Káli István: Klastrom utca kettő (részlet)

Posted on 2022. január 31. hétfő Szerző:

0


~ I. ~

Amint túljut az útlevél-ellenőrzésen, különös érzés szállja meg.
Hirtelenjében nem tudja, mitől gerjedt benne az a furcsa, zavaró bizsergés, ami az egész testén többször is oda-vissza áthullámzott, jó néhány másodpercnek kell eltelnie, amíg sikerül azonosítania: ahhoz hasonlít, mint amit kisgyermek korában érzett, valahányszor Hugó nagyapával, az elmaradhatatlan hétvégi látogatásaikor, bújócskát játszva valamilyen szűk és sötét rejtekhelyet választott, ahová a fejével előre furakodott be, aztán jó időbe telt, mire kiszabadíthatta magát a búvóhely kalodafogságából, mert a drága jó, az egy szem unokájáért, az együtt-játék kedvéért mindenre kapható, a felnőtti méltóságát is feláldozni hajlandó öregúr, tettetve, hogy nem találja, kicsit hosszasabban játszotta meg a keresést, míg nagy csodálkozva rá nem lelt. Mint akkor is mindig, most is mélyeket szusszantva, az orra hegyét dörzsölve igyekszik megszabadulni a bezártságérzés kellemetlen állapotától.

Huszonhét éves korára nem számít nagy utazónak, főleg nem világjárónak, nem sok mindent látott az Államokon kívül, de azért az egyetemi alapképzés nagy vakációinak idején, amikor, Hugó nagyapának hála, hátizsákjában a legszükségesebbel, egy-egy hónapig barangolhatott brit, francia, majd olasz földön, szerzett némi tapasztalatot arról, miért más Európa az Újvilághoz hasonlítva, és arról is, hogy az emberek mindenütt a maguk jellegzetes módján viszonyulnak az idegenekhez. Mégis abban, ahogyan a román repülőtéri határrendőr ránézett, aztán az útlevelére, majd ismét rá, volt valami rendkívüli másság, valami furcsa kihívás, abból pedig, ahogyan, utazásának céljáról érdeklődve, elmormolta a nevét – Thomas Weltman –, nem használva a világon szinte mindenütt udvariasságból kötelezően odaillesztendő „mister”-t, kihallott némi rosszallást is; a mozdulat, amellyel a majdnem egy percig tartó, idegesítő, bizonyára értelmetlen, fontoskodó ide-oda tologatása után valami különös dühvel beütötte úti okmányába a belépésre jogosító pecsétet, ahogyan összecsukta, majd unott mozdulattal, ami akár undorként is felfogható lehetett volna, a mutató- és a nagyujja között tartva odanyújtotta neki az elválasztó ablak félkörre vágott résén át, rá sem nézve, miközben a foga között szűrve a szavakat odavetette tört angolsággal a „Welcome in Romania”-t, maga volt az egyértelmű lekezelés. A számonkérés erős késztetése feszítette benne a már zsenge korától kezdve mindig előtérbe, olykor minden józan megfontolásnak fölébe kerülő önérzete korlátait, alig tudta visszafogni magát, hogy az ilyenkor elváltozni szokott, az amúgy békés természetével ellentétesre váltó nyers hangon rá ne kérdezzen, fiatal korának szól-e a nem mindennapi fogadtatás, netán a még mindig gyerekes fizimiskája miatt sarjadt ellenszenvnek vagy egyenesen az állampolgárságának. De még mielőtt kitört volna, fülébe csengett Hugó nagyapa komoly hangú, útra bocsátó figyelmeztetése: „Tomikám, ahová te mész most, az egy másfajta, számodra különös világ”, meg a búcsú szeretet-ölelése közben elsuttogott jó tanácsa: „olyannak fogadd el, amilyen!”.

A spontán kérdésére, hogy mitől más és mitől különös, Hugó nagyapa vagy nem tartotta igazán fontosnak válaszolni, vagy a magyarázat nem fért volna belé az indulásig maradt kevéske időbe, de az is lehet, hogy ő maga sem tudta a választ, hiszen ötvenhét év hosszú idő, ha a világ változásait kell számba venni, márpedig éppen annyi telt el azóta, hogy Weltman Béla dédpapa 1937-ben, hosszas vívódás után, úgy döntött, otthagyja imádott szülővárosát, Marosvásárhelyt, a viszonylag jól menő, Szent György utcai rövidáruboltját, s a román világban minden szempontból kilátástalan, kettős, magyar–zsidó kisebbségi státusza elől családjával – a mindig hűséges, alázatos és megértő Rozijával, a tizenhét éves Hugó fiával meg a tizenöt éves Szidi lányával – együtt „kitántorog” Amerikába. A nagyapa egykori meséiből is csak az derült ki, miközben a Béla dédapa, vacsora utáni olykor véletlenül el-elkapott, Rozi dédanya győzködésére szánt hőbörgéseire emlékezett, hogy ezeknek záró mozzanataiként egyre határozottabban jelentette ki, nem hajlandó tovább elviselni ebben a rothadó országban azt az áldatlan állapotot, hogy a régi, tisztességes polgárok által befizetett drága adót, az övét is beleértve, a város idegen, jött-ment polgármestere büntetlenül a saját zsebébe panamázza át. Bár hajtotta a kíváncsiság, kénytelen volt tudomásul venni, hogy Hugó nagyapa akkortájt túl fiatal volt még a beavatáshoz, nem kötötték az orrára, ezért nem tudta megmondani, mennyit fizetett a vevő a Szent György utcai boltért, mennyit a Kossuth utcai házért, azt sem, hogy mibe került a közel két hónapig tartó út, amíg végre megérkeztek Kaliforniába, annyit mindenképpen kaptak az otthagyott javaikért, hogy – miközben több mint egy évig egy kegyelemfészerben voltak kénytelenek meghúzni magukat, külön konyhát, külön lakószobát rögtönözve benne a tessék-lássék lakhatásért – egy, az otthonihoz hasonló, bár valamivel kisebb boltra elég legyen Sac ra mento külvárosában, ahol apa és fia együtt próbáltak meg, a nyelvet menet közben megtanulva, nem csak reggeltől estig helyt állni, de fokozatosan gyarapodni is. A „próba szerencse” elve nekik bevált, hat év múltán már három, jól ellátott boltocskát működtettek, Rozi anyun kívül a család mindegyik tagja egyet-egyet, újabb hat év elteltével pedig, amikor Béla apunak egy április végi széder-délutánon, miközben éppen az ünnepi gyertyagyújtáshoz készülődtek, hirtelen szederjessé vált az arca, s attól kezdve már nem kellett soha többé a sábesz méltóságához szükséges kellékek fedezetének megteremtéséről gondoskodnia, Hugó – aki közben megnősült, a rászánható idő és a kellő szerelem hiányában az egyik derekasan helytálló bolti kiszolgálójának kötve be a fejét, és gyereket is nemzett –, ahogyan azt a világ elvárta tőle, jól működő és tisztességesen jövedelmező boltok egész kis hálózatát örökölte, amiből az első hármat, a hagyományos testvéri ragaszkodás és a kegyelet jegyében a húgára, Szidikére íratta. Egész életét nagy szorgalommal, állhatatosan és a folytonos gyarapodásra törekedve végigdolgozta, még a méltatlanul korán elhunyt felesége mélyebb meggyászolására is alig maradt ideje, így a munkába belekövesült mindennapjainak kötelező és igen feszes szokásrendjéről mondott le, amikor az unokája megszületett, ugyanis az első percektől ott volt mellette, őrületbe kergette a menyét, akinek, más segítség hiányában, folyton „annak a megszálott, vén bolondnak a pofáját” kellett elviselnie a házában, de szó nem érhette az odaadását, a legkiválóbb dada sem gondozhatta volna különbül a kicsit, valamiért mindig magyarul szólt hozzá, sem akkor, sem később nem sikerült kiderítenie, mi sugallta neki, hogy megtanítsa az ükapja meg a dédapja választott nyelvére, az bizonyára közrejátszott, hogy az ő Sámuel fia hidegrázást kapott, ha az apja a dallamos angolból valamiért a mekegő magyarra váltott, még akkor is, ha a saját anyjával beszélt ezen a nyelven, aki élete végéig törte az angolt, s már az első elemi osztályban kikövetelte magának a Sam kizárólagosságát, néhány évvel később azt is, hogy felejtsék el a barmicvolást, a szombatot, de még a vasárnap szentségét is, mert az idő nem állt meg sem Ábrahámnál, sem Jézusnál. Ezért ha csak a fiára, vagyis az ő, a Thomas apjára gondolt volna, Hugó nagyapa bizonyára nem igyekszik olyan gyakori vendég lenni náluk, különösen, hogy a skót származású menyével, az ő mindig kimértnek és határozottnak tűnő anyjával a gyermekágya lejárta után sem mindig talált a szó, akarnokként uralkodott a férjén, miután az első alkalommal,

