Olivia Laing: A magányos város (előzetes, részlet)

Posted on 2018. szeptember 29. szombat Szerző:

0


A brit író, kritikus a nagyvárosi magány témáját dolgozza fel olyan neves művészek életének bemutatásán át, mint Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz és Henry Darger. Mit jelent a magány? Hogyan éljük meg, ha nem kötődünk szorosan egy másik emberi lényhez? Hogyan lépünk kapcsolatba másokkal? A technika közelebb hoz minket egymáshoz, vagy végképp a képernyő csapdájába esünk?

2. Üvegfalak

Soha nem mentem el úszni New Yorkban. Jöttem-mentem, de sosem maradtam nyárra, a sóvárgott kültéri medencék üresen maradtak, a hosszú utószezonra a vizük is elapadt. Legtöbbször a sziget keleti peremén laktam, a belvárosban, az East Village-ben vettem ki olcsó albérletet, vagy a ruhagyári munkásoknak épített szövetkezeti lakótömbök valamelyikében, ahol éjjel-nappal hallatszott a Williamsburg Bridge-en áthaladó forgalom. Bármilyen ideiglenes hivatalból sétáltam haza adott napokon, gyakran tettem kitérőt a Hamilton Fish Park felé, ahol könyvtár és tizenkét sávos medence várta a látogatót, a medence peremén hámló, halványkék festék. Magányos voltam akkoriban, magányosan sodródtam, és a fantomkék térség láttán, sarkaiban a szélfútta, megbarnult falevelekkel, mindig összeszorult a szívem.

Hogy milyen érzés a magány? Olyan, mint az éhség, a mardosó éhség, olyankor, amikor körülötted mindenki lakomázni készül. Szégyenletes és riasztó, lassan már kifelé is sugárzik, és még elidegenültebbé, még elszigeteltebbé teszi a magányos embert. Fáj, ahogyan érezni fáj, a test elzárt rekeszeiben észrevétlenül bekövetkező fizikai következményei vannak. Hideg, mint a jég, tiszta, mint az üveg, elnyel, magába zár.

Általában egy barátom lakását veszem ki a Keleti 2. utcában, a környéken rengeteg a közösségi kert. Az ingatlan elhanyagolt, a színe arzénzöld, a konyhában karmokon álló fürdőkád, penészes függöny mögött. Az első ott töltött éjszakámon, a hosszú repülőúttól kábán és alvásra képtelenül gázszagot éreztem, egyre erősebben, miközben álmatlanul forgolódtam a magas ágyban. Végül hívtam a  911-et, és perceken belül három tűzoltó nyomult be, hogy bakancsban toporogva újra meggyújtsák az őrlángot, és megcsodálják a fapadlót. A tűzhely fölött egy bekeretezett poszter lógott, a nyolcvanas évek Martha Clarke-előadásának, a Miracolo d’Amoré-nak a plakátja. Rajta két színész fehér ruhában és a commedia dell’arte hegyes süvegében. Az egyik a megvilágított ajtó felé tart, a másik rémülten emeli mindkét kezét a magasba.

Miracolo d’Amore. Azért jöttem a városba, mert váratlanul és hevesen megperdített magam körül a szerelem, fejtetőre állt a világ, és teljesen kibillentem az egyensúlyomból. A vágy hamis tavaszán a férfival tyúkészre valló tervet kovácsoltunk: én otthagyom Angliát, és örökre New Yorkba költözöm vele. Aztán amikor meggondolta magát, persze egészen váratlanul, és egyre komolyabb fenntartásokat megfogalmazó szállodai telefonbeszélgetések formájában, azon vettem észre magam, hogy sodródom, olyan gyorsan kaptam meg, majd veszítettem el mindent, amiről azt gondoltam, hogy hiányzik.  Szerelem híján elkezdtem reménytelenül kötődni a városhoz, médiumok és csapszékek ismétlődő faliszőnyeg-mintájához, a felbődülő vagy csikorgó autókhoz, a Kilencedik sugárút sarkán az élő homárokhoz, az utcákról fölfele áramló gőzhöz. Nem akartam el  veszíteni az Angliában majd egy évtizede bérelt lakásomat, de sem munka, sem család, sem más nem kötött egy helyhez. Találtam egy bérlőt, összekuporgattam a repülőjegyre való pénzt, és nem tudtam, hogy ahová készülök, labirintus: Manhattan szigetén belül is egy elfalazott város.

Bár ez sem egészen így van. Az első lakásom nem is a szigeten volt. Hanem a Brooklyn Heights-en, néhány háztömbnyire attól a helytől és alternatív valóságtól, ahová a beteljesült szerelem röpített volna, attól a kísérteties másik élettől, amely majdnem két teljes éven át csábított. Szeptember hónapban érkeztem New Yorkba, és a bevándorlási hivatalban az őr a barátságosság csipetnyi árnyalata nélkül érdeklődött, miért remeg a keze. A Van Wyck expressz olyan volt, mint máskor, sivár és kiábrándító, a kulcs pedig, amit a barátom hetekkel azelőtt küldött el a FedEx csomagküldő szolgálattal, csak sokadszori kísérletre nyitotta végre a hatalmas ajtót.

Korábban csak egyszer láttam a lakást. Műteremlakás teakonyhával és egy elegánsan férfias, feketére csempézett fürdőszobával. A falon egy másik nyugtalanító poszter, valamelyik palackos ital vintage hirdetése. Sugárzó nőalak, alul ragyogó citrom, a leve egy gyümölccsel bőségesen megrakott fára fröccsen. Nyilván a napsugaras bőséget jelképezte volna, de a fény soha nem jutott át a barna homokkövön, és nyilvánvaló lett, hogy a ház rossz oldalára kerültem. A ház aljában mosoda volt, de mint újonc, még nem tudtam, milyen luxus ez New Yorkban. Nem szívesen mentem le, féltem, hogy az alagsori ajtó becsapódik, és ott rekedek a csöpörgő, iszapszagú sötétben.

A legtöbb napon ugyanazt csináltam. Vettem tojást és kávét, aztán céltalanul vándoroltam a különleges, macskaköves utcákon, vagy végigmentem a sétányon, hogy megnézzem az East Rivert. Mindennap egy kicsivel messzebb jutottam, míg végül elértem a DUMBO, azaz a Manhattan-híd aluljárója alatti parkot, ahol vasárnaponként a Puerto Ricó-i friss házasok fotózkodtak hatalmas, plasztikus citromzöld vagy fukszia színű ruhákban, és mellettük minden túl komolynak vagy egyhangúnak tűnt. A vízen túl Manhattan csillogó tornyai. Dolgoztam, de így is hosszúra nyúltak a napok, és esténként jött a legrosszabb: hazamentem a szobámba, leültem a kanapéra, és néztem, ahogy fény fényt követ, odakint elmegy mellettem a világ.

Nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Sőt, a baj egy részét mintha az okozta volna, hogy a hely, ahol éltem, mintha nem is létezett volna. Üres és valótlan lett az életem, a tartalmatlansága éppen úgy zavart, ahogy mást a pecsétes vagy viseltes ruha. Úgy éreztem, mindjárt eltűnök, ugyanakkor olyan nyers és mindent lebíró érzések gyötörtek, hogy sokszor azt kívántam, bár egészen elveszhetnék, ha csak néhány hónapra is, míg az érzések intenzitása csökken. Ha képes lettem volna szavakba önteni, amit érzek, egy kisgyerek panaszszavai törtek volna elő belőlem: Nem akarok egyedül maradni. Azt akarom, hogy szeressenek. Magányos vagyok. Félek. Akarom, hogy szeressenek, hogy megérintsenek, öleljenek. Legjobban a szükség érzése ijesztett, mintha valaki felemelt volna egy fedőt, és alóla előbukkant volna a csillapíthatatlan mélység. Egyre kevesebbet ettem, hullott a hajam, jól láthatóan hevert a fapadlón, és fokozta a nyugtalanságomat.

Korábban is voltam már magányos, de soha ennyire. A magány a gyerekkorral dagadt, és elhalványult a későbbi években, a társas élet beindulásával párhuzamosan. A húszas éveim közepétől önállóan éltem, gyakran kapcsolatban, néha nem. Szerettem egyedül lenni, de ha nem esett jól, elég biztosra vehettem, hogy jön a következő kapcsolat vagy szerelem. A magány, a mindenütt jelenvaló, megmagyarázhatatlan hiányérzet, hogy nekem nincs meg az, ami másnak igen, és hogy ez a személyiségem súlyos és kívülről nyilván jól látható hibája, csak nemrégiben tudatosult igazán, a végletes elhagyatottság következtében. Azt hiszem, nem lehetett független attól sem, hogy közeledtem harmincas éveim deléhez, ahhoz a korhoz, amelytől fogva a társadalom nem szankcionálja ugyan, ha egy nő egyedül él, de körüllengi a másság, a deviancia, a kudarc kipárolgása.

Az ablakon túl az emberek vacsorapartikat rendeztek. A felettem lakó férfi teljes hangerővel bőgette a jazzt vagy a slágereket, a folyosókon és a lépcsőn lekúszott a marihuána erős illata. A reggelizős kávéházamban néha szóba elegyedtem a pincérrel, aki egyszer egy vastag fehér papírra csinosan legépelt verssel ajándékozott meg. De legtöbbször nem beszéltem. Befalazódtam magamba, másoktól jókora távolságra. Ritkán sírtam, de egyszer nem boldogultam a szoba besötétítésével, és akkor aztán igen. Gondolom, túl elviselhetetlennek találtam, hogy bárki benézhet, és látja, hogy állva eszem a müzlit vagy az e-mailjeim olvasása közben fésülöm a hajam, míg az arcomat megvilágítja a laptopom derengő képernyője.

Tudtam, hogy nézek ki. Mint Edward Hopper festményén a nő. Az Automat (Automata kávé) című képen: harang alakú kalapban, zöld kabátban mered a kávéscsészéjére, mögötte az ablakban két lámpasor tükröződik és úszik át a teljes sötétségbe. Vagy a másikon, a Morning Sun (Reggeli napfény) című képen, ahol az ágyon ül, a haja rendetlen kontyba csavarva, az ablakon át a városra bámul. Szép a reggel, fényben fürdenek a falak, de a nő szemében és állkapcsában, a lábára kulcsolt karcsú csuklójában van valami vigasztalanság. Magam is gyakran ültem így, gyűrött lepedők között, próbáltam nem érezni, csak hozzájutni a következő korty levegőhöz, aztán tovább.

A legzavarbaejtőbb kép mégis a Hotel Window (Szállodaablak). Mintha egy jósnő tükrébe néztem volna: láttam a jövőt, a homályos kontúrokat, a teljes reménytelenséget. A nő itt idősebb, a tartása feszes, megközelíthetetlen, amint a tengerészkék kanapén ül az üres szalonban vagy előcsarnokban. Távozáshoz öltözött, a fején szép rubinpiros kalap, a vállán pelerin, a törzse kitekeredik, mert a lent sötétedő utcára néz, pedig semmi nem látszik egy fényes oszlopon és a szemközti épület feketén ásító ablakán kívül.

Amikor a kép eredetéről kérdezték, Hopper kitérően csak annyit mondott: „Semmi különöset nem akartam, csak rögzíteni, amit belül látok. Nem egy adott szállodát festettem meg, de gyakran sétáltam le a Broadwaytől az Ötödik sugárútig, ott pedig nagyon sok az ilyen puccos hotel. Talán innen az ötlet. A magány? Hát igen, talán erőteljesebben árad a képből, mint terveztem.”

Mi a helyzet tehát Hopperrel? Időnként felbukkan a világon egy-egy művész, aki talán nem is tudatosan vagy szándékosan, de úgy fogalmaz meg egy élményt, olyan beleéléssel, olyan intenzíven, hogy kitörölhetetlen nyomot hagy. Pedig sosem lelkesítette az ötlet, hogy a képeit beskatulyázzák, sem az, hogy a magány lenne az alaptémája, a megfogalmazandó feladata. „Ezt a magány-dolgot túllihegik” − mondta egyszer barátjának, Brian O’Dohertynek, a kevés terjedelmes interjú egyikében, amelybe beleegyezett. Aztán a Hopper hallgatása című filmben, amikor O’Doherty felteszi a kérdést: „Igaz, hogy a festményei a mai élet elmagányosodását tükrözik?”, rövid szünet után velősen azt válaszolja: „Lehet, hogy igaz. És lehet, hogy nem.” Később, amikor arról faggatják, mi vonzza az ábrázolt sötét jelenetekhez, homályos választ ad: „Egyszerűen ilyen vagyok.”

Miért szeretnénk mindenáron belepréselni a műveibe a magányt? A magától értetődő válasz, hogy azért, mert a művek magányos embereket ábrázolnak, vagy szorongást tükröző pózokba dermedt kettes-hármas csoportokat, akik feszengenek és képtelenek egymással kommunikálni. De van még más is. Az a mód, ahogy megkomponál ja az utcajeleneteit. Ahogyan Carter Foster, a Whitney Múzeum kurátora fogalmaz a Hopper’s Drawings (Hopper rajzai) tanulmányban,  a festményein Hopper rutinosan reprodukálja „a New Yorktól nem idegen tereket és térviszonyokat, melyek abból következnek, hogy az emberek ugyan fizikailag közel vannak egymáshoz, mégis elválasztják őket a legkülönfélébb tényezők, például a mozgás, az épületszerkezetek, ablakok, falak, fény vagy sötétség”. Ezt a nézőpontot gyakran nevezik voyeurizmusnak, ugyanakkor Hopper városi jeleneteinek központi élménye mégiscsak a magány: az elszigeteltség, a kirekesztettség vagy éppen bezártság érzése, kombinálva a szinte elviselhetetlen kiszolgáltatottsággal.

Feszültség jellemzi a legártalmatlanabb New York-témájú festményeit is, amelyekről elviselhetőbb, kiegyensúlyozottabb magány sugárzik. A Morning in the City (Reggel a városban) című képen meztelen nő áll az ablakban, egy szál törölközővel a kezében, laza tartásban, békében önmagával. A testet levendulakék, rózsaszínű és halványzöld foltokból komponálja. A kép nyugalmat áraszt, éppen ezért észrevehető a festmény bal sarkán a legapróbb nyugtalanság is: a nyitott tolóablakon túl látszanak a reggeli égbolt bolyhos rózsaszínjével megvilágított épületek. A szemközti ház három ablakának zöld redőnye félig leeresztve, a szobabelső csak nyers fekete négyzet. Ha az ablakot a szemmel rokonítjuk, részben etimológiailag (window, wind-eye = szél-szem), részben funkciójuk miatt, akkor ez a torlasz, ez a festékdugó bizonytalanságot jelez: láthatóak vagyunk-e, kilesnek, vagy éppenséggel levegőnek néznek, tudomást se vesznek rólunk, láthatatlanok maradunk, lényegtelenek, nemkívánatosak.

A baljós Night Windows (Ablakok éjszaka) című képen az aggodalom akut szorongásra vált. Az épület emeleti része kerül fókuszba, három résen, három nyíláson át belátunk a megvilágított szobába. Az első ablakon kilibben egy függöny, a másodikon egy rózsaszín kombinés nő zöld szőnyeg fölé hajlik, a tompora feszes. A harmadik ablakban a lámpa fénye izzik fel valami szöveten, olyan, mintha a fal lángolna.

Van valami furcsa a látószögben is. Nyilván fentről nézünk le − hiszen a padlót látjuk, nem a mennyezetet − de az ablakok emeletiek, így olyan érzés, mintha a néző valahol a levegőben lebegne. A logikus válasz az lenne, hogy az „el”, a függővasút ablakából vetünk lopott pillantást az ablakokra − Hopper szívesen utazott vele esténként −, rajztömbbel, pasztellkrétával az ölében, mohón nézett kifelé, fények után kutatva, pillanatok után, melyek a maguk befejezetlenségében vésődnek az elmébe. Akárhogyan is, a néző, én vagy te, egy elidegenítési aktus része. A magánélet szentsége megtört, de ettől a nő nem lesz kevésbé magányos, „égő” szobájában kiszolgáltatott.

Mert ilyen a város: az ember akkor is egy idegen könyörületétől függ, ha elvonul. Bárhová léptem − a kanapé és az ágy között bolyongva, vagy a konyhában, hogy felmérjem, hány elhagyatott jég krémes doboz aszalódik a fagyasztóban – láthatott az Arlington, a hatalmas szövetkezeti bérleménykomplexum minden lakója: a felállványozott tízemeletes téglaház uralta a kilátást. De én is játszhattam a kukkolót Hitchcock Hátsó ablakának stílusában, megleshettem egy tucatnyi embert, akivel szót sem váltottam soha, miközben lefoglalta őket ezernyi meghitt teendő. Pucéran rakták tele a mosogatógépet, vagy éppen magas sarkon tipegve készítették a gyerekeknek a vacsorát.

Normál körülmények között mindez persze legfeljebb lanyha kíváncsiságot ébreszt, de azon az őszön semmi nem volt normális. Alig érkeztem meg, máris növekvő szorongással töltött el a láthatóság kérdése. Azt akartam, hogy lássanak, fogadjanak be és el, úgy, ahogy egy szerelmes tekintet fogad magába. Ezzel párhuzamosan éreztem a kiszolgáltatottság veszélyét, bizalmatlanul minden ítélettel szemben, különösen olyan helyzetekben, amelyekben a magány sután vagy rosszul festett, mert csupa pár vagy embercsoport vett körül. Hogy először éltem New Yorkban, az persze csak fokozott minden rossz érzést, hiszen ez egy üvegváros, az elkalandozó tekintetek városa, de érzéseimet alapvetően a magány táplálta, márpedig a magány mindig két irányba mozdul: a meghittség felé és a fenyegetettségtől el.

Azon az őszön visszajártam Hopper festményeihez, úgy vonzottak, mint szökés terve a foglyot, mintha az állapotom létfontosságú megfejtését rejtették volna. Több tucat termet jártam végig, de rendszerint visszatértem egy képhez, a New York-i gyorsétkezdét ábrázoló Nighthawks-hoz (Éjjeli baglyok), ahhoz a festményhez, amelyről Joyce Carol Oates megállapította, „az amerikai magány legszívbemarkolóbb, egyre újabb másolatokban terjedő, romantikus ábrázolása”.

Nem hiszem, hogy a nyugati világban sokan lennének, akik sosem néztek a festmény hűvös zöld jégszekrényének a mélyére, akik ne látták volna legalább a maszatos reprodukcióját egy orvosi várószoba vagy egy hivatal falán. Olyan tékozlóan terjesztették, hogy régen rárakódott a túlontúl ismerős tárgyainkra jellemző patina, mint szemüveglencsére a kosz, és mégis megőrizte titokzatos erejét és hatását.

Éveken át nézegettem laptopok képernyőjén, mire végül egy tikkasztó októberi délutánon élőben is megpillanthattam a Whitney Múzeumban. A galéria hátsó részlegében bukkantam rá, embertömeg rejtette. Milyen csodálatos színek, mondta egy lány, aztán végre átjutottam a tömegen. Közelről a festmény átrendezte önmagát, olyan szabálytalanságokat, kizökkentő részleteket fedeztem fel, amiket azelőtt soha. Az étkezde mennyezetének fényes háromszögén egy repedést. A kávéskannák között egy hosszúkás sárga foltot. A festéket vékonyan hordták fel, alig takarta a vásznat, a felszínen apró tűszúrások tömkelege és kiálló, fehér cérnaszálak.

Hátraléptem. Zöld árnyék hullott ék- és gyémánt alakban a járdára. Nincs létező szín, ami ennél jobban kifejezné a városi elidegenedést, az emberi lények atomizálódását a maguk alkotta építményekben, ez a veszedelmes fakózöld az elektromosság kezdetén jelent meg, és menthetetlenül összekapcsolódott az alvó város képével, a város üvegtornyaival, megvilágított, üres irodáival és neon fényeivel.

Egy idegenvezető lépett mellém, sötét haja a fejére tornyozva, az uszályában turistacsoport. A festményre mutatott, és azt mondta, észrevették, hogy nincs ajtó?, mire köréje gyűltek, és fel-felkiáltottak meglepetésükben. És tényleg. Az étkezde tökéletes menedéknek látszott, de látható bejárat nélkül, nem vezetett út se ki, se be. Egyetlen vázlatos okkersárga ajtó lapul a kép hátterében, talán valami szutykos konyhába vezet. Ám az utca felől a teret mintha lepecsételték volna: városi akvárium lett belőle, üvegcella.

Odabent, az ólomsárga börtönben pedig a négy híres alak. Egykori csillogásából már sokat vesztett pár, fehér egyenruhás pultos, szőke haja a kerek kuktasapka alá gyűrve, egy férfi háttal az ablaknak, zakózsebének nyitott félholdja a kép legsötétebb pontja. Senki nem beszél. Senki nem néz a másikra. Menedék lenne a hely, támasz, vagy éppen hogy a városokban elburjánzó széteső kapcsolatokat illusztrálja? A festmény pont attól olyan ragyogó, hogy bizonytalanságban tartja a nézőt, nem köteleződik el.

Vessünk egy pillantást a pultosra, az arca egyszerre megnyerő és rideg. Egy sor háromszög középpontjában áll, az éjszakai kávé szentségét felügyeli. De nincs-e ő maga is csapdában? Az egyik sarkot levágja a vászon széle, de így is látszik, hogy túl élesen szűkül, nincs hely tolóajtónak vagy átjárónak. Hopper nagyon jó az ilyen apró geometriai trükkökben, ezek ébresztenek a nézőben érzelmeket, vagy keltik a csapdába esettség, óvatos készenlét vagy mély nyugtalanság érzetét.

Mi kell még? A falnak dőltem, a lábam a szandálban is izzadt, míg számba vettem a helyiség részleteit. Három fehér kávéscsésze, két üres pohár kék karimával, két szalvéta- és három sótartó, egy borsszóró, vagy talán cukor, esetleg ketchup. Sárga fény lobban a mennyezetre. Fakózöld csempék (a jádezöld ragyogó sávjai, írja a festményekről szóló naplójegyzeteiben Hopper felesége, Jo), mindenütt laza esésű, háromszög alakú árnyékok, az egydolláros bankjegy színében. Kívül az étkezde fölött hirdetőtáblán a Phillies amerikai szivar, csak öt cent, egy nyers barna krikszkraksszal illusztrálva. Zöld kassza látszik a szemközti bolt ablakán át, de semmilyen áru. Zöld a zöldön, üveg az üvegen, a kép hangulata egyre nyugtalanítóbb, minél tovább nézem.

Olivia Laing

És az ablak a legkülönösebb: egy üvegbuborék, ami elválasztja az étkezdét az utcától, hullámvonalban visszatér önmagába. Ez az ablak Hopper munkásságában is egyedi. Életében több száz, talán több ezer ablakot festett, de a többi csak nyílás, rés, amin átlát a szem. Némelyik tükröz valamit, de ez az egyetlen, ahol Hopper magát az üveget festi meg, a maga kétes megfoghatóságában. Egyszerre tömör és átlátszó, anyagi és éteri, összegzi, amit Hopper másutt részletekben megalkotott, egyetlen ellenállhatatlan szimbólumban egyesíti a bezártság és a kiszolgáltatottság ikermechanizmusát. Lehetetlen átlátni rajta az étkezde megvilágított terébe anélkül, hogy belénk hasítana a szorongató magány, átélnénk, milyen kirekesztődni, egyedül állni a kinti hidegben.

Fordította: Lázár Júlia

Olivia Laing: A magányos város
Corvina Kiadó, Budapest, 2018
280 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár 3192 Ft
ISBN 978 963 136 5283