Jessica Williams: Merre tart a világ? (részlet)

Posted on 2022. április 19. kedd Szerző:

0


Miközben az Egyesült Államok és szövetségesei azt fontolgatták, bölcs dolog-e hadba lépni Irak ellen, a világ lakosságának több mint egyharmada már valamilyen konfliktusban állt. 2002-ben világszerte harminc ország volt részese harminchét különböző fegyveres konfliktusnak – azaz összesen 2,29 milliárd ember.

Némelyik, például az izraeli–palesztin ellentét hosszú távú vita, amely továbbra sem mutatja a megoldódás valódi jeleit. Vannak továbbá régóta fennálló nézeteltérések, amelyek véres erőszakba torkollanak, mint például a hinduk és a muzulmánok szembenállása az indiai Gudzsarát államban. De mindegyikért súlyos árat fizet az összes résztvevő – nemcsak a kormányok, nemcsak a harcoló alakulatok, hanem a hadszíntéren élő egész nép.

A világon zajló háborúkat évente jegyzékbe foglaló Ploughshares projekt meghatározása szerint a „fegyveres konfliktus” olyan politikai konfliktus, amelyben legalább egy állam fegyveres erői vesznek részt, vagy egy állam egésze vagy egy része fölötti ellenőrzésre törekvő egy vagy több felfegyverzett csoport fegyveres harca. A Ploughshares listájára azok a konfliktusok kerülnek föl, amelyek során a harcokban ezernél többen veszítik életüket. 2002-ben mind a harminchét konfliktus polgárháború volt.

Lois Wilson volt kanadai szenátor a jelentés bevezetőjében összegezte a háború rettenetét – és a béke bonyolult természetét. „A béke nem pusztán a háború ellentéte – írta a szenátornő. – Az ékesszólóan szemléletes kínai nyelv három jelképet, illetve szót használ a békére. Az első szó tulajdonképpen szájba vett rizst, azaz anyagi biztonságot jelent. A második asszonyt jelent tetővel a feje fölött, vagyis szociális biztonságot. A harmadik két szívet, amely megértésben és barátságban együtt dobban, tehát humánus biztonságot.”

A háborúban élő emberek nélkülözik ezeket az alapvető biztonsági tényezőket. A fegyveres konfliktus az ő számukra több televíziós képeknél vagy újsághíreknél. Napi realitás, amely elűzi őket a földjükről, megfosztja őket az élelemtől és a víztől, meggyilkolja szeretteiket, hátráltatja mindenfajta fejlődés lehetőségét. Természetesen a hadviselő országok nem minden lakosa éli át ezt, de sokak számára a konfliktus immár életforma.

Szudán húsz esztendeje elkeseredett polgárháborút vív. A kartúmi kormány az ország déli részén honos lázadók ellen harcol, és a két fél hadmozdulatai nemegyszer közvetlenül a tűzvonalba juttatják a polgári lakosságot. Kofi Annan ENSZ-főtitkár szólt „a civilek elleni szégyenletes támadásokról”, amelyekre „élelmiszer-elosztó helyeken vagy azok közelében” került sor. Szudánban található jelenleg a világon a legtöbb határokon belüli menekült: mintegy négymillió szudáni, a lakosság több mint tíz százaléka kényszerült otthona elhagyására az összecsapások és a szárazság miatt. Csak kisebb részüket helyezik el hivatalos menekültszállásokon, a többiek zöme hevenyészett táborokban él.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló konfliktus, amelyet gyakran „Afrika világháborújának” neveznek, 1998 és 2002 között több mint hárommillió emberéletet követelt – vagy a harcok közvetlen következményeként, vagy betegség és alultápláltság révén. Legalább hat másik ország keveredett bele a Joseph Kabila elnök kormánya és számos lázadó csoport közötti csatározásokba. Bár 2003-ban a nemzeti békemegállapodás aláírása után hatalommegosztó kormányt iktattak be, keleten folytatódott a harc, és a kormány csak igen korlátozott mértékben tudott megbirkózni a lakosság szükségleteivel. A Nemzetközi Embermentő Bizottság (IRC) segélymunkásai a földkerekség legnagyobb humanitárius válságaként írták le a kongói helyzetet. Az IRC kongói működésének irányítója, Werner Vansant elmondta, mit látott: „Ez nem harcoló alakulatok közötti háború, ez a civil társadalom elleni háború, amelyben infrastruktúrát pusztítanak és fosztogatnak, minden gyógyszert ellopnak az egészségügyi központokból, kulcsfontosságú embereket, például ápolónőket gyilkolnak meg a falvakban, megművelt földeket prédálnak fel.” Rohamosan terjed az éhség meg a betegség, és az orvosi ellátás hiánya rengeteg áldozatot szed.

A háborúk befejeztével a települések újjáépítése időbe telik; a tájon tépett sebek begyógyítása még tovább tart. A vietnámi háború alatt az amerikai csapatok őserdőket és szántóföldeket permeteztek be az Agent Orange lombtalanítószerrel. Ezek a területek huszonöt év múltán is szennyezettek, terméketlenek. Kuvaitban a fontos ivóvízforrásnak számító, felszín alatti vízhordozó rétegek kétharmadát még mindig mérgezi az első Öböl-háború során kiömlött kőolaj. A koszovói NATO-bombázások vegyi üzemekre és olajfinomítókra irányultak; a Pancsova elleni egyik légi támadás után fekete eső hullott a városra, dioxint és más rákkeltő anyagokat terített szét olyan töménységben, amely sokezerszerese volt az ártalmatlannak tartott szintnek. Az eső beszennyezte a talajt, megfertőzte a mezőgazdasági terményeket és azokat, akik fogyasztottak belőlük.

Mi az igazság korunk háborújával kapcsolatban? Felejtsük el a csúcstechnológiás berendezéseket, a számítógéppel és műholddal vezérelt bombatámadásokat, az elrettentésről szóló hangzatos állításokat. Úgynevezett „negyedik generációs” háború ez – alig körülhatárolható konfliktus, amelyben kevés a látható, nyilvánvaló csatatér.

Az első generációs háború a rendezettségről szólt. A harctereken pontosan végrehajtott hadműveletek folytak. Az egyenruha, a szigorú hierarchia szerinti előléptetési rendszer, a legénységi állomány fogalma mind ebből az időből származik. A tizenkilencedik század közepén azonban új harcmodor kezdett kibontakozni. A gépfegyver és a tüzérség valamelyest megbontotta a hadrendet. A támadások azonban továbbra is lineárisak maradtak, és az arcvonalak, áthatolhatatlan védművek kulcsfontosságúak voltak. A győzelmet a hadianyag-utánpótlás és a tűzerőbeli fölény biztosította. A harmadik generáció, amelyet a németek eszeltek ki az első világháborúban, a harcászati változékonyságra és az ellenállás szétzilálására támaszkodott. Most nyakunkon a negyedik generáció, és a háború nem állami monopólium többé. A harcoló felek egyre inkább lázadók, félkatonai szervezetek, laza csoportosulások, amelyek nem sok megkülönböztető jegy alapján jöttek létre. Nehéz pontosan azonosítani, ki az ellenség, még nehezebb harcolni velük – nincs megszállható főváros, nincs lebombázandó hatalmi székhely, és ha valakit megölnek, több tucat újonc áll a helyére. Ezek az ellenségek új módokat keresnek céljaik elérésére: nem hagyományos célpontokra teszik a hangsúlyt, hanem kulturális vagy társadalmi bálványokra csapnak le, hogy ügyükre tereljék a figyelmet. Csatákat nyerni nem fontos. Az számít, ki nyeri meg a propagandaháborút.

Ezek a nem állami tényezők (NÁT-k) lehetnek rebellis csoportok, fegyveres erők másként gondolkodó tagjai, gerillák vagy a vitatott területeken de facto kormányzó szervek által kivezényelt hadseregek. Mivel sok NÁT harcol gyalogsági módszerekkel, többnyire nem rendelkezik a legkorszerűbb technológiával készült műszaki eszközökkel, és a legtöbb fegyveres nem kap magas szintű harci kiképzést, a járulékos veszteségek gyakoriak. A területek biztosítására és a helyi lakosság elriasztására nemegyszer álcázott aknákat alkalmaznak. A Nemzetközi kampány a taposóaknák betiltásáért rámutatott, hogy az NÁT-k fegyvertárában minden fegyveres konfliktusban szerepelnek gyalogsági aknák.

Akár egy kormány megdöntésére, területek elfoglalására vagy valamiféle átfogó társadalmi változás elérésére törekszenek az NÁT-k, ez a hadviselési mód nyugtalanító fejlemény azoknak, akiknek fontos a polgári lakosság védelme. Az NÁT-harcosok gyakran nem viselnek egyenruhát, így a véletlenül a közelben tartózkodó személyek sokkal könnyebben keverednek a konfliktusba. A szuperhatalmak azt is egyre nehezebben tudják megállapítani, mikor nyertek meg vagy veszítettek el egy csatát. Ellenőrzésük alá vonhatnak egy területet, de az NÁT-k akkor is folytatják a harcot, így elhúzódó, olykor ügyetlenül vezényelt megszállásokra, a megszálló csapatok elleni támadásokra kerül sor, és a polgári lakosság továbbra sincs biztonságban.

A katonai nagyhatalmak nemigen tudják, miként bánjanak el ezekkel az új nehézségekkel. Az NÁT-k nem ismerik a hagyományos katonai felfogás szerinti „lovagias” harcmodort. A legtöbb katonai elemző egyetért abban, hogy a szuperhatalmaknak fogalmuk sincs, hogyan kezeljék a negyedik generációs háborút. Ez lehetséges. De égetően sürgős, hogy kitalálják, mivel óvhatják meg a lehető leghathatósabban a polgári lakosságot.

Nemzetközi humanitárius rendelkezések írják elő, mi az a minimális védelem, amelyben fegyveres konfliktus esetén a civileket részesíteni kell, és az NÁT-kra éppúgy érvényesek ezek a jogszabályok, ahogy az államokra. Az egyik sarkalatos követelmény az, hogy a humanitárius segítségnyújtó szervezeteket a rászorulók közelébe kell engedni. Ez kockázatos biztonsági viszonyok mellett a legjobb esetben is nehéz. Az államokat a szokásos módon kényszerítő eszközök – diplomáciai vagy gazdasági nyomás – az NÁT-kra nem hatnak.

Amíg azonban a humanitárius szervezetek a polgári lakosság érdekében fellépő, „független és pártatlan” résztvevői az eseményeknek, addig joguk van a biztonságos és akadálytalan mozgásra. Létfontosságú annak garantálása is, hogy mind az államok, mind az NÁT-k tisztában vannak felelősségükkel. Ezen a téren viszont a humanitárius munkások nehezen boldogulhatnak. James Darcy, a Külföldi Fejlesztési Intézet humanitárius intézőcsoportjának munkatársa panaszkodik, hogy sokszor nem könnyű megmondania, kivel van dolga, „nem lehet mindig tudni, ki miért felelős, és vigyázni kell, nehogy az ember cinkossá váljék olyan mesterkedésekben, amelyek valójában kárt okoznak a polgári lakosságnak”. Egyes lázadó csoportok esetleg megpróbálnak beépülni civil körökbe, ez még fontosabbá teszi, hogy világosan elkülönítsük a harcolókat és a bámészkodókat.

A hozzáférés biztosítása a rászorulók segítésén kívül általában véve is jelentősen javíthat a helyzeten. Kofi Annan szerint „az akadálytalan humanitárius segítségnyújtásról folytatott tárgyalás a békébe és újjáépítésbe való jövendő átmenet alapját is képezheti, nem kis mértékben egyszerűen azáltal, hogy egyike azon csekély számú fórumnak, ha nem épp az egyedüli, amelyen az ellenségeskedők szóba állnak egymással.” Mint a főtitkár mondotta, Libériában és Sierra Leonéban a nemzeti védőoltási napok és „fegyvernyugvási napok” némi sikert hoztak a célzott szolgáltatások biztosításában.

Az is szükséges, hogy minden harcolóban tudatosítsuk: felelősségre vonható a tetteiért. A volt Jugoszlávia, valamint Ruanda és Sierra Leone területéhez kötődő háborús bűncselekményeket kivizsgáló bíróságok létrehozása jelentősen hozzájárult annak a felfogásnak a megszüntetéséhez, hogy a harcolók büntetlenül követhetnek el bűnöket a polgári lakosság sérelmére. Miután a konfliktusok véget érnek, az ENSZ a kivitelezhető leggyorsabb leszerelést ajánlja, amelyhez átfogó megbékélési folyamat társul. így a sokat szenvedett polgári lakosság láthatja, hogy igazságot szolgáltatnak. Képtelenség megakadályozni, hogy az összecsapások valamiképp kihassanak a hadban álló ország közembereire. Segélyszervezetek és nemzetközi intézmények tántoríthatatlanul vallják, hogy minden fél köteles vállalni a nemzetközi jog által rárótt felelősséget. A háború a fejlődés ellensége, a lakosság kiszipolyozója. A menekültáradat lélektani hatásait évekbe kerül kikúrálni. Ahol egy konfliktus egész nemzedékeket rabol el egy társadalomtól, ott nagyon mély sebek keletkeznek.

A szező portréja nem található meg a világhálón. Ez az első kiadás címlapja

Dwight Eisenhower amerikai elnök egyszer megjegyezte: „minden elkészített puska, minden vízre bocsátott hadihajó, minden kilőtt rakéta végeredményben azok meglopása, akik éheznek és nem kapnak enni, fáznak és nem jutnak ruhához”. Ötven esztendővel később a hadviselés színleg talán változott, de Eisenhower elnök szavai éppolyan igaznak hangzanak, mint annak idején.

Jessica Williams: Merre tart a világ?
– 50 tény, amely megrengethetné a világot

Fordította: Komáromy Rudolf
HVG Kiadó, Budapest, 2005, bőv. 2006
376 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2880 Ft