Freya Sampson: Az utolsó könyvtár (részlet)

Posted on 2022. február 1. kedd Szerző:

0


Első fejezet

Sokat elárul az emberről, hogy milyen könyveket vesz ki a könyvtárból.
Amikor nem volt nagy a jövés-menés, June szívesen játszotta azt, hogy kiválasztott valakit, és elképzelte az élettörténetét a könyvek alapján, amelyeket olvasott. Ma egy középkorú hölgyet szemelt ki, aki két Danielle Steel-regényt kölcsönzött ki, meg egy izlandi útikönyvet.

Némi töprengés után June arra jutott, hogy a hölgy egy szeretet nélküli házasságban sínylődik, talán egy faragatlan, agresszív férj mellett. Úgy tervezi, hogy Reykjavíkba szökik, ahol aztán beleszeret egy darabos, szakállas helyi férfiba. Ám amikor már azt hiszi, hogy megtalálta az igaz boldogságot, a férje a nyomára bukkan, és bejelenti, hogy…

– Hát ez jó nagy baromság volt!

June-t Mrs. Bransworth zökkentette ki az álmodozásából, aki ugyanis megállt a pult előtt, és egy könyvet lengetett az arca előtt: a Napok romjait Kazuo Ishigurótól.

– Micsoda értelmetlen badarság! Gazdák és szolgák? Kapitalista propaganda! Ennél még én is jobbat tudnék írni!

Mrs. Bransworth hetente többször is ellátogatott a könyvtárba, és még a nyár derekán is régi, hímzett irhabundát meg ujjatlan kesztyűt viselt. Úgy tűnt, véletlenszerűen választja ki a következő olvasmányát: egyik nap egy vízvezeték-szerelésről szóló kézikönyvet vitt haza, a következő alkalommal pedig egy Nobel-díjas szerző művét. Ám akármit választott is, mindig ugyanaz volt róla a véleménye.

– Azon gondolkozom, hogy tiltakozásképp visszaadom az olvasójegyemet.

– Sajnálom, Mrs. Bransworth! Ha gondolja, félreteszünk önnek valamit az újonnan vásárolt könyvekből!

– Valószínűleg az is mind szemét – felelte Mrs. Bransworth, majd elviharzott a sport témájú részleg felé, enyhe ázottkecske-szagot hagyva maga után a pultnál.

June az utolsó visszahozott könyvet is felrakta az ősrégi könyvszállító kocsira, és elindult vele körbe a teremben. A Chalcoti Könyvtár egy régi falusi iskola huzatos, vörös téglás épületét kapta meg, amelyet még az 1870-es években emeltek. Nyolcvan évvel a megnyitása után átalakították könyvtárrá, de pár dolog azóta is megmaradt az eredeti állapotában, mint például a palatető, amely heves esőzések idején beázott, a padlódeszkák, amelyek recsegtek az ember talpa alatt, valamint a kitartó egércsalád, amely végigrágta a padláson tárolt régi iratok dobozait. A tanács utoljára valamikor a kilencvenes években adott pénzt az épületre: fénycsöveket és egyforma, zöld szőnyegeket vettek bele. June még mindig szerette elképzelni, milyen lehetett az eredeti állapotában, amikor maszatos arcú gyerekek ültek odabent a padsorokban, a mostani polcok helyén, és poros palatáblákon gyakorolták a betűvetést, mintha a Jane Eyre egyik jelenetéből léptek volna elő.

Miközben June a terem eleje felé tolta a kocsit, látta, hogy a főnöke egyenesen felé tart, a kézitáskájából kikandikált a Mrs. Dalloway egyik példánya.

– Beszélnünk kell az irodámban. Most!

Marjorie Spencer volt a könyvtár igazgatónője, és ezt a címet úgy hordta a blúzára kitűzve, mint egy hadiérmet. Azt állította, hogy csak magasröptű szépirodalmat olvas, June azonban tudta, hogy már legalább háromszor meghosszabbította A szürke ötven árnyalatát.

June követte a főnökét az irodába. A helyiség valójában félig kamra volt, félig tanári, de Marjorie már évekkel korábban bevitetett egy íróasztalt, és felfúratott egy réztáblát az ajtóra a nevével. Másik széknek már nem maradt hely odabent, így June egy kupac nyomtatópapírra ült rá.

– Ennek szigorúan entre nous (fr. közöttünk) kell maradnia, de épp most hívtak a tanácstól – kezdte Marjorie, a nyakában lógó gyöngysorral matatva. – Arra kértek, hogy menjek be hétfőn egy rendkívüli megbeszélésre. A tanácsterembe. – Elhallgatott, hogy lássa, megtette-e a hír a kellő hatást June-ra. – Egyedül kell boldogulnod a távollétemben.

– Rendben, nem probléma.
– Túl kevés az idő ahhoz, hogy lemondjuk a Gyermekrímeket, úgyhogy azt is át kell venned.
June érezte, hogy szorítani kezd a mellkasa.
– Igazából sajnálom, de elfelejtettem, hogy Alannek…
– Nincs de. Egyébként is jó gyakorlat lesz számodra, hiszen ha karácsonykor visszavonulok, az utódom talán téged fog megkérni, hogy vedd át a foglalkozásokat.

June gyomra görcsbe rándult a gondolattól.
– Marjorie, te is tudod, hogy én nem…
– Az ég szerelmére, June! Gyerekdalokról van szó, nem dicshimnuszokat kell énekelni a rádióban!

June épp készült visszavágni, de Marjorie máris visszafordult a számítógépe felé, a testtartása azt üzente: Ne zavarj!

June elhagyta az irodát, próbált tudomást sem venni a mellkasát szorító érzésről. Majdnem öt óra volt, így nekilátott a zárás előtti feladatoknak. Miközben elpakolta a széthagyott könyveket és újságokat, maga elé képzelte, ahogy a sok gyerek és felnőtt türelmetlenül nézi őt a Gyermekrímeken, várják, hogy megszólaljon. Önkéntelenül megremegett, a kezéből kicsúszott egy kupac újság.

– Segíthetek, kedvesem? – Stanley Phelps a székében ült, és őt nézte.

– Köszönöm, de nem szükséges – felelte June, miközben összeszedte a szétszóródott lapokat. – Máris öt óra. Attól tartok, ideje hazamenni.

– Előbb még kérhetnék egy kis segítséget? „Viszony kialakításával elkerülhető.” Tizennégy betű, az első e.

June egy pillanatra elgondolkozott, az agyában végiggondolta a lehetőségeket az ismert információk figyelembevételével, ahogy Stanley tanította neki még korábban.
– Nem lehet, hogy az elszigeteltség?
– Bravó!

Stanley Phelps, aki a legszívesebben második világháborús regényeket olvasott, szinte mindennap bejött a könyvtárba az elmúlt tíz évben, amióta June itt dolgozott. Tweedzakót viselt, és úgy beszélt, mintha egy P. G. Wodehouse-regényből lépett volna elő. June úgy képzelte, hogy kopott eleganciában él, selyempizsamában alszik, és füstölt heringet eszik reggelire. A mindennapi rutinjához tartozott, hogy kitöltötte a Telegraph keresztrejtvényét.

– Most pedig, mielőtt elmennék, van itt valami az ön számára. – Stanley belenyúlt a gyűrött vászontáskájába, és előhúzott egy madzaggal összefogott, fonnyadozó virágcsokrot. – Boldog születésnapot, June!

– Ó, Stanley, igazán nem kellett volna! – felelte June, és érezte, hogy elpirul. Soha senkivel nem beszélt személyes dolgokról a könyvtárban, de Stanley valahogy még évekkel korábban megtudta, mikor van a születésnapja, és azóta egyszer sem feledkezett el róla.

– Van valami különleges programja ma estére? – kérdezte az idős úr.– Csak pár régi baráttal találkozom.
– Nos, remélem, jól fog szórakozni. Megérdemel egy pompás ünnepséget.
– Köszönöm! – felelte June, és lesütötte a szemét a virágra, hogy ne kelljen Stanley szemébe néznie.

*

Fél hatkor June kilépett a meleg, kora nyári estébe. Bezárta a nehéz könyvtárajtót, aztán végigsétált a Parade-en, elhaladt a falu boltja, aztán a pub előtt, amelynek az ajtaja felett a brit zászló lebegett, majd a régi pékség mellett, ahol az anyukájával régen minden szombaton lekváros fánkokat vásároltak. A posta előtt pár rendszeres könyvtárlátogató álldogált; June néma biccentéssel üdvözölte őket, majd befordult a sarkon, lement a dombról, elhaladt a falu régi közlegelője meg a Golden Dragon kínai gyorsétterem mellett, és balra fordult a Willowmead felé. A lakótelep az 1960-as években épült, és teljesen egyforma, labirintusszerűen elrendezett sorházakból meg apró szögletes kertekből állt, a kocsibejárók előtt szemeteskukák sorakoztak. June már négyéves kora óta itt lakott egy zöld ajtós házban, kopott piros függönyök mögött.

– Megjöttem!

June levette a kardigánját, a cipőjét a tartóra tette, ahol majd hétfő reggel megtalálja, és átment a nappaliba. Az egyik képkeret ferdén állt, így megigazította, közben pedig összehúzott szemöldökkel nézte a göndör hajú, fogszabályzós kamasz lányt, aki a fotóról bámult vissza rá. A fogszabályzótól szerencsére már régen megszabadult, és bár a megzabolázhatatlan, kócos, barna fürtjei semmit sem változtak, azóta már mindennap feszes kontyba kényszerítette őket. Miután megigazította a fotót, June átszelte a nappalit a hatalmas könyvespolchoz, amely az egész bal oldali falat beborította, és szépen elrendezett könyvgerincek sorát mutatta felé. Adichie, C.; Alcott, L. M.; Angelou, M. Megtalálta, amit keresett, aztán kivitte a konyhába, betett a mikróba egy félkész lasagnét, és töltött magának egy pohár bort.

Semmi jele nem volt életnek odabent, a házra teljes csend telepedett, leszámítva a szomszédból átszűrődő halk tévézúgást. June felkapta a reggeli postát: a különféle hulladékgyűjtési rendekről tájékoztató szórólapot meg a Dunningshire Gazette legújabb számát. Belenézett az újságba, hátha megakadt benne egy születésnapi üdvözlőlap, de semmit sem talált. Halk sóhaj szökött ki a száján, aztán belekortyolt a borába.

Jelzett a mikró, June összerezzent a hangjától. Kivette a lasagnét, rátette egy tányérra, majd rakott mellé pár szelet uborkát kiegészítésképp. Leült, és felvette a könyvét. Annyit forgatta az elmúlt évek alatt, hogy mostanra egészen elrongyolódott, már alig lehetett kibogarászni a Büszkeség és balítélet szavakat a borítón. Óvatosan kinyitotta, és elolvasta a kézzel írt ajánlást.

2005. június 18. Az én drága June bogaramnak. Sok szeretettel a tizenkettedik születésnapodra! Ha van egy jó könyved, sosem vagy egyedül.
Sok puszi,
Anya

June a szájába lapátolt egy adag ételt, az első oldalra lapozott, és olvasni kezdett.

Második fejezet

– Alan Bennett, hol a csudában vagy?

Szombat reggel volt, és June sehol sem találta Alant. Átkutatta a házat, a sufnit, még a padlásra is felnézett, hátha felment valamiért, de hiába.

– Gyere elő, Alan, ez már nem vicces! – kiáltotta, de a ház makacs csenddel válaszolt.

June beletett a kenyérpirítóba egy szelet kenyeret, és bekapcsolta a vízforralót. Hallgatta a gép halk sziszegését, és próbálta figyelmen kívül hagyni a gyomra bizsergését. Hosszú, csodálatosan üres hétvége állt előtte. Ám hiába töltötte el máskor boldogsággal a tudat, hogy senki sem fogja megzavarni az olvasásban, ma reggel nyugtalankodott. Egy évtizede dolgozott a könyvtárban, de eddig mindig megúszta a Gyermekrímeket, ahogy tulajdonképpen minden más olyan alkalmat is, amikor meg kellett volna szólalnia egy csoport előtt. Hétfőn viszont ki kell állnia egy tucat gyerek és az őket kísérő felnőttek elé, hogy beszéljen velük, énekeljen nekik, úgy szórakoztassa őket, mint…

June beleharapott a pirítósba, de mintha kartonpapírrá vált volna a szájában a falat; félretolta a tányérját.

Öt perccel később leült a kanapéra a Háború és béke egy vaskos, szamárfüles példányával. June már többször is nekiugrott ennek a regénynek, de még sosem sikerült végigolvasnia, ezen a hétvégén azonban úgy vélte, tökéletes figyelemelterelést fog nyújtani a több mint ezer oldal. Egyébként is, az anyukája nagyon szerette ezt a könyvet annak idején, June pedig mindig bűntudatot érzett amiatt, hogy sosem bírt eljutni a végéig. Felemelte a kötetet, és az orrához tartotta, beszívta a papír meg a por megnyugtató elegyét. Ám ő nemcsak ezt a két szagot érezte, hanem a szappan alapillatát és egy alig érezhető füstös jegyet is. June behunyta a szemét, hagyta, hogy megjelenjen előtte a kép, amint az anyja mellette ül a kedvenc kuporgó testhelyzetében, a lábát maga alá húzza, az ölében egy könyvet tart, és egy hamutartót egyensúlyoz a kanapé karfáján. Ők ketten több száz hétvégét töltöttek el így egymás mellett, elégedett csendben, amelyet csak az anyja derűs nevetése szakított félbe olykor, ha valami vicceset olvasott. Az emléktől belehasított June mellkasába a sóvárgás, így inkább kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett.

Nagyjából a harmincadik oldalon járt, amikor megszólalt a csengő. Egy kurta pillanatig June azt hitte, hogy talán a postás hozott egy kupac születésnapi üdvözlőlapot, amelyek előző nap elkeveredtek, de aztán lehordta magát, amiért ilyen nevetséges álmokat dédelget.

Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, a szomszédja, Linda jelent meg előtte fuksziaszínű ruhában, a fülében óriási arany fülbevalóval. Linda megszállottan rajongott a Jilly Cooper-regényekért, és mindig, még reggel kilenckor is úgy öltözött, mintha Rupert Campbell-Black bármelyik pillanatban felbukkanhatna Chalcotban, hogy azonnal magával vigye őt egy vadászbálba. A karjában a felháborodottnak tűnő Alan Bennettet tartotta.

– Nézd csak, micsoda sunyi kis gazfickó bujkált a szárítószekrényemben!

Alan dühösen fújt egyet, és kitépte magát Linda markából.

– Nagyon sajnálom, Linda! Már mindenhol kerestem.

– Semmi gond. Van egy kis időd, ugye? – Mielőtt azonban June válaszolhatott volna, Linda már be is csörtetett az ajtón, egyenesen a nappaliba ment, onnan kiáltott vissza: – Én nem kérek tejet, épp a Slimming World diétát csinálom.

June teát készített két kicsorbult bögrébe, és odavitte őket Lindához, aki elterült a kanapén, miközben a Háború és békét lapozgatta.

– Jesszus, drágám, miért kínzod magad ilyesmivel? – kérdezte, majd undorodva ledobta a könyvet a padlóra.

– Anya egyik kedvence volt.

– Mindig is borzalmas ízlése volt a regényeket illetően. Tudtad, hogy megvettem neki Jilly összes művét, és egyet sem olvasott el? – Linda vastagon kihúzott szemöldöke magasra rebbent az iszonyattól, June pedig elnevette magát.

– Be kell vallanom, ez egy kicsit nekem is nehezen megy.

– Még jó, hogy anyukád a gint meg a pletykálkodást is imádta, különben sosem barátkoztunk volna össze! – Linda belekortyolt a bögréjébe. – Tegnap eszembe jutott a hetedik szülinapod: emlékszel, hogy sütöttünk neked egy Charlie és a csokigyár tortát? Az óriási üvegliftet akartuk megformálni, de a végére egy kicsit becsiccsentettünk, és az egész megdőlt, mint a pisai ferde torony. – Hangosan hahotázott, még a forró teát is kiloccsantotta a kanapéra.

– Ti sütöttétek a legjobb szülinapi tortákat – jegyezte meg June mosolyogva. A hatodik születésnapjára az anyja és Linda az óriáspókot meg a rikító rózsaszín malacot sütötte meg neki a Malac a pácban című könyvből, a tizedik születésnapjára pedig Hermionét és Hagridot próbálták megformálni fondant-ból, bár végül inkább úgy néztek ki, mintha egy horrorfilmből léptek volna elő.

– Miért nem lehetett neked egyszerű királylányos tortát sütni, mint a többi korodbeli lánynak? – kérdezte Linda, és tettetett bosszúsággal fintorgott. – Egyébként hogy telt a szülinapod? Találkoztál a barátaiddal?

– Köszönöm, jól telt – felelte June.

– Hm… – Volt valami Linda hangjában, ami azt sugallta, hogy pontosan tudja: June számára Elizabeth Bennet és Mr. Darcy jelentette az egyetlen társaságot. – Nos, hoztam neked egy kis apróságot.

Linda előhúzott egy szögletes csomagot a táskájából, June pedig kissé nyugtalanul bontotta ki. Linda születésnapi ajándékai mindig egy bizonyos téma körül forogtak: tavaly a Hogyan nyerheted el bárki szerelmét? című könyvet kapta tőle, előtte pedig a Hogyan fejezzük be az aggódást, és kezdjünk el élni?-t. Amikor June letépte a csomagolópapírt, ezúttal azt látta alatta: És most? Tereld új irányba az életed 90 nap alatt!

– Megláttam egy adományboltban, és eszembe jutottál – jelentette be Linda nyilvánvaló büszkeséggel.

– Szuper. Köszönöm! – June átfutotta a szöveget a könyv hátoldalán, miközben próbált lelkesedést mímelni.

– Tetszik? Csak arra gondoltam… – Linda elhallgatott, June pedig várta a már ismerős szavakat. – Már nyolc év telt el azóta, drágám. És tudom, mennyire hiányzik neked az anyukád, ahogy nekem is, de nem gondolod, hogy talán ideje lenne felkavarni egy kicsit az állóvizet?

June belekortyolt a teájába. Ezt a témát Linda minden évben felhozta June szülinapja környékén, ő pedig már tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor jobb némán kivárni, amíg a szomszédja kiadja magából, amit akar.

– Úgy értem, nyilván nem erről álmodtál fiatal korodban, nem igaz? – folytatta Linda. – Mielőtt anyukád beteg lett, nagy terveid voltak, egyetemre akartál járni, hogy író lehess. Nem gondolod, hogy ideje lenne megpróbálkozni vele?

– Minden gyereknek vannak buta álmai, Linda. Egyébként pedig szeretek a könyvtárban dolgozni.

– Nos, rendben, de nem muszáj egy ilyen apró faluban élned, mint Chalcot. Mindig is Cambridge-be akartál menni, biztosan vannak ott is könyvtárak.

– De miért akarnék elmenni? Ez az otthonom. – June szeme végigsiklott a nappalin: a könyvespolc tele volt az ő és az anyja könyveivel, a kandallópárkányt egy porcelándísz-kollekció borította, amelyet ők ketten hosszú évek alatt gyűjtöttek össze, a falakon pedig különféle keretben képek és fotók sorakoztak. – Na és Alan Bennett? Nem hiszem, hogy jól bírná a költözést.

Alan lankadtan vicsorgott a neve hallatán.

– Nézd, drágám, nem piszkálni akarlak. Ha tényleg boldog vagy itt, én annak nagyon örülök. Csak arra gondoltam, hogy talán valamivel többet akarsz az élettől. Ennyi az egész.

June letette a könyvet, és Lindára vetette a legmegnyugtatóbb mosolyát.

– Nagyra értékelem, hogy aggódsz. De szeretem az életemet. Semmin sem szeretnék változtatni.

Freya Sampson

– Nos, ebben az esetben feltételezem, hogy eljössz ma délután a nyári vásárra.
June arcáról lehervadt a mosoly.
– Ó, hát ma elég sok a dolgom!
– Ugyan már, te magad mondtad, hogy a Háború és béke pocsék! És régen szeretted a vásárt! – Linda feltápászkodott a kanapéról, majd June kezébe nyomta az üres bögréjét.

– De Linda, tényleg van egy csomó…
– Később beugrom érted – vágott közbe Linda. – És jól ismerlek, ifjú hölgy, úgyhogy ne merészelj úgy tenni, mintha nem lennél itthon!

Fordította: Fügedi Tímea

Freya Sampson: Az utolsó könyvtár
General Press Kiadó, Budapest, 2021
332 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft