és francia vér keveredik. Az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartják.

Élete első harmincnyolc évét Beninben tölti, segédápolóként dolgozik az ország legnépesebb városában létesített francia kórházban. Innen költözik aztán abba a másik országba, a messze Norvégiába, ahol a legjobban tudják, mi is az az idegenség, és éppen a távolságtartó norvégok közt keresi a boldogságot egy különös szerelemben.

A könyv egyrészről olvasmányosan, plasztikusan mutatja be a nyugat-afrikai államot, és többek közt a vudut, a népi hiedelmeket és gyógymódokat; másrészről a jóléti Norvégiát. Kun Árpád fontos és felemelő regénye persze elsősorban nem a két ország, hanem Aimé Billion története: család-, utaztató-, fejlődés- és identitásregény. Azért is kiemelkedő alkotás, mert az emberi létezést se nem feketén-fehéren, se nem apokaliptikusan ábrázolja, mint oly sok mű, hanem a maga zavarbaejtő kiismerhetetlenségében és összetettségében, mély empátiával.

A Boldog Észak hamisítatlan nagyregény, amely ismeretlen világokat tesz szívfájdítóan otthonossá a magyar olvasók számára.

(részlet)

Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből.

Akkoriban húsz éve dolgoztam már a cotonou-i francia kórházban mint segédápoló, egy ideje pedig munkaidő után és hétvégente segítettem a Norvég Evangélikus Egyház misszionáriusainak, akik másfél évvel korábban menekültek át a polgárháború sújtotta Elefántcsontpartról. Elkísértem őket a hivatalokba, ahol terepismeret nélkül és hiányos franciatudással nem boldogultak volna, ültem mellettük a bibliaórán és a házimunka-tanfolyamon. Imákat és hálaadásokat fordítottam franciára, de fonra, jorubára és minára is, mikor milyen társaság gyűlt össze a misszión. Norvég módra naponta hat-nyolc bögrével megittam híg, cukor nélküli kávéjukból, amitől éberek lettek az éjszakáim, ettem a tejfölös-lekváros gofrijukat vagy a csokoládés muffint, ami édes fűrészporrá omlott a számban. Az volt az érzésem, hogy az általuk hirdetett Jézus Krisztussal ugyanúgy, mint velük, munkakapcsolatban állok, nem jutott eszembe, hogy elkötelezzem magam mellette. A misszionáriusok sem akartak külön engem megtéríteni, valószínűleg arra számítottak, hogy előbb-utóbb magamtól megnyílok majd az evangéliumnak. Óvatosan kezeltek, pedig nem sejthették, hogy a nagyapám javasember volt, méghozzá olyan, aki a vudu Luther Mártonja lehetett volna, ha fűti némi becsvágy.

A misszió épülete messze kint, Cotonou egyik külvárosának a szélén állt. A francia kórházból Ouidah felé kellett elindulni, és fél órát autózni, hogy odaérjen az ember. Az első napokban a norvégok felváltva szállítgattak oda-vissza, majd, miután kiderült, hogy tudok vezetni, a misszió bérelt nekem egy Volvót a svéd nagykövetségtől. A városban pár saroknyira egymástól benzines pultok álltak, amelyeken kisebb-nagyobb műanyag flakonban, üvegben vagy fémkannában Nigériából csempészett üzemanyagot árultak. Az első délután találomra lefékeztem a vedokói kereszteződésben az egyik előtt, és betöltettem az autóba két tizenöt literes demizson sárgás tartalmát. Három napig, amíg ki nem ürült a tank, semmi gyanús zörejt nem hallottam, és egyszer sem fulladtam le. Ebből arra következtettem, hogy a betöltött üzemanyag nem tehetett túl nagy kárt az autó motorjában. Így később, ha tankolni kellett, a vedokói kereszteződésben lassítottam a misszióból jövet vagy menet, és mindig ugyanaz elé a pult elé álltam be, sőt, ugyanannak a két tizenöt literes demizsonnak a tartalmát töltettem be a benzinárussal, még ha más-más árnyalatúnak látszott is alkalomról alkalomra az üvegen áttetsző, sárgás folyadék.

Az egyik ilyen tankolásnál a benzinárus visszatette a kiürített demizsonokat a pultra, és ahogy szokta, nagy odafigyeléssel letörölte egy piszoktól megfeketedett ronggyal a tanksapka mellé lefolyt benzint a kocsi oldaláról. Amikor felpillantott, elégedett arcát ingerült grimasz rántotta össze. Egy tőlünk pár méterre álló fehér turistát nézett, aki éppen visszaeresztette a nyakában lógó fényképezőgépet, és mintegy utólagos engedelmet kérve a fotóért, bocsánatkérően intett.

– Megmondaná neki, hogy ne fényképezgessen?

Értettem a benzinárus idegességét. Azokban a napokban mindegyik újság címlapján ott virított, hogy a kormány egyszer és mindenkorra véget akar vetni a törvénytelen benzinárusításnak, már nem csak magas pénzbírsággal, de börtönbüntetéssel is fenyegetőzött. Azt viszont nem értettem, hogy miért éppen nekem kéne szólnom annak a turistának.

– Mert a maga kocsijából szállt ki – mondta az ellenvetésemre a benzinárus.

– Az lehetetlen, egyedül utazom – kértem ki magamnak. – Ez a fickó különben is motorral furikázik. Nem látod, hogy bukósisak van nála?

A bukósisak Cotonou-ban ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy a benini közlekedési szabályok szerint minden motorosnak kötelező lenne hordania. De mivel drága, és lekvárrá fő benne az ember agya, ráadásul könnyen ellopható, senkinek se látni a fején. Éppen ezért ez a fényképezőgépes turista, kezében a bukósisakkal, nem mindennapi látványt nyújtott.

A benzinárus lenyelte a megjegyzését, nem akart szóváltásba keveredni velem, aki törzsvásárlóként visszajártam hozzá. De azért odamutatott a Volvo ellentétes oldalára, mint tárgyi bizonyítékra, ahol a vezetőülés mögötti ajtó, mintha ott szállt volna ki valaki, szélesre volt tárva, és belógott a kereszteződés forgalmába.

Nem emlékeztem rá, hogy megállás után hozzányúltam volna ahhoz az ajtóhoz, azt hittem, elromlott a zár, és az egyik zökkenőnél magától kinyílt. Akárhogy is volt, futottam, hogy még azelőtt visszacsukjam, mielőtt fennakad rajta egy robogó, vagy letépi valamelyik teherautó.

Már újra a volán mögött ültem, vezettem tovább Ouidah felé a főúton, és volt időm belegondolni, hogy ez a bukósisakos turista, ha nem is az én kocsimból szállt ki, azért valahonnan ismerős. Fehérekkel csak a kórházban volt dolgom, ezért végigvettem a kollégáimat a sebészeten, ahová a legtöbbet beosztottak az utóbbi időben, aztán a belgyógyászaton, a neurológián, a fül-orr-gégészeten, mindenhol, ahol az épületben meg szoktam fordulni, de a felidézett arcok között nem találtam az emberemet. Akkor eszembe jutott, hogy valamelyik régi önkéntes lehetett, aki azóta már hazautazott Északra, és most visszajött látogatóba. Ahogy nagyjából senkivel, velük se kerültem közelebbi kapcsolatba, így személyes emlékem egyikükről se maradt, legfeljebb fényképként éltek tovább számomra a kórházi emlékkönyvben. De azt az emlékkönyvet is évekkel korábban lapoztam fel utoljára.

Idáig jutva belém hasított a felismerés, hogy édes Legbám, de hiszen ez maga az apám volt. Idősödő fehér ember, sárgás bőr, enyhén vágott szem. Csak azért nem ismertem fel ott rögtön, mert azon az egyetlen fényképen, amit egyáltalán láttam róla valaha, és ami a kórházi emlékkönyvbe volt beragasztva, még alig múlt huszonhárom éves.

Kun Árpád: Boldog Észak
Magvető Könyvkiadó, 2013

Recenziónk: A kívülálló magányossága

kortárs, Magvető, magyar