akkor még engedékenyebb állapotában, rácsodálkozott a másságára, elnézte neki, hogy körülmetélt, később meg azt, hogy bár ő, a fiatalság zamatainak kiélvezését követően ismét következetes és megrögzött vallásgyakorló lett, az a hitetlen nem hajlandó tudomásul venni a vasárnapi misék létmeghatározó fontosságát.

Csakhogy az ő világra jöttével, a „szent unoka” megszületésével, ahogyan azt annyiszor elmondta, az élete új értelmet kapott, ő lett a mindene, igyekezett a lehető legtöbb időt együtt tölteni vele, és amint az első pillanatokban nem, úgy továbbra sem keresett magában, de ha keres is, nem találhatott volna magyarázatot arra, miért ragaszkodik ahhoz, hogy magyarul szóljon hozzá, egyszerűen közvetlenebbnek, meghittebbnek érezte így. Miközben ő cseperedett, az együttlétekkel mindkettőjük külön kis világában – de a közös világukban is – egyre tágult a szavak határa, iskolás korában a szünidők egy részét azzal töltötték ki, hogy Hugó nagyapa külön erre a célra vásárolt lakókocsijával járták be kettesben sorra mindazt, ami abban a hatalmas országban érdekesnek, különlegesnek számított, rácsodálkoztak, mire képes a természet, és mi mindenre az ember, útközben is folyton ezekről beszélgettek, kölcsönösen nyitottak meg egymás számára egy-egy külön univerzumot, s amikor az egy szem unokájának középiskola utáni, egyetemi alapképzésére sor került, szinte magától értetődött, hogy a piaci értékén eladta saját fiának a cégében birtokolt többségi részét, ezáltal igyekezvén anyagi lehetőségeket teremteni a drága gyermeknek a mindenkori legjobb közérzethez, a legsokrétűbb feltételekhez Los Angelesben, a Kaliforniai Egyetemen, az UCLA-n, ahol, számára kissé érthetetlenül, hiszen annyi értékesebb és értelmesebb tudomány van, éppen az akkoriban divatosnak számító politikatudományok elsajátításába kezdett, ha már ahhoz volt kedve, majd még többet áldozott, miután a Tomi gyerek úgy döntött, hogy kihasználja a négy év alatt elért kiváló tanulmányi átlagát, és esélyt adva magának a minél jobb érvényesülésre, felvételizik a McGeorge School of Law-ra. És ő, kicsit a mindenkori hálája jeléül is, mert egyike volt azoknak, akik önerőből a kiváltságosok szintjére jutottaknak – lévén tizenkettőből ha egy van ilyen –, akiket felvettek oda a remek elsziétjük [LSAT – Law School Admission Test] alapján, ki is járta a kötelező hat szemesztert, az évközi meg a tanulmányait lezáró tesztjei és esszéi kiválóan sikerültek, már gyakorolhatta volna a tekintélyes jövedelmet ígérő mesterségét, ajánlatot is kapott rá az egyik helyi, neves, állandóan fontos ügyekkel megbízott ügyvédi irodától, de kedvenc, nagy tudású, széles látókörű és igen liberális gondolkodású professzora, Aaron Blomberg biztatására nem állt meg annyinál, hanem kihasználva az egyetem kínálta, diploma utáni posztgraduális kurzusokat, újabb két évig immár a kelet-európai stúdiumokkal folytatta, remélve, hogy megszerzi a sok mindenre feljogosító doktori fokozatot, ami akár a világ teljes megnyílását jelentheti számára, például egy kormányhivatali dobbantó által.

Amikor a periódus lezárásához, az utolsó vizsgákhoz közeledve éppen dilemmázni kezdett, hogy milyen témát választhatna a záró dolgozatához, ismét Hugó nagyapától kapta a szükséges kapaszkodót. Azon a meleg tavaszi hétvégén a vele folytatott, újabb nyelvgyakorlásként is felfogható, természetesen „otthoni” témájú beszélgetés közben a zsidó hagyományokban oly fontosnak számító rokoni kötelékek jelentősége került szóba, és maga sem tudta, milyen megfontolásból, rákérdezett, miért ők az „egyedüli Weltmanok – világemberek” a világban, amiről persze nem úgy gondolta, hogy akár igaz is lehetne, nem is számított arra, hogy a puszta kérdés elég lesz az előtte mindaddig elhallgatott, sejtelmes valóság kikényszerítéséhez, akkor hallott ugyanis először Jenő bácsiról, a Béla dédapa öccséről, annak feleségéről, Arankáról meg a gyermekeikről, Ibikéről és Marciról, akiket éppen ötven éve a vásárhelyi gettóból Auschwitzba deportáltak.

Ők előtte eléggé jól szituáltak voltak, Jenő bácsi egy épületfa-lerakat társtulajdonosaként előteremtett Arankának minden szükségest ahhoz, hogy szép háztartást vezessen a Klastrom utca elején levő három szoba-hallos, cselédlakásos házukban. Nem vitték ugyan túlzásba a hitet, de megtartották, amit feltétlenül illett megtartani, szerették a társasági életet, a két család össze is járt mindaddig, amíg egy napon, az életük belátható esélyeiről szóló vita végén, örök haragot nem fogadtak, Jenő azért, mert Béla egy nyuszi renegát, Béla azért, mert Jenő egy bunkó, a megáporodott fészkébe belepókhálósodott, maradi zsidó, aki nem érti az idők szavát. Béla dédapa a háború után próbálta megtalálni őket, de a Vöröskereszt is csak annyit derített ki róluk, hogy rajta voltak a május 29-i transzport lajstromán, nem lehet tudni, mi lett a sorsuk, az szinte biztos, hogy Vásárhelyre nem kerültek vissza, ennek ellenére Béla dédapa nem adta fel, többször is írt a címükre, ám mindegyik levél visszajött azzal, hogy a címzett ismeretlen, ezek szerint mindenük odalett, a házuk s a benne való is, ki tudja, hányan jártak így az elpusztultak, de még a túlélők közül is, kifosztották őket, illetéktelenek kezébe, prédájára jutott az életükben nehéz munkával, olykor sok-sok szorongással, önmegtartóztatással, folytonos jövőre gondolással összegürcölt kis vagyonkájuk. Hugó nagyapa állapította meg mély felháborodással, hogy gyakorlatilag mindegyikük kifosztása egy-egy aljas bűntény, akár még életükben, akár a haláluk után történt, s ő igazat adott neki, mert túl az érzelmi viszonyuláson, pusztán szakmai szempontokat figyelembe véve is minden ezt indokolta, hiszen az elkövetők valamennyi esetben megszemélyesíthetők, noha a tettesek egyelőre ismeretlenek ugyan, és sok esetben mára már az áldozatok is ugyanúgy ismeretlenek, a rablás ténye ennek ellenére fennáll, vagyis akár úgy is értelmezhető, hogy a deportáltak valamennyien egyetlen „nagy rablás” szenvedő áldozatai. Ez a beszélgetésük végén kicsúcsosodó fogalom indította meg benne másnap azt a folyamatot, amelynek izgató talánya óráról órára fokozódott, amíg visszafordíthatatlanná nem lett, s mivel addig is mindenek között a büntetőjog izgatta leginkább a fantáziáját, már a jogi tanulmányai be fejez tének közeledtével arra szeretett volna szakosodni, úgy döntött, megbeszéli Blomberg professzorral, hogy záró dolgozatát a huszadik századi Kelet-Európa megoldatlanul maradt nagyobb bűntényeiből írja. A professzor ellenvetésére pedig, hogy ez így túl tág, mert túl sok minden belefér a témába, meghaladja egy doktori disszertáció kereteit, le kellene tehát szűkítenie, azzal érvelt a választása mellett, hogy a címet ő is csak ideiglenesnek tekinti, majd a helyszínen tapasztaltakból eldől, milyen keretekbe kell beilleszkednie. De van hozzá egy konkrét fogódzója, egy jó kiinduló pontja: az Erdélyből a koncentrációs táborokba deportált zsidók magánvagyonának jogtalan eltulajdonítása, amiről külön fejezetet szándékszik írni. Ennél kirívóbb, nyilvánvalóbb, kiderítetlenül maradt és nagyobb kelet-európai bűntényt ugyanis el sem tudott volna képzelni. Természetesen előtte hetekig könyvtárazott, mert mindent tudni akart arról, mi is történt, hogyan történt, szükségesnek gondolta ahhoz, hogy a professzor valószínű, szokásosan kellemetlen kérdéseinek esetén, a témaválasztása érdekében, érvelni tudjon. És csakugyan ennek az elő-felkészültségének köszönhetően kapta meg végül témavezetőjének beleegyezését, a részéről szükséges referenciákat, az egyetemtől pedig a hatvan napra érvényes kétezer-négyszáz dolláros ösztöndíjat, amelynek értékéről, vagyis arról, hogy mire lesz elég, odahaza fogalma sem volt, ezért is fogadta szívesen Hugó nagypapa készpénzben felajánlott pótlását, mert igencsak felemás információk jutottak el hozzá annak az országnak a viszonyairól, amelybe, az utazáshoz nélkülözhetetlen, tessék-lássék felkészülést követően, azzal sem számolva, hogy a tények tervezett felderítéséhez talán túlságosan is kevés helyismerettel és főleg élettapasztalattal rendelkezik, Los Angelesből felszállva, lelkesen elindult, s immár, az amsterdami átszállást követően, 1994. május 8-án, egy vasárnapi délutánon megérkezett.

Meri remélni, hogy a kellemetlen útlevélvizsgálat után végre szabadon kiléphet az otopeni repülőtér előcsarnokába, nem számol azzal, hogy néhány méterrel odébb egy másik morcos képű egyenruhás egy betonasztalra rakatja fel az egy szál bőröndjét, és vámvizsgálat címén beletúr, egyenként kiforgatja minden ruhadarabját, belematat, belé is szagol a neszesszerébe, aztán engedélyt sem kérve, valami érthetetlen, angolt utánzó nyelven motyogva el az indokot, nemes egyszerűséggel elrabol tőle két nagy tábla Hershey csokoládét abból a négyből, amit azért hozott magával, hogy alkalomadtán valamivel viszonozhassa majd az információt szolgáltató idegen emberek kedvességét. Ez az újabb, különös másfajtaság ezúttal annyira próbára teszi a tűrőképességét, hogy nem tudja visszafogni magát, nem akar hangoskodni, ezért csak a felelősségre vonásnak is beillő kérdése jelzéseként széttárt karjával és arcának vonásait ahhoz igazítva fejezi ki a nemtetszését, amitől a morcos képű még morcosabb lesz, átszól a mellette levő betonasztalnál egy másik gyanútlan külföldi utas cókmókjai között turkáló egyenruhásnak, kiemeli a bőröndből a maradék két tábla csokoládét is, egyenként átdobálja neki, „na, mă, gift from America” [Nesze, te, ajándék Amerikából], mondja közben, amire mindketten felröhögnek, majd a tettes, nem titkolt undorral az arcán, inti, hogy a bőrönd számára immár érdektelen. Be lehetett csukni, le lehetett zárni, ki lehetett menni vele végre a csarnokon át az előtérbe.

Tomi a szokatlan bánásmód után mindezt már rendkívüli kegyként könyveli el, körülnéz a melegen fénylő májusi délutánban, egy taxi után kutatva, amellyel eljuthat a pályaudvarig, ahonnan majd az esti gyorsvonattal elutazhat Marosvásárhelyre. Mert már otthon arra a következtetésre jutott, hogy elég, ha a családja egykori városában elkövetett rablásokat felderíti, abból sok mindenre tud majd következtetni, az egyedi adatokból könnyű lesz általánosítani. Azt is elhatározta odahaza, hogy a Klastrom utcától indul majd ki, a Jenő bácsiék egykori lakhelyétől, azt gondolván az egyedüli biztos pontnak, amire támaszkodhat.

De nem számolt azzal, hogy addig éri még néhány olyan különös benyomás, amire senki nem készítette fel. Hamar megtalálja ugyanis a repülőtér előtt utasra váró taxikat, egyikbe benéz, leolvassa a műszerfalra ragasztott papírról a kilométerenkénti viteldíjat, azzal számol, hogy ha körülbelül húszat kell utaznia, s egy km kétszázötven lej, akkor egyelőre elég, ha bevált a Hugó nagyapától kapott készpénzből húsz dollárt, a viteldíj alapján feltételezett arányokat tekintve annyiból futja vonatjegyre meg valami kis harapnivalóra is. Visszamegy hát az előcsarnokba az egyik pénzváltó bódéhoz, meg is kapja a pénzéért járó harmincezer lejt, kicsit furcsállja ugyan, mert otthon, indulás előtt megnézte a bankinfón, hogyan váltják Romániában az amerikai dollárt, s aszerint legalább harminckétezret kellett volna kapnia, de nem volt módja alkudozni, ennyi állt a kinti hirdetőjükön is. Beült az első kocsiba, amelyik a sor élén áll, azzal, hogy a bőröndjét majd a vezető beteszi a csomagtartóba, ám az, nagy meglepetésére, éppen csak felnyitja a fedelét, így hát ki kell szállnia, saját kezűleg beraknia a bőröndöt. Megteszi, visszaül a jobb hátsó ülésre, bemondja a célcímet, a Gara de Nordot, próbál szóba elegyedni a cigarettáját rágó vezetővel, de az semmilyen nyelven nem beszél a románon kívül, így aztán egész úton hallgat, bár az indulást követő néhány száz méter megtétele után szólni akart, mert kicsit furcsállotta, hogy nincs beindítva a taxióra, de kiveri fejéből a szándékot a csodálkozás azon, ahogy a vezető a kormányra görnyedve, merészen belehajt az útkereszteződésekbe, időnként hirtelen fékezve, majd újra nagy gázt adva, a sok rángatástól kicsit émelyeg, amikor megérkeznek a pályaudvar előtti térre, ahol meglehetősen nagy tömeg nyüzsög az emberek között cikázó, időnként fülsértően tülkölő autók között, előveszi a frissiben váltott román pénzét, hogy kifizesse az utat, az alapdíjból kiindulva ötezer lejt gondolt a fuvarért, tudja, olvasta, hogy borravalót is illik adni, ezért kiszámol hatezret, odanyújtja, de a vezető eltolja a kezét, „dolar”, mondja nyersen, nem érti, mit akar, ismét próbálkozik a fizetéssel, mire az megismétli a követelését, már-már egyenesen fenyegetően, ki is száll, átkerül a jobb oldali hátsó ajtóhoz, a félig leeresztett ablakon kopogva fennhangon ismételgeti a „dolar”-t, gyorsan számol, hogy a fuvardíj dollárban mennyinek felelne meg, de nem tudna annyi aprót összekaparni, tízes a legkisebb bankjegye, szívszorulva nyújtja oda, ám a vezető, maga felé legyezve a kezével, követeli, hogy még, értetlenül néz rá, mire az kétszer is felmutatja a tíz ujját, így jelezve, hogy egy húszasba kerül az útja, kivár, de a vezető és a bejárat előtti nyüzsgés agresszivitása is olyan nyilvánvaló, hogy nincs mit tennie, fizet, kiszáll, kiemeli a csomagtartóból a bőröndjét, és elindul, hogy a nagy jövés-menésen átfurakodva megkeresse a vasúti jegypénztárt. Jó tíz perc bolyongásba telik, amíg a hosszú peron egyik oldalajtója fölött felfedezi az arra utaló jelzést, odabent a fal hosszában legalább tíz ablak van, láthatóan négy működik belőlük, beáll az egyik előtt kígyózó sorba, közel húsz perc, mire sorra kerül, Tirgu Mures, rapid, mondja a középkorú, unott arcú pénztárosnőnek, miután az rászól, nyilvánvalóan azt kérdezve, mit óhajt, a „la ce clasă?” kérdésből hamar kihámozza a classt, a hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy az elsőre, kicsit meglepődik, amikor a pénztárosnő leírja egy cetlire a két, ujjbegynyinél alig valamivel nagyobb kékeszöld kartondarabkáért fizetendő összeget, odaad tizenötezer lejt, kapkodva, számolatlanul teszi el a visszajárót, már sorban állás közben kezdi nyűgössé tenni az éhség, hosszú percekig bódorog a peronon az ilyen-olyan büfék előtt, nem tudván választani a viszonylag szegényes kínálatból, a kétes tisztaság látványa is taszítja, nem mer kísérletezni, hosszú út áll még előtte, így végül a legegyszerűbb változat, a hot dog mellett dönt, valamivel több, mint háromdollárnyi lejt fizet egyért meg egy Coca Coláért, miután elfogyasztotta, számolgatni kezdi, mire lehet elég a maradék leje, nem szeretné, hogy meglepetés érje, úgy gondolja, nem árt, ha bevált még egy húszast, már a pénztár keresése közben is többen rászóltak, hogy „cengi, [=csendzs] dolar, marcă”, sejtette, hogy nem hivatalos váltók, de mert nincs türelme megkeresni egy váltóirodát, az elsőnek, aki ismét rászólt, mutatja az előkészített húszast, az illető azonnal ki is kapja a kezéből a bankót, a lejeket nagy tapasztalattal pörgetve, kiszámolja az ő húszasáért járó összeget, amiről kiderül, hogy összesen huszonnégyezer lej, majd amikor kérdőn néz rá, hogy miért csak ennyi, a másik foghegyről veti oda, hogy „la mine atât!” [nálam ennyi], amit nem ért ugyan, de sejti, hogy ezzel a pénzváltás elintéztetett.

Káli István

Indulásig a peronon, hol sétálva, hol a bőröndjén ülve veri el az időt, a biztonság kedvéért még vásárol, és megeszik egy hot dogot, iszik egy újabb Colát, közben révetegen bámulja a szűnni nem akaró, felemás benyomást keltő, zajos forgatagot, megpróbálván felmérni és értékelni, hogy mibe keveredett.

Káli István: Klastrom utca kettő
Prae Kiadó, Budapest, 2021
376 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft