Náray Tamás: Zarah (részlet)

Posted on 2018. szeptember 26. szerda Szerző:

0


Starnberg, Németország, 1934.

Abraham Winterrel madarat lehetett volna fogatni. Még kora reggel titokban kiosont a házból, és végre nyélbe ütötte az üzletet. Alig várta, hogy este megérkezzenek a vendégek.

A kertre néző, félkör alakú ebédlőben Frau Teichmann irányítása alatt épp befejezték a terítést. A házvezetőnő megigazította a rondella ablakaiban gondosan elrendezett, mélybordó sötétítőket, és még egy utolsó ellenőrző pillantást vetett a huszonnégy fős asztalra. Hófehér, ezüstszegélyes porcelántányérok, elefántcsont fogantyús tálalóedények, metszett kristálypoharak, gyertyatartók és mesterien megmunkált, színezüst evőeszközök alatt roskadozott a méretes, biedermeier étkezőasztal. Óvatos mozdulattal még egyszer végigsimította a keményre vasalt, hímzett, damasztabroszt.

– Itt mindenen monogram van? – kérdezte a háta mögül váratlanul Ralf, az új mindenesfiú, miközben a kandalló melletti tárolót tömködte tele száraz fával.
– Van – felelte röviden Frau Teichmann.
– És miért van mindenen duplán Abraham Winter neve?
– Te! Nem inkább a saját munkáddal kellene foglalkoznod? Jobban tennéd, mert itt még mindig hideg van, és megmondtam neked, hogy nem fázhatnak! – fordult a nő a fiú felé, majd felkiáltott. – Te jóságos ég! Mit művelsz? Még mindig csak itt tartasz? Nem feltalálni kell a tüzet, hanem megrakni! Istenem, milyen lehetetlen ez a fiú! – csapta össze a kezét Frau Teichmann.
A fiú megremegett.
– Jól van, na! Ne bámulj rám ilyen riadtan – nyugtatta meg a házvezetőnő. – De muszáj ügyesebbnek lenned, ha maradni szeretnél. Amúgy a két egymásba fonódó AW az úr és a felesége nevének a kezdőbetűi. Az asszonyunk leánykori neve Adele Weiss, és a készletet a szülőktől kapták nászajándékba. És most, hogy már mindent tudsz a családról, eredj a dolgodra! És ne feledd, csak akkor jöhetsz fel, ha hívlak!

Frau Teichmann kibámult a hóesésbe. Már több mint húsz év telt volna el az esküvő óta? Mozdulatlanul állt az étkező kétszárnyas ajtajának támaszkodva, és hagyta, hogy elöntsék az emlékei.

Inge Schrödel épp akkoriban került fiatal cselédlányként a kéttornyú villába – ahogy a Winter család tóparti rezidenciáját nevezték a városban –, amikor Abraham Adele-nak udvarolni kezdett. Inge az első hónapokban szinte semmihez sem mert hozzáérni: áhítattal tekintett a selyemtapétákra, a bútorokra és a drága dísztárgyakra. A falakon rengeteg festmény sorakozott, egyenként megvilágítva, alattuk kis réztáblával, rajta a sok kimondhatatlan nevű külföldi festővel, ami úgy hatott rá, mint amikor az iskolai kirándulás alkalmával életében először, és mostanáig utoljára, a Deutsches Museum kiállítótermeiben a döbbenettől eltátott szájjal álldogált. Winterék rajongtak az olasz és a francia festészetért; még Abraham dédapja alapozta meg a gyűjteményt néhány komoly befektetéssel.

Inge pár év szolgálat után ment férjhez Hans Teichmannhoz, és mire felocsúdtak, Imbert, a gyermekük, szinte felnőtt férfivá érett. Pár hónappal ezelőtt állt be a katonasághoz. A Winter-család mesés gazdagságra tett szert a gabonakereskedelemből: majdnem fél Európával üzleteltek. Abraham már egészen fiatal korától kezdve folyton a tengerentúli szállítások beindításának fontosságáról beszélt a reggeliknél. Frau Teichmann el se tudta képzelni, mit láthat a fiatalember Amerikában, amikor azoknak, ahogy mondta, még rendes múltjuk sincs. Amikor ezt Winter nagyapa meghallotta, azt felelte, hogy a múlt csak azoknak fontosabb mindennél, akik már nem számolnak a jövőjükkel. Ezen a kijelentésen aztán Frau Teichmann jó darabig gondolkodott, de végül feladta a dolgot, mondván, hogy ennek a mondatnak semmi értelmét nem találja. Állította, hogy az öreg zsidónak nincs ki az összes kereke, azért hord ilyen furcsaságokat össze.

Weisséknek gépgyáruk volt, arató- meg cséplőgépeket adtak el nagybirtokok számára. Frau Teichmann előszeretettel hangoztatta, hogy bizonyos népeknél a vagyon előrébb van, mint a szerelem, és ebből kifolyólag jobban egymásra se találhatott volna a két család. Tudott volt, a szülők mindig is remélték, hogy a fiatalok egy pár lesznek, így aztán a személyzet körében járta a szóbeszéd, hogy az a bizonyos véletlen nem is volt annyira véletlen, amikor a nagy pillanat megelőzte a szándékot Baden-Badenben.

Történt ugyanis, hogy amikor a lány a nagyanyját kísérte el gyógykezelésre, Abraham és a barátai éppen azon a hétvégén tartottak legénybúcsút ugyanabban a szállodában. Ott találkoztak egymással a parkban. Abraham első pillantásra halálosan beleszeretett a lányba, amin nem volt mit csodálkozni, és ezt, dacára az előítéleteinek, még Frau Teichmann is elismerte. Az esküvőt pár hónap elteltével, 1912 januárjában tartották.

Adele Weiss megejtő szépségű nő volt. Alabástrom bőre, sötétvörös, hullámos haja, mindig mosolyra álló, szép ívű, dacos szája és kedves tekintete olyanná tette, mintha nem is emberi lény volna, hanem valóságos angyal. Sudár alakjával, lágy mozdulataival, visszahúzódó eleganciájával és egész megjelenésével leginkább egy fenséges vadra emlékeztetett, amely a király mesebeli erdejében csak egy pillanatra tűnik fel hajnalonként a párás horizonton.

Abraham Wintert azonban egészen más fából faragták. Szikár volt, magas, csontos, kreol és ébenfekete hajú. Csak úgy sugárzott belőle az erő: hideg, zöldeskék, közel ülő szemei olyan szigorúságot kölcsönöztek neki, aminek a szikrájával sem rendelkezett soha. Mindenkinek megbocsátott, semmiért sem tudott sokáig haragudni, a gyerekei pedig egyszerűen azt csináltak vele, amit csak jónak láttak. Senkinek sem parancsolt a családban, de olyan varázsa volt, hogy mindnyájan lesték minden gondolatát. Joachim 1912 decemberében nehéz várandósság után született meg, aztán a lányok, Martha és Edel követték őt, két-két évvel egymás után. Noha Abraham és Adele mindig nagy családról álmodoztak, úgy tűnt, jó ideje már nem is gondolnak arra, hogy egyszer még gyermekük születhet.

Frau Teichmann ugyanitt állt az étkezőben, amikor sok-sok év hiábavaló várakozás után a szomszédos szalonban Adele bejelentette a nagy hírt. Látta, ahogy a férfi könnyezve öleli és csókolja a nőt boldogságában, mert még ennyi idő elteltével is egy kamaszfiú szerelmével szerette a feleségét. Herr Winter mondta is egyszer neki, hogy nem akadt egyetlen pillanat sem az életében, amikor úgy érezte volna, valaha is képes lesz majd meghálálni mindazt, amit Adele-től kapott.

Frau Teichmann lehunyta a szemét, és az arca elkomorult. A jóisten a megmondhatója, mennyire szeretett volna ő is még legalább egy gyereket, de ez neki sajnos nem adatott meg. Igazságtalannak tartotta, amiért neki nem járt olyan könnyű élet; hogy dolgoznia kellett, jobbára a férje helyett is, aki inkább kártyázgatott, mint munkába járt, ezért nehezen viselték gondját még annak az egy gyereküknek is.

Winteréknek viszont mindenből több volt, mint amire egyáltalán vágyakozni tudtak volna, és most még többjük lett, mert tizennyolc év után újra gyereksírás lesz a házban. Noha az elmúlt hónapokban Frau Teichmann több ízben végighallgatta, ahogy Abrahamot kétségek gyötrik az országban kialakult helyzet miatt, hogy félti a családját, és csak azt találgatja, vajon mi várhat majd rájuk, mégis úgy érezte, ők a sors kegyeltjei. Adele-t kivételes szépsége mellé higgadt bölcsességgel is megajándékozta a természet. Vallotta, hogy felesleges gondolkodni azon, amit nem tudnak, és hogy az örömöket tiszta szívvel kell átélni, és nem szabad hagyni, hogy egy rossz pillanat bármiféle árnyékot vessen rájuk. Ki tudja, lesz-e holnap? Minden bizonytalan. A legfontosabb az, ami most van.

Inge Teichmann a találkozásuk első percétől rendkívül irigylésre méltó nőnek tartotta az asszonyát.

Közelgő léptek zajára riadt fel a gondolataiból. Frau Schwenk, a szakácsnő robogott be az étkezőbe, és az asztalra tette a frissen sült kalácsokat. A forró barhesz illata azonnal betöltötte a szobát.
– Hát maga? Maga meg minek támasztja ott azt az ajtót? – vetette oda kifelé menet Frau Schwenk.
– Ó, csak elméláztam egy kicsit.
– Valóban? És min tudott ilyen nyugalomban elmélkedni, amikor húsz vendéget várunk vacsorára, és pillanatnyilag ha kétszer ennyien lennénk is, kevesen volnánk a munkára?
– Tudja, csak az jutott az eszembe, nekik mennyivel jobb, mint nekünk.
– Ajaj! Nem jó irányba tart, ha megint az foglalkoztatja, hogy valakinek jobb-e, mint magának!
– Igenis, foglalkoztat! Talán én nem vagyok ugyanarra érdemes? Talán nekem nem jár annyi boldogság, mint másnak?
Frau Schwenk vett egy nagy levegőt, és felnézett a mennyezetre. Pirospozsgás arcáról letörölgette az izzadságot, nyugalmat színlelve eligazgatta gömbölyű termetén a kötényét, és azt mérlegelte magában, van-e most kedve meg ideje belemenni egy ilyen diskurzusba. Nem értette, miért nehezítik egyesek a saját életüket? Itt, ami kell, megvan. Mi végre ez a kesergés?

– Frau Teichmann – szólalt meg végül mégis Frau Schwenk –, mások életén tépelődni nagyon veszélyes dolog. Az igazságot ugyanis senkiről nem tudhatjuk, és emiatt óhatatlanul tévedni fogunk. Csak abból ítélhetünk, amit hirtelenjében látunk vagy hallunk, és könnyen azt hihetjük, hogy a másiknak biztosan jobb.
– Nahát, micsoda filozófus veszett el egy szakácsnőben!
– Gúnyolódhat, rólam lepereg. De bármit is tenne azért, hogy magának ugyanolyan legyen, mint annak, akit irigyel, egy napon kénytelen lesz belátni, hogy az élettől nem ugyanazokat az esélyeket kapta, és maga másfajta képességekkel született, mint ők.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy én kevesebbet érek?
– Én csak figyelmeztetni szeretném, hogy a magunkfajta embernek, ha álomvilágot sző maga köré, átkozottul bosszantó érzés lesz ráébredni a helyzetére. S amikor ez megtörténik, haragudni kezd majd arra, akinek úgy véli, mindenből több jutott. Ha jót akar magának, nem hagyja, hogy ilyesmiken járjon az esze, mert egyszer csak már nem azt akarja majd, hogy magának is ugyanolyan jó legyen, hanem azt, hogy nekik se legyen jobb.
– Ugyan már, túl messzire megy!
– Nem hinném. De azt tudom, hogy ha ezen az úton halad, egy napon maga fog még messzebbre menni, mert a végén azt fogja kérdezni, hogy mindaz, amivel másoknak látszólag jobb, miért az övék, és miért nem a magáé. Na, és most megyek is a dolgomra… én nem érek rá hiábavalóságokon rágódni, mert a csirkék közben szénné égnek a sütőben, és akkor nekünk biztosan nem lesz jobb – zárta le a beszélgetést a szakácsnő, és fújtatva elviharzott a konyha irányába.

A vacsora pompás volt. Frau Schwenk az est végén mennybe ment, alig győzte fogadni a gratulációkat. Méltatták a kiszolgálást, Frau Teichmannt pedig egyenesen kincsnek nevezték. A férfiak lassanként egy jó erős kávéra és konyakra vágytak, a nők megadóan érték be néhány szem gyümölccsel a csábító krémdesszert helyett. Adele felállt a férje mellől, és kiment az étkezőből. Elragadó volt, mint mindig. Terrakottaszínű selyemruhát viselt, topáz nyakékkel és karkötővel. A szülésnek nyoma sem látszott rajta, pedig még egy hét sem telt el azóta. Néhány perc múlva a karján a csöppséggel tért vissza. A dada az ajtóban várakozott. A kislányt mindenki azonnal látni akarta, a nők kézről kézre adták az asztalnál.
– Milyen tökéletes kisbaba! – szólalt meg AnnaLuise, Adele barátnője.
– Ez hihetetlen! Az ő fülecskéje mögött is ott van! – kiáltott fel a meglepetéstől a sógornője.
– Mi? – kérdezte Anna-Luise.
– Az anyajegyük!
– Igen – vette át a szót Adele –, nekem is, Marthának és Edelnek is van, ahogy anyámnak is volt. A bal fülünk mögött egy csillag formájú anyajegy. Így biztosabban felismerjük egymást! – nevetett.
– És hogy fogjátok hívni? Tudjátok már? – kérdezte a barátnője.
– Zarah. Zarah Winter lesz a neve – vágta ki Abraham büszkén a választ és felállt az asztaltól. – De most egy kis figyelmet kérnék mindnyájatoktól! A rokonaink, legjobb barátaink vagytok, ezért meg akarom osztani veletek a boldogságomat.
– Halljuk, halljuk! – kiáltották többen.
– Barátaim! Itt áll előttetek egy telhetetlen ember. Fiatalon arról álmodtam, hogy legyen egy gyönyörű feleségem, fogadkoztam, hogy ez minden, amit szeretnék. Ám amikor teljesült, szinte azonnal gyerekeket akartam tőle. Amennyit csak lehet! Elsőnek persze hogy fiút és csak azután lányokat. Ezt is megkaptam, és én újra többre vágytam: még egy kislányért imádkoztam. Sokáig kellett rá várni, nem ehhez lettem szoktatva, úgyhogy az igazat megvallva kicsit meg is lepődtem Isten megfontoltságán… de minden jó, ha jó a vége, mert most elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy megadatott ő is. Köszönöm, és hálás vagyok érte. De van még más is! Talán tudjátok, mert néha említést tettem róla, milyen régóta fájt a fogam egy bizonyos képre.
– Csak nem? – szólt közbe valaki.
– Egy pompás darabra a gyűjteménybe. Évek óta vívódtam. Nehezen szántam el magam; egyrészt úgy éreztem, az ár előteremtése már-már meghaladná a lehetőségeimet, másrészt, az igazat megvallva, a jövőt illetően is elönt néha a bizonytalanság, így nemrég inkább már le is mondtam róla. Ahogy magamban lemondtam pár évvel ezelőtt a gyermekről is… Adele azonban soha nem mondott le róla, és néhány hónappal ezelőtt arra is emlékeztetett, hogy nem szabad engednünk, hogy bármilyen árnyék vetüljön az örömünkre, és nem lehetünk kicsinyesek, mikor a boldogságunk áráról van szó!

Abraham elkapta Adele csodálkozó pillantását, és rögtön hozzá is tette:
– Jó, jó, tudom én azt, hogy te, drágám, amikor a boldogság áráról beszéltél, nem a pénzre értetted. Tudom jól… De mit tehetünk, ha ilyen férfihoz mentél hozzá?

A társaság felnevetett. Szerették Abraham ritkán hallható, fanyar humorát. A képességei mindenkit lenyűgöztek, mert bármit addig tudott tekergetni, amíg azt a maga javára nem fordította. Ráadásul sosem hagyta magát ebben akadályozni.

– No, végül döntöttem – folytatta. – Mivel is ünnepelhetném méltóbban, szebben a feleségemet és a kislányomat, mint ezzel? – mutatott a tálaló mellett addig észrevétlenül megbúvó, barna papírba göngyölt, lapos farekeszre, majd lehajolt, és vigyázva kibontotta a csomagolást. A társaság izgatottan várakozott.
– Adele, Zarah, íme az én ajándékom nektek – mondta színpadias hangsúllyal, és maga elé tartotta a képet.
– Te jó ég! Megvetted a della Francescát? De hiszen az egy valóságos vagyonba kerülhetett! – kiáltott fel Abraham nagybátyja.
A vendégek felugráltak az asztaltól, és közelről is látni akarták a művet.
– Igen. Sába királynője látogatása Salamon udvarában. A Winter-gyűjtemény koronája, ékköve. Díszhelyen lesz, itt az étkezőben.
Adele csillogó szemmel nézte férje önfeledt szárnyalását. Néha olyan volt, mintha ő lenne az ötödik gyerek a családban. Abraham érett férfikorára is megőrzött valamit abból a tisztaságból, amit az évek alatt mindnyájan jóvátehetetlenül elveszítünk. Megingathatatlanul hitte, hogy a végén mindig jóra fordulnak a dolgok. Adele őszintén csodálta ezért.

Náray Tamás

– És most – szólalt meg újra Abraham –, hogy Zarah megszületett, szeretnék elindítani egy új családi hagyományt. Ezentúl minden évben Zarah születésnapján készíttetünk egy fényképet, háttérben a della Francescával: Adele, Martha, Edel, Joachim, Zarah és én. Ha pedig a gyermekeink majd megházasodnak, az ő választottjaik is helyet kapnak mellettünk. Aztán egy napon mi már nem állunk ott, de a gyermekeink gyermekei igen. Így szeretném! Most pedig igyunk az én gyönyörű feleségemre, a családomra és az újszülöttre! És igyunk rátok, kedves barátaim! Tartson ez örökké, s éljünk sokáig! – emelte meg a poharát, majd hozzátette. – És hogy túlzás lenne, amit kérek? De hiszen emlékeztek! Azzal kezdtem a beszédem, hogy itt áll előttetek egy telhetetlen ember! Barátaim, mindnyájunk egészségére!

Náray Tamás: Zarah
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2017