Vámos Miklós: Ötvenhét lépés (részlet)

1ső

Ma reggel meghalt az anya, legalábbis aszittem, de mire kezdtem vóna jajveszékelni, láttam, mocorog a szájának a széle, olyan vékonyka van neki, mintha csak egy vágás volna, az én drága kis mamám, isten nyugosztalja, mindig azt mondta, jól fölvágták az anya száját, persze ő nem azér mondta, szerette vóna, ha anya néha befogja, szóval amikor láttam, hogy nem halt meg, akkor ijedtem meg csak igazán, mer nem jutott eszembe, hogy mit csináljak, életmentő csók, gondoltam, de azt meg hogy köll, látja az ember a filmekbe, rábukni és befújni, kivert a víz, hogy az anyámnak, én, olyan is van, hogy nyomkodják a mellkast erőssen, valamelyiket muszáj lesz, jaj, jajjaj

Kivert a víz, micsoda csávába kerültem, mer meghalt az anya, mentőautót köll hívni, de gyorsan, mi is a szám, az se jutott eszembe a nagy ijedtségbe, valami egyesek, egy életen át sose köllött, idén meg má kétszer is jöttek, de akkor a körzeti, aki most háziorvos, az küldte, az anya kidőlt, láz, torokfájás, hidegrázás, erős a gyanú, hogy tüdőgyulladás, a háziorvos, hogy jöjjenek be, s amikor mondtam, hogy az nem megy, a körzeti, hogy akkor küldi a betegszállítót, de hiába vártuk, má nem is gondoltam, hogy jönnek, amikor zörgették a kerti kaput, az anya nyakába lógott a kúcs, az összes, az egész csomó, mer fél, hogy meglopják, főleg hogy én, aki pedig etetem, itatom, ellátom, gondozom, mindig ilyen gyanakvó vót, zörgettek meg kiabáltak, az anya nem hallotta, mer ugye süket, nem is lát rendesen, a hályoga végett, nem tudjuk, ződ-e, ami nagyon nagy baj, vagy csak szürke, ami operábilis, a körzeti háziorvosnő szerint, aki megvizsgálná, ha oda tudnám vinni az anyát, de nem hagyja, semmit se hagy, mindig közelharcolni köllött vele, hogy adja má oda a nyakából a kúcsot, hogy beengedhessem a mentősöket, eltolhatnám az egésségházba a kerekesszéken, ami még a mamámtól maradt, de az anya szégyelli, őtet ne toljam, mer hiú, mint a páva, mit szólna a falu, közbe akik ismerték vagy jóba vótak vele, má majnem mind kinn vannak a temetőbe, mit is beszélek, hosszú ideje senki sincs jóba vele, elfordultak tőle, amiér olyan rosszindulatú vénasszony lett belőle, mindenkire irigy, senkinek nem ad kölcsön semmit, és a nyakába hordja a kúcsokat, nehogy meglopják, pedig mit lehetne itt lopni, nincs más, csak a sok kacat, fogalmam sincs, mit csinálok velük, ha majd

Ma meghalt az anya, legalábbis aszittem, átkiabáltam a szomszédokhoz, segítség, hívják a mentőt, mondták, hogy mingyá, tudták a számot, de nem vette föl a mentő, hívták az egésségházba a doktornőt, persze ő se vette föl, zűrös idő ez, mer a Stark doktornő nyugdíjba ment, és má csak átjár Magasról az ottani, aztán vagy ideér, vagy se, és mindig ideges, az asszisztense is ideges, a Borika, aki óvónő vót, míg megszűnt az óvoda, gyerekhiány végett, ez a falu má halálra van ítélve, a házakat megveszik a vikkendelők, jön ez a horda csapatostul Budapestről, Győrből, Veszprémből, de még Ausztriából is, télen alig látni fényt a spaletták mögött, a régi asszisztensnő, a kedves drága Erzsike sajnos elkapta a szívizomgyulladást vagy mit, a koronaereket, nem gyógyult, kórházba vitték, gyógykezelték, de attól se javult, sőt meghalt, kitették az egésségházra a fekete lobogót, és egy darabig sose vették föl a telefont, míg aztán Borika került oda, de néha ő se veszi föl, annyi a dóga

Máma majnem meghalt az anya, de a végén mégse, magához jött, beszélni kezdett, csak nem értettem egy szavát se, mer mindig kiveszi a protkóját, a szája behuppad, mint egy halotté, és nem érteni, mit mond, ijesztő, ahogy a műfogsora lebeg a pohár vízbe, amibe beleteszi, tiszta horror, de rajta kívül csak én látom, az meg neki nem fontos, ha kinyitja a száját, addig dumál, míg elhervadnak tőle a virágok, amiket beteszek neki a vázába, hogy örüljön, persze nem örül, csak mondja-mondja, végigdumálja az egész öregkorát, ami má sok ideje tart, ha kinyitja a vékony száját, ami olyan, mint egy vágás, késsel vagy pengével, nincs kegyelem, válaszolni kár, úgyse hallja, nem érdekli, mit felelek, csak ő maga érdekli, se vége, se hossza, zsolozsmázza a hosszú életét, remélem, az úristen legalább hallgatja, és érti, mer én is hallgatom, de má rég letettem róla, hogy értsem, ha annyi fáradságot se vesz, hogy betegye azt a rohadt protkót, amit egy vagyonér csináltattam neki Fehérváron, kínszenvedés vót, míg odajutottunk, átszállással, a harmadik szomszéd ajánlott be a fogorvoshoz, aki távoli rokonuk, élő fogra nem jó, csak protézisre, azt mondták, és a baráti árat is csak két részletbe tudtam megfizetni, kinek van itt még élő foga, nekem csak néhány elöl, lassan rá kell hogy szánjam magamat, hogy csináltassak egy protkót, gyűjteni kéne a pénzt, persze, a két szar nyugdíjból, és ne panaszkodjak, majnem dupla annyit kapok, mint a szerencsétlen anya, elintézte nekem a kastélyba az Ilonka, legalábbis aszittem, de közbe Pesten a központba intézték, hálisten az Ilonka bejelentett, fizették a járadékot vagy járulékot utánam, amit köll, ritkaság errefele

Ma reggel mégse halt meg az anya, má csak az hiányzott vóna, azt se tudom, hova dugta el a pénzt, amit a temetésére kuporgatott össze, legalábbis ezt mondja, naponta hatszor-nyócszor, hogy énnekem ővele nem lesz gondom, hát hogy lesz-e, azt nem tudom, de hogy van, örökkön örökké, az ugye tény, a nagy ijedtségbe eszembe se jutott, hogy ez máma pont a születésem napja, nem mintha bárki fölköszöntene, ő biztos elfelejti, csak a sajátját nem, azt má jó előre tudatja, sokszor, nehogy ne legyen időm beszerezni, amit kér, vagy inkább követel, de miután megmondta, kijelenti, hogy a születésnapját nem őneki kell tudnia, hanem a szerető családjának, így mondja, milyen család, a francba, csak mi ketten vagyunk, mi ketten boldogítjuk egymást, vagy inkább boldogtalanítjuk, ez jut nekem öregkoromra, mer má én se vagyok se fiatal, se középkorú, elaggtam, mit szépítsem, és amikor az anya rátér, hogy mit mondott Katinka néni, aki tulajdonképpen méltósága, de a szociálizmusba nem vótak többé rangok, nincsenek itt grófok, sem hercegek, és ezt az anya minden esetben kíméletlenül végigdalolja, ingatja a fejét a ritmusra, amíg még tudott állni, a derekát is riszálta, amitől meg kell őrülni, egészen komolyan, most má megszűnt a szociálizmus, de hogy ez mi, ami most van má évek óta, azt én nem tudom, lehet, hogy lesznek megint méltóságosok és méltóságák, bánom is én, Katinka rég kinn van a sírjába

Hogyha ma reggel meghalt vóna az anya, lenne egy kis nyugságom, mielőtt nekilátok ügyeket intézni, és szórni a pénzt két kézzel, ahogy ilyenkor köll, muszáj, mer megszólnak, hiába szeretem mondani, hogy engem nem érdekel, bizony hogy érdekel, és jó helyet fogok venni a temetőbe, és drága koporsót választok, és egy év múlva köll a sírkő, becsap rendesen az öreg Matinovics, aranyárba adja a faragott köveket, pedig mindenki tudja a faluba, hogy Kínából rendeli, mer úgy a legolcsóbb, nem sül le a bőr a képiről, amikor hidegebb teleken szétfagynak, repedeznek, ketté is törnek, aztán megjavítja, sokért, így megy ez itten, engem főleg becsap, mer amikor megkérte a kezem, még régen, kosarat adtam, mire hírelte úton-útfélen, vagy legalábbis mind a két kocsmába, a fölsőbe meg az alsóba, hogy egy ilyen öregecske lány ugyan mire vár, tapsra, ezen aztán jót röhögtek az alkeszok a fölsőbe meg az alsóba, a többség mind a kettőbe betér, legalábbis asziszem, pedig má ugyanegy tulajé a kettő, ugyanazt a vacak bort vizezi, itt szerzi be a szomszéd dombokon, olyat, amit a gazdák nem bírnak eladni rendes áron a nagykereknek, akik házhoz jönnek a jobb szőllészetekbe, most ez mér nem mindegy énnekem, nem értem, söprögessek a saját portámon, van bajom elég

Ha meghalt vóna az anya, micsoda csönd vóna itt, atyaúristen, nem kelepelne örökké a repedtfazék hangján, nem csoda, ha bereked, reggeltől estig darálja a magáét, máma, amikor meghalt, legalábbis én aszittem, számoltam, pontosan kilencszer adta elő, hogy Katinka méltósága, aki má nem méltósága vót akkor, hogyan parancsolta meg az intézőnek, aki meg má nem intéző vót, hanem kocsis a téeszbe, közönséges fuvaros, de a méltósága, vagyis Katinka néni, ahogy má faluszerte hívták, a végin kezdte elveszteni az eszét, néha teljesen tiszta vót az agya, szavalt verseket a gyerekeknek, akik az iskolából jöttek ki, és elhaladtak a nádfödeles házikó előtt, ahol éldegélt, egészen bezárkózva, magányosan, kettővel a mi kis házunk mellett, butaság volt tőle, hogy visszajött Ausztriából, vagy más külföldről, ahová kimenekült, amikor közeledtek az orosz seregek, a háború után, alighogy visszatért, először a kiskastélyba köllött neki hurcolkodnia, ami a tiszttartói ház vót korábban, má ott se fértek el a legszükségesebb bútorai se, állítólag sok kincset befalaztatott a kastélyba az alsó szinten, mielőtt kimenekült, mondják, hogy ezeket később találták meg, csőtörés miatt bontottak falat a szerelők, előkerültek aranyláncok, serlegek, és egy méregdrága díszkard, asszem a múzeumba tették be, addigra Katinka má nem élt, emlékszek, kiskoromba úgy vágott az esze, mint a beretva, négy idegen nyelven tudott beszélni, hosszú verseket szavalt, mint egy színésznő, máskor viszont összecsúszott a fejibe minden, aszitte, még folynak a harcok, parancsokat adott az intéző úrnak, hova rejtse el az ezüst evőeszközöket, meg az angol porcelánokat, és az intéző, aki má csak fuvaros lehetett, kalaplevéve bólogatott, úgy lesz, méltóságos asszonyom, persze, ne tessék aggódni, minden a legnagyobb rendben, tudta ő, hogy mire a Katinka néni újra szóba hozza ezt a témát, má visszalökődik a sróf az agyába, ami pillanatnyilag kilazult, tudni fogja, hogy nincsen többé se ezüst étkészlet, se angol porcelán, se bídermájer garnitúra, semmi se nincsen, csak a nagybüdös nyomor

Hogyha az anya ma meghalt vóna, biztos nem olyan könnyen libben át az odaátba, mint az öreg grófnő, aki csak úgy belealudta magát a halálba, és az anya szerint kisimult arccal feküdt a párnákon, késő este történhetett ez vele, mer sajnos az ápolónő, aki valamennyi pénzért minden reggel benézett hozzá, má nem bírta lezárni a szemhéját neki, nyitott szemmel került a sírjába, úgy temették el, és aztán szokatlanul hamar összeroppant a koporsója, pedig a Kacsa asztalos esküvel állította, hogy fájin keményfából csinálta, az anya szerint erre nagyon ügyeljek majd, mer ő nem akarja, hogy friss halottként rároppanjon a koporsó, és a mellére zuhanjon a több köbméter nehéz föld, ő úgy mondja: főd, aztán összepasszírozza a bordáit, annál rémesebbet el se tud képzelni, hát, kedves jó anyám, én igenis el tudok képzelni annál rémesebbet, ezt nem mondom neki, csak gondolom, mer tényleg így van, ha odajutunk, majd a körmire nézek a Kacsa asztalosnak, nem visz rá a lélek, hogy ne teljesítsem az anya utolsó kérését, ahogyan az előtte lévő tízet, százat is teljesítettem, zokszó nélkül, igaz, sokszor azér, mer így hamarább szabadultam, ebből a börtönből, ami az anya, nincs szabadulás, nincs kiút, csak ha egyszer tényleg meghal, de ilyet nem kívánhatok én, az édes gyermeke, az egyetlen vérrokonja neki, aki még él, ha ugyan élet ez

2sodik

Az én drága kis mamám, szóval az anyának az anyukája, akit ő mindig úgy hívott, édsanya, má ő is a kastélyba dógozott, süldőleány korától, a gyerekeket is be szokták fogni, a baromfiakra köllött vigyázni neki, két-három másik leánnyal, akik a játszótársai vótak, iskolába is együtt jártak vóna, ha a kettes méltósága, Katinka méltóságának az anyukája, Gitta méltósága nem veszi fejébe, hogy a kastélyba dógozóknak a gyerekei kapjanak rendes okítást, amit a házitanítóra bíztak, aki a grófpalántákhoz vót szerződtetve, egy deákféle a városból, itt élt a kastélyba, az alagsorba vót kis szobája, ahol a személyzet egy részét szállásolták el, a drága kis mamát is például, a magasabb beosztásúak fönn kaptak helyet a padlásszinten, és az én mamám egy életen át vágyódott rá, hogy odajusson föl, csak az vót a baj, hogy ő konyhai leány vót, má előléptetve, mer előtte pedig kerti segítő, amikor kinőtt a baromfiak közül, viszont a konyhaiakból a legritkább esetben lehetett valaki szobalány, ami a mama leghőbb vágya vót, hát, a leghőbb vágyak ritkán teljesülnek

A mamám a kettes méltósága, Gitta grófnő jóvoltából került a kastélyba, aki megsajnálta a kis mezítlábas félárvát, aki törökülésbe üldögélt a díszudvarhoz vezető dupla kapu előtt, kevés híja vót, hogy elgázolja a hintó, a kocsis új vót, egy fiatalember, alig bírta megzabolázni a lovakat, majnem nekirontottak a zárt fémkapunak, és a gomolygó porba ott ücsörgött az én mamám, bánatos arccal, akkor Gitta méltósága kihajolt a hintó ablakán, na mi van, angyalka, te miért ülsz az úton, kérdezte, a mamám gyereklányként nem válaszolt, és a méltósága parancsára az egyik inas fölnyalábolta, bevitték a kastélyba, a konyha melletti fürdőszobába Rózsi néni, az akkori szakácsnő tisztára csutakolta, ki is vallatta, apja sose vót az én mamámnak, rózsabokorba jött a világra, ahogy ő mondogatta, az anyja pedig megszökött egy lócsiszárral, így a kislány a nénje nyakán maradt, az viszont mogyoróvesszővel verte, nem bánta vóna, ha elpusztul, úgyis csak púp a hátán, én csak a drága kis mamámtól hallottam ezeket a dógokat, amikor megöregedett, és má furtonfurt saját magáról beszélt, addigra összetöpörödött, azér mondom, hogy a kis mamám, rajongva imádta Gitta grófnőt, a kettes méltóságát, szerintem hálából, az a méltósága azér lett kettes, mer túl sokáig élt az anyja, a Szidi méltósága, megkülönböztetésül hívták őket a hátuk mögött egyes méltóságának és kettes méltóságának, ilyen alapon Katinka grófnő, akit aztán én jobban megismertem, hármas méltósága lehetett vóna, viszont nemsoká má csak ő vót egyedül, és nem köllött különböztetni, maradt méltósága, sima méltósága, míg a háború után pedig igazából Katinka néni, mer a rangokat eltörölték, és a kastélyból is kitették őtet, ez má egy hosszú história, az anya sokszor elmeséli, nem mindig ugyanúgy, mindegy, édes mindegy, hogy hogy vót, akár így vót, akár úgy vót, má elmúlt, és csak vót

Az én kis mamám a kastélyba töltötte az egész életét, ahogy aztán az anya is, egy ideig párhuzamba, úgy, mint az egyes és a kettes méltósága, csak ők alig találkoztak odabenn, mer a mamám sose bírt följebb kerülni az alagsorból, az anya meg először takarító lett, később kerti munkás, de végig bejáró maradt, mer itt lakunk a nádfödeles házba a főúton, amibe a Katinka méltóságos jóvoltából került a mamám, amikor kitört a háború, utána pedig sikerült kiigényelnie, az anya szerint az oroszok intézték az ügyeket, a régi magyar hivatalból addigra mindenki szétszaladt, az új meg még csak szerveződött, ez nem egészen világos abból, ahogy mondja, különben se értem, mer az én kis mamám csak magyarul beszélt, hacsak az nem vót, hogy abba az orosz parancsnokságba tudtak magyarul, vagy tolmács vót, az anya szerint az édsanyja kapott orosz betűs papirost erről, azt viszont az anya sose találta meg, így nem láthattam, de esküszik rá, hogy meg kő annak lenni valahol

A kastélyba töltötte a kis mamám az egész életét, ott is halt meg, még kicsi gyerek vótam, hozta a hírt egy leány, futva jött, lihegett, pedig csak ötvenhét lépés, egyszer leszámoltam, rohantunk be a kastélyba azzal a leánnyal, hát, az én kis mamám a tavacska hídján feküdt, ponyvával takarták be a kertészek, bőgtem, az anya később ért oda az üvegházaktól, mer akkor oda is beosztották, pedig inkább a fákkal szeretett foglalkozni, azok vótak a kedvencei, ő nem sírt, térdre hullott, csak nézte azt a halmot, ami az anyja vót addig, nekem meg a drága kicsi mamám, sose értettem, hogy a mamám mér nem lakott velünk a nádfödelesbe, lett vóna helye neki, akár a hátsó kamrába, akár a tiszta szobába a dikón, hiába kérdem az anyát, erre nem válaszol, csak cicceg, mintha hülyeséget kérdeznék, pedig ez nem világos, asszem má sose fogom megtudni, tippem, hogy össze vótak veszve, mer az anya mindig összevész valakivel, néha mindenkivel, most meg má persze nincsen kivel, csak én maradtam neki, akinek kárálhat, így járt, így jártunk

A kastélyba dógoztak a faluból sokan, mióta az eszemet tudom, de az anya mondja, hogy má annak előtte is, mer a központ mindig a kastély vót, ki tudja, mennyi ideje, oda van írva az évszám az emléktáblára, amit tavaly raktak ki elibe, Pestről jöttek öltönyösök, és kirakták, vagy a tanács, izé, önkormányzat rakatta ki, és csak az ünnepségre jöttek az öltönyösök, vótak beszédek, hogy meg köll őrizni a hagyományt, és a nemesség is a nemzet része, na igen, most má rájöttek, bezzeg az én gyerekkoromba még az elnyomó úri osztály vótak, ennek jegyében ki lettek dobva a kastélyból, elvették tőlük, a birtokokat is meg az égvilágon mindent, Katinka méltóságának ki köllött hurcolkodnia a kis házikóba, közel a mienkéhez, én má alig emlékszek rá, rég vót, amikor meghalt, de addig az anya ragaszkodott ahhoz, hogy kezet csókoljak neki, ha szembetalálkoztunk az utcán, és néha átküldött velem süteményt, bekopogsz, lányom, főhajtás, pukkedli, kézcsók, átadod, és mondod neki, fogyassza egésséggel, Katinka drága, kész, megint főhajtás, pukkedli, jössz haza egyenest, ennyi igazán kijár a grófnőnek, áldott legyen a neve, csak jót tett a mi családunknak, könnyebben éltünk, amíg tőle kaptunk munkát, hát, ez igaz, az Isten nyugosztalja, én persze má nem tőle kaptam, hanem előbb a tanácstól, aztán a műv alaptól, má gyerekkoromba be-bejártam, segíteni a mamának, mer őneki egyre nehezebben ment a járás, meghalt, mikor még kisiskolás vótam, akkoriba tanítónéni akartam lenni, hogy én dirigálhassak egész osztályoknak, mennem köll ezér gimnáziumba a városba, aztán egyetemre ki tudja, hova, és má taníthatok is, csapkodhatom az íróasztalt a fejes vonalzóval, adhatok körmösöket a rosszalkodóknak, mint a Valéria néni, fog ez menni, legalábbis én aszittem

A kastélyba szeretett dógozni a mamám, meg az anya is, addig vót jó, míg nem jött be a szociálizmus, mer a méltóságák, az egyes, a kettes, meg a Katinka grófnő is mindig rendesen bántak a személyzettel, az intéző parancsba kapta, hogy a fizetség mellé jutalmakat is osszon azoknak, akik szépen dógoztak, az én mamámat igen szerette a Katinka grófnő néni, nem tom, mi okból, lehet, hogy a pletyka miatt, amit csak véletlenül hallottam, és amikor kérdeztem erről az anyát, még gyerekkoromba, nem válaszolt, összeszorította a száját, és elfordult, akkor most igaz, amit a Marcsiék mondtak a kukoricásba, igaz az, kérdeztem, az anya pedig, hogy meg ne hallja ezt még egyszer, mer kapok nyaklevest, má kotródtam, de azér a nyakleves így is utolért, pedig azt mondta, ha még egyszer, de én má tudtam, ilyenek a felnőttek, ne bízzon bennük az ember lánya, szóval a fekete kőtáblába, ami lehet, hogy márvány, belevésték a három családot, amelyiké a kastély vót, a harmadik a méltóságáké, őhozzájuk úgy került, hogy elkártyázta a vagyonát a báró, meg ellóversenyezte, meg nőkre költötte, s ezér kénytelen vót eladni az egész miskulanciát, az anya folyton emlegeti, hogy az édsanyja folyton emlegette, hogy ötszázkilencven hold főd és háromezer hold víz volt az övüké, kilencszáztizenháromban köllött a bárónak eladnia, abba az évbe született az anya, és kilencszáztizenötben az egyes vagy a kettes méltóságáék nagyobbíttatták a kastélyt, addig földszintes vót, a két ódalsó szoba tetején napozóteraszokkal, amik máig megvannak, de időközbe mögéjük húzták az emeletet, az anya mindenáron oda akart menni az emléktábla ünnepélyes avatására, de annyira fájtak a lábai, hogy belátta, nem képes eltotyogni a trabanttal odáig, nem bírja megtenni azt az ötvenhét lépést se, pedig a trabantra támaszkodva egész jól jár, csak lassan, nem bántam, én nem szeretem annyira a kastélyt, mint az anya, vagy amennyire a mamám imádta, nekem má nem Katinka grófnő lett a munkaadóm, hanem a műv alap, az semmiféle jutalmat nem adott, csak egrecíroztatott bennünket feszt, túlórapénzt se kaptunk, ha sokáig bent köllött maradni, amikor egész kicsi vótam, s még csak úgy bejárkáltam a mamámhoz és az anyához, egy ideig gazda és gazdaasszonyképző vót a kastélyba, felnőtt tanulókkal, állandóan a konyhakertbe meg a rózsakertbe dógoztak, hagyták, hogy én is csináljam, és mindig kacagtak velem, az vót a legjobb, utána bezárt a kastély, raktár lett, zsákszám tartották a vetőmagokat benne, meg a talicskákat, a szerszámokat, nedvesedtek a falak, pergett a vakolat

A kastélyba nem lehetett dógozni évekig, végre aztán jött a műv alap, ment a gazdaiskola, megszűnt a raktározás, rendbe hozták a szobákat sebtibe, többet leválasztgattak kisebbekre, és csináltak fürdőhelyiségeket, úgy, hogy két-három szoba után két-három fürdőszoba lett, egy közös előtérrel, ó ha ezt a szegény Katinka méltóságos látta vóna, forogna a sírjába, mer addigra szerencsére meghalt, én meg kínlódtam az iskolába, kaptam a körmösöket Valéria nénitől, pedig iparkodtam, mer eszembe vettem, hogy én is tantónéni leszek, sajnos hogy az anya folyton kinevetett, ugyan, édes lányom, aztán fölébredsz, hogy bilibe lóg a kezed, ezt mondta mindig, amitől lehervadtam, sose értettem, mér csinálja, egy anyának biztatnia köll a gyerekét, szerintem, de pedig igaza lett, az általánost is alig tudtam befejezni, könnyebb lett vóna, ha valaki buzdít, vagy segít, vagy támogat, legalábbis én aszittem, lehet azér, hogy ha biztat, akkor se jutok messzire, nem adott énnekem túl sok észt a teremtő, ittragadtam ebbe a porfészekbe, ami a falunk, ha nem számítjuk a kastélyt, ami az anya szerint áldott, csakúgy, mint a néhai Katinka néni, szerintem meg átkozott, talán mind a kettő egyszerre, mer olyan is van

Vámos Miklós: Ötvenhét lépés
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2022
Karcsú Könyvek sorozat
184 oldal, könyvre nyomtatott ár 3999 Ft,
online ár a kiadónál 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft