Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok (részlet)

Posted on 2021. november 15. hétfő Szerző:

0


Vagyok

Pár éves vagyok. A párkányon ülök, körülöttem szerteszórt játékok, leomlott kockatornyok, kivájt szemű babák. Sötét van a házban, a szobákban a levegő lassan kihűl, megmerevedik. Senki sincs itthon; elmentek, eltűntek, még hallani halkuló hangjukat, a zajokat, lépéseik visszhangját, távoli nevetésüket. Az ablakon túl üres az udvar. A sötétség puhán folyik le az égből. Mindent ellep, mintha fekete harmat volna.

A legjobban a mozdulatlanság érezhető: sűrű, tapintható a hideg alkony, a nátriumlámpák gyenge fénye, mely már a fény forrásától alig egy méterre homályba süllyed.

Semmi sem történik, a homály masírozása megtorpan a kapu előtt, elcsöndesednek a sötétedés hangjai, sűrű hártyává állnak össze, mint föl a hűlő tejen. Az épületek kontúrja elmosódik a végtelen égbolton, lassan szűnnek meg az éles sarkok, szögletek, zugok. A kihunyó fény magával viszi a levegőt – nincs mit belélegezni. A homály most a bőr alá szivárog.

A hangok összetekerednek, behúzzák csigaszarvacskáikat; a világ zenekara eltávozott, eltűnt a parkban.

Ez az este a világ legszéle, véletlenül, játék közben, akaratlanul tapintottam rá. Így fedeztem fel, mivel kis időre magamra hagytak, észre sem vették. Világos, csapdába estem, be vagyok zárva. Pár éves vagyok, a párkányon ülök, a megmerevedett udvart nézem. Az iskola konyhájában már eloltották a villanyt, mindenki elment. Az udvar betonlapjai eltűntek, magába nyelte őket a homály. Bezárt ajtók, magányos reteszek, lehúzott roletták. Ki szeretnék menni, de nincs hová. Csak a jelenlétem alkot kivehető körvonalakat, reszketnek, hullámzanak, és ez fáj. Egy pillanat alatt találok rá az igazságra: már semmit sem lehet tenni – vagyok.

Fejemben a világ

A réten keresztülgyalogolva tettem meg az első utazásomat.

Sokáig senki nem vette észre, hogy eltűntem, ezért meglehetősen messzire sikerült eljutnom. Keresztülmentem a parkon, aztán – mezei utakon, a kukoricáson és a felázott, gólyahírrel teli, öntözőárkokkal rácsozott réten át – eljutottam egészen a folyóig. A folyó egyébként amúgy is mindenütt jelen volt a síkságon, beszivárgott a gyep alá, körülnyaldosta a rétet.

Amikor felkapaszkodtam a töltésre, mozgó szalagot pillantottam meg, a kereteiből, az egész világból kihömpölygő utat. És ha valaki szerencsés volt, mindkét irányba haladó bárkákat láthatott rajta, hatalmas, lapos csónakokat, melyek ügyet sem vetettek a partokra, a fákra, a töltésen álldogáló emberekre: bizonyára változékony, figyelemre sem érdemes tájékozódási pontoknak, kecses mozgásuk szemtanúinak tartották őket. Arról álmodoztam, hogy ha megnövök, ilyen bárkán fogok dolgozni, vagy ami még jobb, magam leszek a bárka.

Nem volt ez nagy folyó, mindössze az Odera; de akkor én is kicsi voltam. Megvolt a maga helye a folyók hierarchiájában, ezt később ellenőriztem a térképeken, meglehetősen másodrangú, de szembeötlő, vidéki algrófnő az amazonkirálynő udvarában. Nekem azonban teljesen megfelelt, hatalmasnak látszott. Tetszése szerint folydogált, régóta nem volt szabályozva, kiöntésre hajlott, kiszámíthatatlan volt. Itt-ott a part mentén valamilyen víz alatti akadályba ütközött, és akkor örvényleni kezdett a víz. Csak folyt, vonult, lefoglalták a horizonton túl, valahol messze északon rejlő úti céljai. A tekintet nem tudott rajta megpihenni, mert magával vonzotta a látóhatár mögé, bele lehetett szédülni.

Nem is figyelt rám, magával volt elfoglalva a változékonyan ballagó víz, amelybe soha nem lehet kétszer belelépni, amint később megtudtam.

Minden évben busás fizetséget szedett azért, mert bárkákat hordott a hátán – mert minden évben belefulladt valaki, hol egy fürdőző gyerek forró nyári napokon, hol valami részeg, aki csodával határos módon feltántorgott a hídra, és hiába a korlát, beleesett. A vízbe fúltakat mindig sokáig és nagy hűhóval keresték, ami az egész környéket feszültségben tartotta. Búvárokat és katonai motorcsónakokat szereztek. A felnőttek kihallgatott beszámolói szerint a megtalált holttestek püffedtek és sápadtak voltak – a víz minden életet kimosott belőlük, annyira elmázolódtak az arcvonásaik, hogy a hozzátartozóknak gondot okozott a hullák azonosítása.

A töltésen álltam, a hullámokat néztem, rájöttem, hogy minden veszély ellenére mindig az lesz majd jobb, ami mozgásban van, s nem az, ami nyugalomban áll; hogy nemesebb lesz a változás, mint az állandóság; hogy ami mozdulatlan, annak szét kell bomlania, el kell torzulnia, el kell hamvadnia, ami viszont mozog, az akár örökké is tarthat. Azóta a folyó tűhegyesen rögzült bele a park bennem élő biztonságos, állandó képébe, a melegágyak mellé, amelyekben zöldség termett szégyenlős sorokban, és a betonlapokból álló járda mellé, ahol ugróiskolát lehetett játszani. Átfúrta, vertikálisan jelölte ki a harmadik dimenziót; lyukat csinált benne, és a gyermekvilágról kiderült, hogy mindössze felfújt gumijáték, sziszegve távozott belőle a levegő.

A szüleim igazából nem tartoztak a letelepedettek törzséhez. Többször költöztek egyik helyről a másikra, mire végül hosszabb időre megállapodtak egy vidéki iskolában, távol a rendes utaktól és a vasúttól. Utazásnak számított már az is, ha ki kellett menni a határba, elmenni a városba. Bevásárlás, papírok intézése a községi hivatalban, mindig ugyanaz a fodrász a főtéren a városháza mellett, ugyanabban a köpenyben, amelyet hasztalanul mosott és klórozott, mert a kuncsaftok hajfestéke kalligrafikus foltokat, kínai írásjeleket hagyott rajta. Mama a hajára festetést csináltatott, apám pedig a Nowa kávéházban várta meg, a kint felállított két asztal egyikénél.

A helyi lapot olvasta, amelyben mindig a bűnügyi rovat volt a legérdekesebb, olyan tudósításokkal, hogy kiraboltak egy pincét, elvitték belőle a lekvárt és az uborkát.

Azok a vakációs kirándulóutak félelmetesek voltak, dugig telepakolták a Škodát. Hosszasan készülődtek, kora tavaszi estéken tervezgettek, amikor még épp hogy csak elolvadt a hó, de a föld még nem tért magához; várni kellett, amíg végül átadja a testét az ekéknek és a kapáknak, hagyja magát megtermékenyíteni, hogy aztán reggeltől estig lefoglalja az idejüket.

Ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelyik kempingutánfutókkal utazgatott, magukkal vonszolták az otthon pótlékát. Gázfőzőt, összecsukható asztalokat és székeket. Műanyag zsinórt a mosott holmi kiteregetésére, ha megálltak, meg facsíptetőket. Vízhatlan viaszosvásznat az asztalra. Piknikezéshez való turistakészletet – színes műanyag tányérokat, evőeszközöket, sótartót és poharakat.

Apám útközben, anyám társaságában meglehetős szívesen keresgélt ilyesmiket a bolhapiacon (amikor épp nem templomok és emlékművek mellett fényképezkedtek), vett egy katonai vízforralót – rézből készült berendezést, az edény közepén volt egy üreges cső, oda kellett bedugni egy maréknyi meggyújtott pálcikát. És bár a kempingekben lehetett áramot használni, ebben a kannaszerűségben forralta a vizet, füst és zűrzavar közepette. A forró edény fölé hajolt, és büszkén hallgatta a forrás bugyborékolását, majd teafiltereket lógatott beléje – valódi nomád volt.

A kijelölt helyeken vertek tábort, kempingekben, mindig olyanok társaságában, akik olyanok voltak, mint ők, csevegésbe elegyedtek a szomszédaikkal a sátorköteleken száradó zoknik mellett. Útikönyvből állapították meg az útvonalat, gondosan kijelölve a nevezetességeket. Délig fürdés a tengerben vagy egy tóban, délután pedig kirándulás a városokban található ókori műemlékekhez, a végén vacsora – általában konzervesüvegből: pörkölt, fasírt vagy paradicsomos húsgombóc. Csak a tésztát vagy a rizst kellett megfőzni. Örökös spórolás, a złoty gyönge, ez a világ garasa. Olyan helyek felkutatása, ahol van áramcsatlakozás, aztán a kelletlen összecsomagolás, hogy tovább lehessen menni, ám mindig az otthon metafizikai vonzáskörében. Nem voltak igazi utazók, mert azért utaztak el, hogy visszatérjenek. És megkönnyebbülve tértek vissza, a jól végzett kötelesség érzésével. Visszatértek, hogy a komódról felmarkolják a halomnyi levelet és számlát. Hogy nagymosást csináljanak. Hogy titokban ásítozó barátaikat fényképmutogatással untassák halálra. Ez mi vagyunk Carcassonne-ban. Itt meg a feleségem, háttérben az Akropolisz.

Aztán egész évben megtelepedve élték elég furcsa életüket, reggelente visszatérve ahhoz, amit este félbehagytak, a ruháikat áthatotta a lakás szaga, a talpuk fáradhatatlanul taposott ki ösvényeket a szőnyegen.

Ez nem nekem való volt. Nyilván hiányzott valamilyen génem, amely úgy hat, hogy ha hosszabb időt áll valaki egyhelyben, gyökeret ereszt. Sokszor próbálkoztam, de a gyökereim mindig kurták voltak, és akármely széllebbenés kiszakított. Nem tudtam kicsírázni, hiányzott ez a növényi képességem. Nem táplál a föld sója, anti-Anteusz vagyok. Az energiám a mozgásból veszem – az autóbusz rázkódásából, a repülőgép zúgásából, a kompok és vonatok himbálózásából.

Alkalmazkodó vagyok, kicsi is, és jól vagyok összerakva.

Szűk a gyomrom, igénytelen, erős a tüdőm, kemény a hasam, erősek a karizmaim. Nem szedek semmilyen gyógyszert, nem hordok szemüveget, nem használok hormonális szereket. Háromhavonta géppel vágom a hajam, alig használok kozmetikumot. Egészségesek a fogaim, talán nem nagyon egyenletesek, de mind megvan, csak az egyikben van régóta plomba, a bal alsó hatosban. Rendben van a májam. A hasnyálmirigyem – az is rendben. Jobb és bal vesém kiváló állapotban. Hasi aortám rendben. A húgyhólyagom szabályos. Vörösvértestek – 12,7. Fehérvérsejtek – 4,5. Hematokrit – 41,6. Vérsüllyedés – 228. Koleszterin – 204. Kreatinin – 1,0. Bilirubin 4,2 és így tovább. Az IQ-m – már amennyiben hinni lehet benne – 121; kielégítő. Kiváltképpen fejlett a térérzékelésem, majdnem fotografikus, pocsék viszont a lateralizációm.

A személyiségem profilja kiegyensúlyozatlan, aligha megbízható. Korom – lélektani. Nemem – nyelvtani. Inkább puha kötésű könyveket veszek, hogy gond nélkül otthagyhassam őket egy peronon, hadd olvassák el mások is. Nem gyűjtök semmit.

Lediplomáztam, de lényegében nem tanultam meg egyetlen szakmát sem, amit nagyon sajnálok; a dédapám takács volt, a megszőtt vásznat kifehérítette, kiteregette az árokpartra, a perzselő napsugarak kénye-kedvére. Nagyon megfelelne nekem a fonalak és szálak szövögetése, de hordozható szövőszék nem létezik, a takácsmesterség a letelepedett népek művészete. Utazás közben kötögetek. Sajnos, mostanában egyes légitársaságok megtiltják, hogy kötőtűt és horgolótűt lehessen felvinni a fedélzetre. Nem tanultam meg, mint már mondtam, egyetlen szakmát sem, és mégis, annak ellenére, amit folyton hajtogattak a szüleim, sikerült életben maradnom, útközben mindenféle munkákba kapaszkodtam meg, és egyáltalán nem süllyedtem el.

Amikor a szüleim visszatértek a városba húszéves romantikus kísérletüket követően, amikor belefáradtak a szárazságokba és a fagyokba, az egész teleket a pincében átszenvedő egészséges élelmiszerekbe, saját birkáik gyapjába, amelyet gondosan tömködtek bele a vánkosok és paplanok feneketlen torkába, kaptam tőlük némi pénzt, és először indultam útnak.

Alkalmi munkákat végeztem ott, ahová elvetődtem. Egy nagyváros perifériáján levő nemzetközi manufaktúrában antennákat csavaroztam exkluzív jachtokba. Sokan voltak ott hozzám hasonlóak. Feketén dolgoztattak, nem firtatták, ki honnan jött, vannak-e foltok a múltjában. Pénteken megkaptuk a bérünket, akinek ez nem felelt meg, az hétfőn már el sem jött. Voltak itt leendő diákok az érettségi és a felvételi vizsga közötti szünetben. Bevándorlók, akik állandóan úton voltak egy ideális, igazságos ország felé valahol Nyugaton, ahol az emberek testvérek, az erős állam pedig a gondos szülő szerepét tölti be; családjuk – feleségük, férjük, szüleik – elől bujkáló menekültek; boldogtalan szerelmesek, elmagányosodottak, bánatosak és örökké didergők. Olyanok, akiket üldözött a törvény, mert nem tudták fizetni a felvett hiteleiket. Csavargók, vagabundok. Őrültek, akiket, miután megint rájuk tört a betegségük, kórházba vittek, ahonnan – homályos előírások alapján – deportálták őket abba az országba, ahonnan jöttek.

Csak egy indiai dolgozott itt állandóan, évek óta, de az az igazság, hogy az ő helyzete semmiben sem különbözött a miénkétől. Se biztosítása, se szabadnapja nem volt. Csöndben dolgozott, türelmesen, egyenletes tempóban. Soha nem késett el, soha nem talált okot rá, hogy kedvezményt kérjen.

Rábeszéltem egypár embert, hogy alapítsunk szakszervezetet – ez a Szolidaritás idején történt –, legalább rá való tekintettel, de nem akarta. Meghatotta az érdeklődésem, minden nap megkínált csípős karival, éthordóban hozta magával. Ma már arra sem emlékszem, hogy hívták.

Voltam pincérnő, szobalány egy exkluzív hotelban, meg dajka. Árultam könyvet, árultam jegyeket. Egy piciny színházban egy szezonnyit jelmeztáros voltam, és ily módon vészeltem át a hosszú telet plüsskulisszák, súlyos kosztümök, atlaszköpenyek és parókák között. Miután lediplomáztam, dolgoztam mint pedagógus, leszoktatási tanácsadó, majd végül könyvtárba kerültem. Amint sikerült valami kis pénzt keresnem, útnak indultam.

Fejem a világban

Pszichológiát tanultam egy hatalmas, komor kommunista városban; a tanszéknek helyet adó épületben a háború idején egy SS-osztag székhelye volt. A városnak ezt a részét a gettó romjaira építették, könnyen észre lehetett ezt venni, ha az ember figyelmesen körülnézett – az egész negyed úgy egy méterrel magasabban volt, mint a város többi része. Egyméternyi rom. Soha nem éreztem ott jól magam; az új háztömbök és a nyomorúságos terek között mindig fújt a szél, a fagyos levegő különösen kellemetlen volt, csípte az arcomat.

A ráépítés ellenére ez a hely lényegében továbbra is a halottaké volt. Ma is előjön az álmaimban az intézet épülete – széles, barlangszerű, a sok lábtól csúszós folyosók, ledörzsölődött szélű lépcsők, tenyerek koptatta korlátok, a térben maradt nyomok. Lehet, hogy ezért látogatták szellemek.

Amikor patkányokat eresztettünk a labirintusba, mindig akadt egy, amelyiknek a viselkedése szembement az elmélettel, és semmibe vette elhamarkodott hipotéziseinket. Két lábra állt, egyáltalán nem érdekelte a kísérleti útvonal végén levő jutalom; közömbösen hagyták a pavlovi reflexek privilégiumai, végighordozta rajtunk a tekintetét, majd visszament, vagy komótosan belefogott a labirintus átvizsgálásába. Keresett valamit az oldalsó folyosókon, megpróbálta magára vonni a figyelmet. Zavarodottan visítozott, és akkor a lányok szabályellenesen kézzel szedték ki a labirintusból.

A kinyújtóztatott döglött békák izmai összerándultak és kiegyenesedtek az elektromos impulzusok hatására, de olyan módon, amilyet még nem írtak le a tankönyveink, jeleket adtak nekünk, a végtagok egyértelmű fenyegető és dühös gesztusokat tettek, amivel megcáfolták a fiziológiai reflexek mechanikus ártatlanságába vetett szent hitet.

Arra tanítottak itt bennünket, hogy a világ leírható, sőt, megmagyarázható intelligens kérdésekre adott egyszerű válaszokkal. Hogy lényegében tehetetlen és halott, hogy egyszerű törvények kormányozzák, amelyeket meg kell magyarázni, és közzé kell tenni – leginkább diagramok használatával.

Kísérletezést követeltek tőlünk. Hipotézisek megfogalmazását. Bizonyítást. Bevezettek a statisztika titkaiba, abban a hiszemben, hogy ennek segítségével tökéletesen leírható a világ minden törvényszerűsége – hogy a 90 százalék fontosabb, mint az 5.

Ma már azonban tudom: aki a rendet keresi, kerülje a pszichológiát. Válassza inkább a fiziológiát vagy a teológiát, legalább szilárd támaszra lel – vagy az anyagban, vagy a szel emben; nem csúszik el a pszichikumon. A pszichikum nagyon bizonytalan kutatási terület.

Azoknak volt igazuk, akik azt mondták, hogy ezt a szakmát nem a jövőbeni állás reményében, kíváncsiságból vagy a mások megsegítésére szóló elhivatottságból választják, hanem egészen más, nagyon egyszerű okból. Azt gyanítom, mindannyiunknak volt valamilyen mélyen rejtőző defektje, noha bizonyára intelligens, egészséges fiatalok benyomását keltettük – a defektet álcáztuk, ügyesen titkoltuk a felvételiken. Szorosra tömörödött, összegubancolódott érzelemgombolyagok, mint azok a furcsa daganatok, amelyek néha az emberi testben képződnek, és amelyek fellelhetők minden valamire való anatomopatológiai múzeumban. De lehetséges volna, hogy a vizsgáztatóink is ilyenfajta emberek voltak, és valójában tudták, mit csinálnak? Mi lennénk ily módon az örököseik. Amikor másodévben a védekező mechanizmusok működését tárgyaltuk, és csodálkozva fedeztük fel pszichikumunk e szögletének az erejét, kezdtük érteni: ha nem létezne észszerűsítés, szublimálás, elfojtás, mindazok a kis trükkök, amelyek segítségével elboldogulunk magunkkal, ha minden védekezés nélkül, becsületesen és bátran néznénk a világot, megszakadna a szívünk.

Megtudtuk ezeken a foglalkozásokon, hogy védőberendezésekből, pajzsokból és páncélokból épülünk fel, városok vagyunk, melyek szerkezete csak falakból, bástyákból és erődítményekből áll; bunkerállamok vagyunk.

Mindegyik tesztet, interjút és vizsgálatot elvégeztük egymáson, és a harmadik év után már meg tudtam nevezni, mi gyötör engem; olyan volt, mintha rájöttem volna a titkos nevemre, mellyel megkapom a beavatást.

Nem időztem sokáig a tanult szakmámban. Az egyik utazásomon, amikor pénz nélkül rekedtem egy nagyvárosban, és szobalányként dolgoztam, könyvet kezdtem írni. Utazáshoz illő történet volt ez, vonatba való olvasmány, olyan, mintha magamnak ír. Egy falásnyi könyv, egy harapásnyi, rágni sem kell.

Sikerült kel őképpen összpontosítanom és koncentrálnom, egy időre óriási füllé változtam, hogy meghalljam a zörejeket, visszhangokat és zajokat; a falak mögül érkező távoli hangokat.

De soha nem lett belőlem igazi írónő, jobban mondva író, mert ez a szó így komolyabban hangzik. Az élet mindig kicsusszant a kezemből. Csak a nyomaira leltem rá, nyomorúságos levedlett bőrére. Ha felmértem a pozícióját, máris valahol másutt volt. Csak jeleket találtam, mint a parkbeli fák kérgén: „Itt voltam.” Írásomban az élet befejezetlen történetté, álombeli elbeszéléssé, homályos részletekké változott, messziről szokatlanul eltorzult perspektívában vagy keresztmetszetben mutatkozott meg – és nehéz lett volna levonni az egészből bármiféle tanulságot.

Mindenki, aki egyszer is megpróbált regényt írni, tudja, milyen nehéz ez a foglalatosság: kétségtelenül az önfoglalkoztatás egyik legrosszabb módja. Egész idő alatt magunkba zárva kell lennünk, egyszemélyes cellában, teljes magányban.

Kontrollált pszichózis ez, a munkára fogott szenvedély paranoiája, ezért nem látunk rajta tolldíszt, csecsebecsét, farsangi álarcot, amiről felismerhető volna, inkább mészároskötényt és gumicsizmát hord, kezében zsigerelőkés. Ebből az írói pincéből csak a járókelők lába látszik, a tűsarkok kopogása hallatszik. Időnként megáll valaki, lehajol, egy pillantást vet befelé, ilyenkor lehet látni emberi arcot, esetleg néhány szót váltani. Lényegében azonban az elme el van foglalva a saját játékával, amely a szeme előtt zajlik egy sietősen felvázolt panoptikumban, elhelyezi az alakokat az ideiglenes színpadon – a szerzőt és a hőst, a narrátort és az olvasót, az írót és a leírtat; a lábak, a cipők, a tűsarkok és az arcok előbb-utóbb ennek a játéknak a részévé válnak.

Nem sajnálom, hogy kedvet kaptam ehhez a különös foglalkozáshoz – nem lettem volna alkalmas pszichológusnak.

Nem tudtam megmagyarázni, előhívni a családi képeket a gondolatok sötétkamrájából Mások vallomásai gyakran untattak, bánatosan ismerem be. Őszintén szólva, gyakran előfordult, hogy szerettem volna megfordítani a viszonyunkat, hogy elkezdhessek magamról beszélni. Ügyelnem kel ett, nehogy hirtelen galléron ragadjam a pácienset, nehogy a szavába vágjak: „Mit nem mond! Én viszont egészen másképp érzem! És hogy mit álmodtam! Hallgassa csak meg…” Vagy: „Mit tud maga az álmatlanságról! Ezt nevezi pánikrohamnak? Ne tréfáljon. Ami nekem volt legutóbb, az volt csak a…”

Nem tudtam hallgatni. Nem tartottam be a határokat, átestem a másik oldalra. Nem hittem a statisztikában és az elmélet bizonyításában. Az egy személyiség – egy ember követelményét mindig túl minimalistának tartottam. Hajlamos voltam rá, hogy elmaszatoljam a magától értetődőt, kételkedjem a megdönthetetlen tényekben – ez lett a szokásom, ez a perverz agyi jóga, a belső mozgás megtapasztalásának szelíd élvezete. Minden ítéletre gyanakodtam, ízlelgettem őket, és végül, ahogy várható volt, rájöttem, hogy egyik sem az igazi, hamisak, koppintott márkájúak. Nem akartam, hogy szilárd nézeteim legyenek, fölösleges terhet képeztek volna.

A vitákban hol az egyik, hol a másik oldalra álltam – és tudom, hogy emiatt nem szerettek a beszélgetőpartnereim.

Fejben zajló furcsa jelenség tanúja lettem: minél több érvet találtam valami mellett, annál több jutott az eszembe ellene, és minél jobban vonzódtam az előbbiekhez, annál csábítóbbak lettek az utóbbiak.

Hogy vizsgálhattam volna másokat, ha magamnak is nehezemre esett bármilyen teszt kitöltése? Túl nehéznek tűnt egy személyiségi kérdőív, egy adatlap, a kérdések oszlopai, a beskálázott válaszok. Hamar rájöttem erre a fogyatékosságomra, ezért az egyetemen, amikor egymást vizsgáltuk a gyakorlaton, véletlenszerű válaszokat adtam, találomra.

Ebből aztán furcsa profilok, koordinátagörbék jöttek ki.

„Szerinted az a legjobb döntés, amelyiket a legkönnyebb megváltoztatni?” Szerintem? Milyen döntés? Megváltoztatni? Mikor? Hogyhogy a legkönnyebb? „Ha bemész egy szobába, inkább központi vagy periférikus helyet foglalsz el?” Milyen szobába? És mikor? Üres az a szoba, vagy a fal mellett piros plüsskanapék vannak? És az ablakok – milyen a kilátás? Könyvekről szóló kérdés: inkább olvasok-e, mint hogy elmenjek egy fogadásra, vagy ez attól függ, milyen az a könyv, és milyen az a fogadás?

Olga Tokarczuk

Miféle módszertan ez! Hallgatólagosan feltételezi, hogy az ember nem ismeri saját magát, viszont ha kellően cseles kérdéseket tesznek fel, górcső alá veszi magát. Maga teszi fel magának a kérdést, és maga válaszolja meg. Óvatlanul olyan titkot árul el önmaga előtt, amelyről nem tud semmit.

És a második, halálosan veszélyes feltételezés, hogy állandóak vagyunk, s a reakcióink kiszámíthatóak.

Fordította: Hermann Péter

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021
392 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft