A saját út | Marianne Fillenz: Temesvártól Új-Zélandig

Posted on 2022. február 16. szerda Szerző:

0


H. Móra Éva |

Mi indíthatta a fordítót, Schmal Alexandrát arra, hogy egy hazánkban ismeretlen tudós emlékiratait ismertté tegye számunkra? Többek között az, hogy a társadalmunkban – sőt Európa más társadalmaiban is – egyik központi kérdéssé vált nemzeti identitástudat mintegy ellenpéldájaként felmutasson egy olyan életmodellt, amely máshova helyezi a hangsúlyt. Saját útjának megtalálására, majd a megtalált hivatás kiteljesítésére, a minőségi élet alapjainak lerakására.

Nem mondható, hogy Marianne Fillenz nem tartja fontosnak a gyökereit, sőt. Az élet folytonosságát, a minták továbbadását szem előtt tartva írja meg önéletírását, kifejezetten azért, hogy unokáinak is példa legyen az ő bejárt úja, életszemlélete. „Miért ír az ember önéletrajzot? […] a vágy, ami engem az írásra sarkall […], hogy emlékezzenek ránk, nemcsak a gyerekeink, hanem a következő generációk is”. Külön kiemeli, hogy nőként választotta a férfiak uralta kutatói pályát. „Szeretném hozzásegíteni lányunokáimat a felismeréshez: nők is élhetnek teljes és gazdag életet […] Elhatározás és világos értékítélet dolga, de sokszor nehéz döntések elé is állítja az embert. Habár nő lévén hátrányból indultam, ettől sosem szenvedtem, sőt éppenséggel számos előnyét élveztem annak, hogy nő vagyok.” Hosszú ideig, nagy alázattal készül az írásra: alaposan utánajár mindennek, begyűjt minden anyagot: dokumentumokat, írást, levelezést, fotókat – a lehető legpontosabban igyekszik a legtávolabbi felmenőket is bemutatni. Osztrák katolikus anyjáról és magyar zsidó apjáról (érdekes, hogy keresztnevükön említi őket), családjukról bővebben ír, majd következik saját, Temesváron kezdődő élete. Emlékképek, foszlányok idéződnek fel csupán egy-egy fotó alapján; utcák, szomszédok, egy szemben lakó zongoratanárnő; később iskolák, iskolatársak… ő maga is Proust-i emlékezetnek hívja ezt. Olykor egy-egy képet nézegetve felrémlik az érzés is, milyen volt viselni azt a ruhát. Szülei – mivel nem tanulják meg a román nyelvet – kissé elszigetelten élnek Temesváron, ám Marianne barátságokra is szert tesz az iskolatársnők között. Zongorázik, vív; a családdal rendszeresen kirándulnak, nyaralnak, télen síelnek – tartalmasan telnek az évek.

Aztán kitör a háború. Sok ismerős zsidó családban beszédtéma lesz az esetleges emigráció kérdése, a Fillenz család is szerez Új-Zélandra szóló vízumot, aminek hamarosan nagy hasznát veszik. Az izgalmas hajóutat nagy várakozás előzi meg a lány életében: készül, álmodozik, tervezget. Nem minden akadály nélkül, de végül útra kelnek. Kissé csalódik amiatt, hogy a hajó éjjel teszi meg az utakat kikötőtől kikötőig, így a nyílt tenger látványát sokáig nélkülöznie kell. Később egy igazi tengeri viharban s az ezzel járó tengeribetegségben is részük lesz. Mindezt egy megtalált naplóból idézi fel, amit a hajóút alatt vezetett. Érdekesek a kamaszlány lélektani megfigyelései is az utastársakkal kapcsolatban.

Új életükben – Christchurchben telepednek le – szüleinek is mindent újra kell kezdeniük. Későbbi levelekből derül ki, hogy például milyen nehezen, körülményesen, sok segítséggel tudott apja elfogadható üzlethelyiséget találni. Ahogy Temesváron, itt is szűkösen élnek, ez végigkíséri a lány diák- és egyetemi éveit is. Érettségi után előkészítő évre megy a Canterbury College-ba, majd munkára közvetítik ki őt egy farmra. Csodálatos, másféle világot tapasztal meg itt: megkapó lelkesedéssel ír a fizikai munka szépségeiről, olyan elemi örömökről, mint az izmok kifárasztása után a farkaséhség csillapítása, majd a pihenés. „Nagyon remélem – írja egy ekkori levelében –, nem követtem el nagy hibát, amikor az orvostudományt választottam. Hiszen én született farmer vagyok! A nap minden percét élvezem kora hajnaltól késő estig.” A továbbiakból persze kiderül, nem követett el hibát. De azt egy életre megtapasztalja, hogy „A tudomány nem adhat meg mindent. Csak a fele a nagy egésznek. […] más dolgok is vannak, amik sokkal szebbek és sokkal fontosabbak, mint amilyennek hittem őket.”

Dunedin következik, az orvosi egyetem. Szoros barátságok, találkozás tudós elmékkel, akik aztán példaképek lesznek. Lelkesedés, tűz, kísérletek és táncmulatságok, ismét egy másfajta élet. Bocsánatkérő levelek a hátrahagyott családnak: éppen mi az oka, hogy megint nem tudja meglátogatni őket. Részletes tudósítást kapunk egy éjszakai békavadászatról is, ugyanis elfogyott a kísérletekhez szükséges béka. Sikeres vizsgák, majd tanársegéd lesz az egyetemen. Szerelem, egy házasság fontolgatása, csalódás. És tíz év új-zélandi lét után visszatérés Európába.

De ezt már levelekből tudjuk meg, ugyanis Marianne ennél a pontnál fejezi be emlékiratait. Nagy kár, olvasnánk tovább! De kárpótlásul – hála lányának, Karennek, aki gondozta és válogatta a leveleket – a további részletekről egy levelezésből kapunk bővebb információkat. A lány barátsága Karl R. Popperrel a dunedini egyetemen kezdődött, majd a filozófus Londonba települése után kezdődtek a levélváltások. Ezeket olvasva újabb finom árnyalatokkal gazdagodunk.

Végigtekintve ezeken az Új-Zélandon töltött éveken, szembetűnő – s ezt az elbeszélő is hangsúlyozza –, hogy bár jórészt a háború idején, mégis a háborútól távol, valamiféle burokban élte. Ezzel még inkább saját magára, útkeresésére, a tudománnyal való egyre szorosabb kapcsolatára tudott fókuszálni.

Nem szóltam még az önéletírás szövetéről, formai változatosságáról. A tartalmi gazdagság a gazdag életútból is következik; de a tényeket sok-sok érzelem színezi át és sok filozofikus eszmefuttatás kíséri. Kutatási területébe (az idegrendszer működésével foglalkozik) is betekinthetünk, de épp csak annyira, amennyit a laikus is ért. A történetbe naplórészleteket illeszt, levelekből idéz – mindezt a már említett terjedelmes levelezés bemutatása teszi teljessé.

Nőként különösen érdekelnek a női sorsok – de nem csak nőtársaimnak ajánlom!

Marianne Fillenz

Marianne Fillenz: Temesvártól Új-Zélandig
Fordította: Schmal Alexandra
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
288 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3599 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 144 1222 (papír)
ISBN 978 963 144 1789 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Marianne Fillenz, az idegrendszer kutatója Temesváron született magyar zsidó apától és osztrák katolikus anyától.
Román iskolába járt, szüleivel németül beszéltek, magyarul a cselédlányoktól tanult. 1939-ben a család Új-Zélandra emigrált. 1950-ben visszatért az Óvilágba: Oxfordban befejezte doktori képzését, férjhez ment és gyermekei születtek.
Az emlékirat addig a pontig vezeti az olvasót, ahol a fiatal lány megkezdi saját életét és pályáját.
A memoár mellett a szerző levelezése a világhírű filozófussal, Karl R. Popperrel egy több mint ötvenéves barátság lenyomata. Popper eleinte a tehetséges diáknak kijáró udvarias leveleket ír, később Marianne családját, barátait is megismeri; inti, hogy válassza a kutatást: a hidegháborús fenyegetettségben úgy tűnt, hamarosan szükség lehet rá „Új-Zéland biológiai védekezésében”.