Hang a generációs szakadék túlpartjáról | Billie Eilish: Én, Billie Eilish

Hepper Richárd |

Billie, a lány, aki húszéves korára felforgatta a zeneipar alapvető szabályait, kicsit a világot, és nagyon a 30-on túliak zenei lelkületét. Egyszerre „szomszéd lány” és top of the top művészlélek. A lány, aki (úgy fest), mindig azt csinál, amihez épp kedve van. Akinek most kedve volt kiadni egy könyvet.

Valószínűleg én hallottam róla utoljára. Egy interjúban említették, és mikor kiderült, dunsztom nincs, kicsoda Billie Eilish, jött a házi feladat: nézzek utána. Hát… ha Grammy-, Hammer- és mindenféle díjas (plusz a világ legszexisebb rockénekesnőjének megválasztott ) Lzzy Hale ajánl egy énekest, azt megnézzük.

Azonnal megkedveltem, noha szinte soha nem hallgatom. Mivelhogy nem nekem szól. És pont ez benne a gyönyörű! Ebben a szcénában 50 éves tagok 70 éves elvek alapján 15 éves lányokat vágnak sablonra, és tömik le a tinik torkán, aztán „ez van, mert ezt veszik” frázissal tárják szét a kezüket. És erre jön egy kiscsaj, és anélkül, hogy tudna róla, Sanghai Tower méretű lószerszámot tol le a popmenedzserek torkán. Hát akkor én ezt szeretni fogom! Billie ugyanis azt csinálja, ami egy tizenéves zenésztől elvárható: ami csak eszébe jut!

A lány, aki hat számmal nagyobb ruhákat hord, hogy eltakarja a melleit (más ebből építene karriert), felépít – sőt, a zenepiac egyik legtöbbet érő tényezőjévé tesz – egy stílust, majd egy csapásra kukába vágja, mert megunta. Ez igen – pontosan ilyen egy tini! Hogy erre mekkora igény volt, jelzi az, hogy Billie olyan fogadtatásban részesült, ami alapjaiban rengetett meg számos zeneipari alaptézist.

Zenéje fura, afféle minimalista (bár kifejezett tehetséggel írt) trap-szerű alapra ráemelt motyogás, és ha egy felnőtt ettől még nem kapott volna sokkot, a melankolikus-apatikus-cinikus dalszövegek jó eséllyel előhozzák belőle az „Ugyan már, mi bajotok, mindenetek megvan!” sablont. Pedig „Mi más egy tini dolga, mint hogy kiborítsa a szüleit?” (Ezt a szöveget Lemmy Kilmistertől [Motörhead] csentem el.)

Billie még alig 20 éves, és bármennyire gazdag is az életútja, de elég az egy könyvre? Elsőre bazi nagy fényképalbum. Persze kézenfekvő, az ő generációjának anyanyelve a kép. Instagram, Snapchat, Tiktok, mémek hada, kutyafüle (mire ez megjelenik, már lehet valami még újabb is). A dologban nincs semmi szentségtörés, csinált ilyet már a Guns N’ Roses is (Reckless Road), sőt Esterházy Péter is választotta a történetmesélés ilyen formáját (Biztos kaland), de az még világhálós képdömping előtti időszak volt. Szóval adta magát a kétely: vajon most csak a rajongókat akarták megfejni, vagy van benne még valami?

Az album elején kétoldalas kis szöveg, Billie mesél. Viszonya a képekhez, emlékek, egy-két megjegyzés. Alig pár sor, semmi elvontság, művészkedés, mondhatná bármelyik lány is (az értelmesebb fajtából), a törzshelyemen, két koncert között. Az utolsó mondata – „Én csak azt szeretném, hogy a magatok szemével lássatok engem és az életemet” – elűzi a félelmeimet: itt nem rókabőr-húzogatás lesz, hanem baráti fényképalbum-pörgetés.

Az elejét pont úgy unom, mint bármelyik babaalbumot. Itt egy nagy has, ott egy sírás, kis zongora, nagy gitár, atyaég. Durcásan, vidáman, kajától maszatosan. Tudjátok, a kötelezően elolvadós „jajjdecukiii, mert kisbabaaaa” képek – a család számára egy világ, de a világ számára csak az ennedik családi kép (ha egy ilyet láttál, már láttad az összeset). Az első pár tíz oldalról jó, ha három dolog maradt meg: miként ismerte meg egyik legjobb barátnőjét, néhány kép Finneasszal (Billie testvére és dalszerzője), és az a pár fotó, ahol egy vigyorban, grimaszban, tekintetben már felismerhető a későbbi Billie Eilish.

A karakter látszik már a kiscsajos képeken, de egyénivé az első hajfestése után alakul, saját bevallása szerint akkor ez átkapcsolt benne valamit. Itt válik KÖNYVvé a könyv (remélem értik, mire gondolok), már maga a kép a történés: táncsuli (veszett hajlékony volt), első klippecske, stíluspróbálgató portré, vagy a kedvencem (naná), egy csupa csatak, pogózás utáni kép.

A képek által elmesélt történetek java természetesen a zenéhez kapcsolódik. Stúdió, koncertek, valódi klipforgatások, párhuzamosan nézzük végig, ahogy a kiscsaj nagylánnyá, a „kimittudos” palánta egyre jobban befutott zenésszé érik. Nem tudom, hogy az alapanyag mennyisége, a remek válogatás vagy Billie rengeteg arca miatt, de ezek képek érdekesek, kifejezetten jó nézni őket – pedig semmi extra nincs bennük. Itt már sztorikat is terít nekünk, sérült boka miatt térdig a jeges vödörben, de esik szó/kép szülinapról, ajándékról, mindenről, amit egy életteli tizenéves lány mesélne, keverve a zenészek örök sztorijaival: a legjobb fellépés alatt nem szóló mikrofonnal, rajongós bulikkal, és hogy milyen őrültségeket lehet csinálni koncert előtt meg után.

Aztán eljutunk a szupersztár státuszhoz, és bizony, a képek hangulata… egy cseppet sem változik! Ugyanaz a lökött, őrült lány! Nagyobb/távolabbi helyeken, több lehetőséggel az önmegvalósításra, több önbizalommal és bátorsággal – amitől még változatosabban lehet lökött. Innen lépünk át a (talán legismertebb) zöld-fekete korszakhoz: koncertek, örömök, megint koncertek és megint örömök. Húsz-harminc oldalnyi rajongás a rajongói (!) meg az egész iránt. Olyan őszintén örül, hogy nem lehet nem mosolyogva nézni. És mielőtt monotonná válna a hihetetlen tömeg, meg a koncert-, klip- és hasonló képek serege, jön valami önironikus poén, sőt ilyen részletek: „itt próbálok nem bepisilni a nevetéstől… itt nem sikerült.”

Ééés ennyi! Eljutunk még a Grammy-díjig (2019, a nagy stílusváltás nincs már benne). Billie, a szomszédos széken ülő lány becsukja a vaskos fotóalbumot. Elmesélte, mit történt vele, és beszélt magáról.

Szinte minden percet élveztem! Billie generációja lassan tényleg megtanul a képek nyelvén (is) beszélni. Én pedig még jobban megkedveltem ezt a lökött csajt, úgy gondolom, hogy teljesen megérdemelten jutott el oda, ahol van. Hihetetlenül tisztelem azért, hogy vállalja a korszakait, kísérleteit, hibáit, és pontosan azt teszi, amit ennyi idősen kell: keresi, építi magát, és közben kicsit/közepesen megvált(oztat)ja a világot. Nem ő az első, az utolsó sem, de jó ideje az egyetlen, akinek sikerült ezt ennyi emberhez eljuttatni.

Billie Eilish olyasféle jelenség, amivel a végletekig szétmesterkélt (Van ilyen szó? HR – Nincs, de benne hagyjuk. A szerk.) zenei világ próbálja egyensúlyba hozni magát. Korkép, tükör, egy korosztály hangja. Olyan hang, ami talán átjut a az egymást követő generációs szakadékok túlsó partjára is.

És Billie kapcsán eszembe jutott még néhány, talán nem is egészen ide tartozó apróság. Felgyorsult a világ, a korosztályok sűrűbben váltják egymást, és reneszánszukat élik a generációs bullshitek. „A mai fiúk úgy öltöznek, mint a lányok” hangoztatják éppen azok, akik falán jó néhány éve karcsú pasik pózoltak hátközépig érő, göndörített hajjal, cicanadrágban, rózsaszín gitárral. Bősz erkölcscsőszökként tetszelegnek ma azoknak a kortársai, akik a 60-as évek hippi, a 70-es évek diszkó-, a 80-as, 90-es évek dance- vagy rockjelszavait hangoztatva próbáltak szabad szerelmet gyakorolni bárkivel, aki hallótávolságon belül állt. És amíg szorgosan fényezzük saját tinikorunkat (ami legalább ennyire kiakasztó lehetett az őseink számára), elfelejtjük a legfontosabbat: megismerni egymást.

A Billie-ről szóló cikkek, videók alatt visszatérő megjegyzés: „mi ez a melankólia, jódó’gukban azt se tudják, mit csináljanak”. A jelen tizenéveseinek gondolkodóbb része pedig rápillant a 80-as, 90-es évek jóléti társadalmában általa elérhetetlen egzisztenciát szerzett hangadókra, próbálja kizárni a populista politikusok összeesküvés-elméleteinek zaját, majd megunva a parttalan vitákat, magába fordul. (Hosszú lenne a kitérő, de a Rém rendes család Al Bundy-ja – a lúzerség netovábbja – ma gyakorlatilag sikeres embernek számítana.)

Ezeken az egyre magasabb falakon tört át Billie Eilish motyogó hangja – egyébként meglepő, de tud énekelni is, zenéje általános hangulatával érezteti, mit gondol másként; ártatlanul és végletesen szerelmes (Ocean Eyes), már-már reverz szexista [a férfiak és fiúk felé irányuló szexizmus – HR] (Bad Guy), vagy ott van az a szakítás utáni dal (Lost Cause), amit minden tinilány ugyanígy írna le. A fotókönyvével pedig tudatja, ő is csak egy lány, elmesélte, hogy kicsoda valójában, és hogyan éli meg ezt az egészet.

Én pedig, látva és érezve azt az őszinteséget, hitelességet, amit minden korszakban, korban és emberben tisztelek, csak azt felelhetem: Részemről nincs akadálya. Beszélgessünk!

Billie Eilish: Én, Billie Eilish
Fordította: Müller Péter Sziámi
Partvonal Kiadó, Budapest, 2021
336 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4799 Ft
ISBN 978 615 605 8676

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A legendás dalszerző-énekes, Billie Eilish ebben a lenyűgöző fotókkal teli könyvben meghitt közelségbe engedi azokat, akik színpadi és magánéletébe szeretnének bepillantani.
Billie Eilish jelenség. Kiragyog a többiek közül lángolóan egyedi megjelenésével és a szabványos 21. századi zenei ikonokkal szembe menő, páratlanul sötét és megrendítő dalszövegeivel. Megalkuvást nem tűrő, kíméletlen hozzáállása és rekordokat döntő, díjesőt hozó sikere révén rajongótábora hónapról hónapra milliókkal gyarapszik. Kijelenthetjük, hogy ő az a szupersztár, akiből minden generációban legfeljebb egy akad: egyszerre örvend tömeges népszerűségnek és az átütő tehetségéért méltán járó megbecsülésnek.