»Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…« | Káli István: Klastrom utca kettő

kistibi |

Illyés Gyula gondolata ma ugyanúgy érvényes, mint megírása idején, az aljasság, a tisztességtelenség nem változik, akármilyen jelmezt és színt kap, mikor rendszerszintűvé válik. Hiszen tudjuk: nincs különbség a barna és a vörös terror között, az emberi tisztesség és jog sárba tiprása bűn, független attól, milyen párt, milyen rendszer, milyen oldalú rezsim követte el.

A Klastrom utca kettő, Káli István regénye két aljas rezsim működését mutatja be; ugyanazon alapelven működik mindkettő. Az Antonescu-rendszer szabad kezet adott a Vasgárdának, így szabadítva a terrort Romániára. Az észak-erdélyi magyar zsidókat, akik azt hitték, hogy ettől megmenekültek, Horthy vitette a halálgyárakba. A Ceaușescu-rendszer kicsit később vörös árnyalatban csinálta majdnem ugyanazt: csak a nevek változtak, a technikák, de a rendszer lényege megmaradt.

Káli István regényének első része a marosvásárhelyi zsidók sorsával foglalkozik. Főhőse, Tomi már az Egyesült Államokban született, de a nyelvet, az ország történelmét ismeri. Azért érkezik Erdélybe, hogy elkészítse doktori disszertációját; az érdekli, hogy miképpen épült egy egész állami mechanizmus saját állampolgárainak kirablása és megsemmisítése köré. „Tudja, Magdus néni, engem igazából az érdekel, hogy mi történt a rokonaim vagyonkájával, miután deportálták őket. Nagyapám szerint nem voltak szegények. És nem csak az övékével. Minden olyan magántulajdonnal, kisebb vagy nagyobb értékkel, amit az elhurcoltak hátrahagytak.” A túlélőket szeretné megkérdezni, és a hallott anyagból állítaná össze dolgozatát. Tomi a nagyapjától tanult meg mindent a régióról, de mindez nem készíti fel arra, amit a „felszabadult” Romániában talál. Furcsa és émelyítő érzés, hogy a legelső találkozások alkalmával mindenki lenyúlja. A taxis, a pénzváltó, a vendéglátós. A rendszerváltozás utáni, vadkapitalista Románia. Hát milyen emberek élnek itt?…

Borzasztó dolgokat hall. Csak néhány gyöngyszem: „…de apád, a drága milicista parancsnok ezredes elvtárs hogy a bús lófaszba alszik éjszakánként nyugodtan abban a nagy házban, amiből negyvennégyben az egész Hirschhorn családot kiirtották.” Vagy: „…ha valaki egyszer rászánná magát, és összeírná, hogy melyek azok a házak, amelyekből negyvennégyben elvitték azt az öt-hatezer embert, közülük hányan és hová tértek vissza, a maradékot, a lágerekben elpusztultakét, ami biztos, hogy a nagy többség, minden további nélkül fel lehetne írni a marosvásárhelyi zsidók egykori tulajdonát képező veszteségek listájára.”

• Olvass bele!

Az író marosvásárhelyi, élményei, tapasztalatai első kézből valók. Családja székely. Eredeti családi neve Király István. A Káli István írói név a származásra utal, édesapja Székelykálból származik, a Király István nevet már lefoglalta egy neves előd Ady-szakértőként, országgyűlési képviselőként. Kalandos út, ha az ember futballistaként, vegyészmérnökként íróvá válik, új nevet kap, új identitást vállal. Káli Istvánként azonban már az erdélyi irodalom jeles képviselőjeként lett ismert.

A regény első része a lágerből visszatért kevesek visszaemlékezése, illetőleg riportszerűen elmesélt története; nem elsősorban a lágerbeli szenvedésekre figyelve, hanem az itthon maradt vagyon sorsára fókuszálva. De ez nem nagyon akar összefüggő, egységes történetté válni. Több oka is van: „Lehet, úgy illett volna, hogy többet tudjak, többet mondjak. És ne csak magamról, másokról is, akik ugyanúgy megjárták a poklot, és nem váltak füstté, vagy nem öntötték le mésszel romlandó anyaggá vált testüket. (…) Mert komoly zárlat alatt állt minden, ami történt. Volt valami oka annak, hogy senki sem beszélt róla, sem akkoriban, sem később, senki sem nyílt meg… létezett ugyanis egy hallgatólagos egyezség, nem összebeszélés, és nem összeesküvés… ez kellett utóbb a túléléshez, puszta önvédelem egy különös, krónikus kór, a megéltek gyilkos emlékének lappangó, de folyamatos pusztítást célzó szándéka ellen.” Nem csak az üldözöttek nyílnak meg nehezen – ennyi idő múltán is nehéz feltépni a sebeket. (A túlélők hallgatása Magyarországon, de másutt is, gyakran öröklődik, csak az unokák nemzedékében kezd megtörni.)

Akik jogtalanul ültek be más tulajdonába, azok sem büszkélkednek a múlttal, pedig még állami segítséget is kaptak hozzá. „Akkor frissiben kellett volna, de hát erre semmi esélyt nem adott az emberekre rátelepülő új rend. Úgyis minden a román államé lett, a lakóházak, az egyéb épületek, alkalmanként még a benne valók is. Gyilkosé vagy áldozaté volt, akkorra már egybe ment.” Így érnek össze a múlt bűnei a mával.

Tomi pedig jó „irodalmi érzékkel” más eseménybe, más történetbe kapaszkodik. Vendéglátójához, segítőjéhez betörtek néhány évvel a 89-es forradalom előtt. Ami furcsa volt ebben, hogy semmi mást nem vittek el, csak ékszereket. A környéken még legalább tíz ilyen betörés történt, és a rendőrség nem jutott eredményre. Magdus néni fia, Péter hiába jár a nyomozók nyakára, végül ejtették az ügyet. Tomi innen indul el, Péter segít neki helyismeretével, kapcsolataival, hogy aztán Magdus néni családja sorsán keresztül beleláthassunk a Ceaușescu-rendszer mindennapjaiba.

Tomi nem érti, hogy Magdus néni miért éli meg jóvátehetetlen traumaként ezt a rablást, hiszen ingatlanban, emberéletben nem esett kár, az egyéb értékek meg viszonylag könnyen pótolhatók. Aztán továbbhaladva megértjük a rendszer iszonyatos embertelenségét. Magyarnak lenni Ceaușescu Romániájában borzasztó élet volt. Kifosztják, bozgorozzák (hazátlan) őket: „…földjeikből, kis erdeikből kisemmizett, a megélhetésért naponta ingázni kényszerülő háromszéki székelyekre utalva, az átlagost is túllépve ócsárolta a pálinkázáson és a bicskázáson kívül egyébre nem képes magyarokat…”

Magdus néni sorsa pedig: férje halála után, hogy iskoláztatni tudja két gyerekét, folyamatos harcot vív a túlélésért. Szöveteket hoz át Magyarországról, csencsel, díszgombokat készít, pálinkát főz, díszpárnákat varr, mikor mire van kereslet. Retteg a szegénységtől, és hogy gyerekeinek nem tudja megadni azt, amit szeretne. Megmaradt pénzét bankba nem meri tenni, mert azt „látja a rendszer”, ezért vésztartaléknak aranyat, ékszereket vásárol belőle.

Ebben a történetben néha kicsit előre is szaladunk, a 89-es forradalom idejére. Érdemes egy Wikipédia-idézet erejéig beleolvasni abba, hogy még 1989-ben is mikre volt képes Ceaușescu apparátusa:  „A Securitate tisztjei felkeresték a kórházakat, és több sebesültet agyonlőttek. A halottak személyi igazolványait elvették, hogy ne lehessen azonosítani őket. A boncolásokat az ügyészség megtiltotta, így az orvosok csak külső, ún. makroszkopikus vizsgálat alapján írták be a nyilvántartásba a halál okát, de a titkosrendőrség a nyilvántartásokat is lefoglalta, a lapokat kitépte, majd megsemmisítette. Negyven holttestet hűtőkocsiban Bukarestbe szállítottak, a Cenușa (Hamu) krematóriumban elégették őket, majd a 4 szemetes kukába összegyűjtött hamut egy Bukarest környéki falu szennyvízcsatornájának egyik aknájába dobták.”

Nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ilyen rendszerben az államapparátus békeidőben is bármit megengedhetett magának… és meg is tette. Azon sem csodálkozhatunk, hogy az amerikai demokráciában született, idealista fiatalember viszolygással és értetlenséggel követi az eseményeket. Különösen azért, mert az állami szinten elkövetett bűncselekmények jelentős része máig büntetlen maradt. És az eddigiek ismeretében ez a jövőben is így lesz. Dosztojevszkij jól tudta: Ha nincs bűn, ha mindent szabad, akkor a legaljasabb győz.

Káli István: Klastrom utca kettő
Prae Kiadó, Budapest, 2021
376 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2990 Ft,
ISBN 978 615 619 9256

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Amerikából tér vissza Tomi nagyszülei egykori városába, Marosvásárhelyre a ’90-es évek elején, hogy egyetemi kutatásához vizsgálja az ott történt feltáratlan rablásokat, amelyek zsidókat és magyarokat egyaránt érintettek. A Klastrom utca kettő bátran és nyíltan mesél a 20. század három jelentős korszakáról mikronézetből: a náci és a szocialista diktatúráról, valamint a rendszerváltoztatásról. Nem tesz egyenlőségjelet a két elnyomó rendszer közé, nyíltan, de elsősorban személyes, emberi oldalról közelít a témához, és a kiszolgáltatottság különböző formáit írja le.