Mit rejt a következő fülke? | Orosz István: Páternoszter

Paddington |

Orosz István grafikusművész szívesen játszik a képi illúziókkal, eltorzított és csak egy bizonyos szemszögből látható képekkel (anamorfózissal), szívesen feszegeti a valóság és képzelet közötti határt. Páternoszter című első regénye is hasonló eszközökkel operál, és olvasó legyen a talpán, aki kideríti, hol van a mezsgye a történelmi tények és a fikció között.

A történet három idősíkon játszódik, amelyek matrjoska babákhoz hasonlóan illeszkednek egymásba. A sztori magját egy 1953-ban játszódó szál adja, eköré épül a kilencvenes évek elején játszódó keret, amit kívülről tovább keretez a vékony és a történet szempontjából nem is túl fontos jelen.

A szélesen áradó történetet olvasni olyan, mintha az ember egy páternoszter előtt állna és nézné, ahogy a kabinok követik egymást. Szabadon és látszólag teljesen véletlenszerűen váltják egymást a különböző idősíkokban játszódó jelenetek, és ha az olvasó lapozni készül, azaz lassan feltűnik a következő fülke, nem tudható, mit látunk majd benne. Gyerekkoromban a nagypapám gyakran vitt el a lakásukhoz közeli bíróságra páternoszterezni, és emlékszem, mennyire vicces volt állni valamelyik emeleten, és megpróbálni kideríteni, mit/kit rejt az éppen érkező fülke. És amikor az ember már látta az illető fejét vagy a lefelé jövő kabinban utazók lábát, még mindig volt mit találgatni.

A regény kerettörténete szerint a Mexikóban született, magyar származású újságírónőt, aki a rendszerváltozást követő időszakról spanyol nyelvű lapoknak tudósít, megkeresi egy kézirattal Emil, a festő. A nagyrészt írógéppel írt, gyorsírásos lapokkal kiegészített és rengeteg javítást, széljegyzetet tartalmazó dossziéból teljesen abszurd történet tárul az újságíró és az olvasó elé. 1953-ban, Rákosi Mátyás 61. születésnapján fiatal művészek egy gyár páternoszterében készültek performanszot (akkor még nem úgy hívták!) rendezni a vezér tiszteletére, ami egyben (talán) merényletkísérlet lett volna. A bemutató elmarad, részben azért, mert éppen arra a napra időzítették Sztálin temetését. Ám a merénylet terve is eljut az állambiztonság éber tagjainak fülébe, és elkezdődik a leendő elkövetők hátterének, szándékainak feltárása. A kézirat kihallgatási jegyzőkönyvei annyira regényszerűek, hogy az olvasó már az első oldalakon feltételezi, jól át lesz verve. Igen ám, de tudván, hogy a személyi kultusz rövid, ám annál drámaibb időszaka mennyire abszurd volt, nehéz megtippelni, hol van vége a történelmi hitelességnek és hol kezdődik az átverés.

A szerző 1951-es születésű, tehát a korszakra (hozzám hasonlóan) csak szülei elbeszéléseiből emlékezhet. Ahhoz, hogy az 1953-as események leírása hiteles legyen, egészen biztosan komoly kutatómunkára volt szüksége. Az 1990-es évek első felének időszakát viszont már első kézből ismeri, és magabiztosan emlékszik is annak furcsaságára, eseményeire. Ha nem kellett belenéznie a korabeli lapokba, hogy felfrissítse az emlékeit, mégis le a kalappal előtte. A harmadik, vékonyka keretet adó jelenben mindkét korszak már szinte történelem. Saját fiamnak már 1994 éppúgy a múlt része, mint nekem 1954. Viszont mindkét korszak még túlságosan közeli ahhoz, hogy valódi történelmi távlatból tekintsünk rá. Szereplőinek jelentős része még él és aktív, aminek hatalmas előnye, hogy még élnek a korszak nem kanonizált (vagyis bizonyos érdekek szerint eltorzítva rögzített) olvasatai is. Persze a néhány évtizedes távlat – és mindegy, hogy a néhány itt két vagy hat évtizedet jelent – azt is jelenti, az emlékek lassan megfakulnak. Bizonyos elemek élesebben maradnak meg, míg mások lassan életlenné vagy láthatatlanná válnak.

Ám az írás megmarad – de vajon amikor a mű íródott, mennyi volt belőle a fikció? Orosz István mesterien játszik ezzel a kettősséggel. Éppúgy nem tudjuk, mikor vagyunk átverve, ha a kihallgatási jegyzőkönyveket olvassuk, mint amikor a kilencvenes évekből származó naplót.

• Olvass bele!

A regény sajátos szerkesztési technikát is alkalmaz. A páternoszteres kiállításról szóló, látszólag hivatalos dokumentumokból álló lapok egy elég jól szerkesztett kézirat álarcában jelennek meg, míg az újságíró naplóbejegyzésnek mutatkozó, áradó sztorizása a műfaj sajátosságainak megfelelően fésületlen. Az objektivitás és szubjektivitás kettősségét tovább hangsúlyozza a naplóíró látszólagos kívülállása. A Mexikóból érkezett lány, bár jelen van a történelmi, politikai eseményeknél, frissen érkezett Magyarországra, tehát miközben tudósít, a történéseket egy számára ismeretlen viszonyrendszerben kell értelmeznie. Beszél ugyan magyarul, sőt ez az anyanyelve, azonban meg kell ismerkednie a mindennapok nyelvezetével, meg kell szereznie a helyhez kötött tudást. Így hát egyfelől nyakig benne van a kilencvenes évek jelenében, ugyanakkor épp annyira kell azt értelmeznie, mint a negyven évvel korábbi időszakot, amikor még nem is élt.

A Páternoszter érdekes kordokumentum, a 2020-as évek elejének keretei között igyekszik értelmet adni a személyi kultusz és a rendszerváltozás időszakának. Orosz István szórakoztatóan ír, még ha kissé szószátyáran is. A kötet duplafenekűségét még erősíti is a szerkesztetlenség – vagy legalábbis annak látszata. (Engem az elején megvett azzal a párbeszéddel, amelyből kiderül: a szemöldök már többes szám, egyes számban szemöld. Lásd Jókainál.)

A regény kiváló szórakozást és egyben egy kis múltba tekintést is jelenthet azoknak az olvasóknak, akik a kilencvenes évek első felét már legalább nagy kamaszként vagy inkább felnőttként élték meg. Számunkra ugyanis az ötvenes évekre vonatkozó hivatkozások, a korabeli szóhasználat, számos abszurd elem sem annyira távoli, főleg, ha szüleink meséltek saját fiatalságukról. Azt hiszem, a kötetnek ez az igazi célcsoportja, a legalább negyvenöt-ötvenévesek. Érzésem szerint a fiatalabbak számára talán már túl sok a múltbeli elem. A történet jelenhez kötése az egyetlen kevésbé sikerült elem, talán itt botlik meg kicsit a szerkesztetlenségre épülő szerkesztés.

Persze lehet, hogy a Páternoszter izgalmas olvasmány akkor is, ha marslakóként vagy túl fiatalként valaki nem ismeri a viszonyítási kereteket. Ám egészen biztosan mást üzen azoknak, akik számára – hasonlóan a szerzőhöz – legalább a két fő idősík egyike: megélt valóság.

Orosz István: Páternoszter
Helikon Kiadó, Budapest, 2021
608 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft,
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 479 5438 (papír)
ISBN 978 963 479 6336 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Orosz István (sz. 1951) nemzetközi hírű, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikusművész és – egyelőre, e könyv megjelenéséig – kevésbé ismert író. Képzőművészeti, filmes és irodalmi műveinek, megnyilatkozásainak egy részét álnéven, leggyakrabban mint Utisz jegyzi. Lehetnek, akik egy rendszerváltó plakátjára is emlékeznek, ami ebben az új könyvben is kap némi szerepet. Villanásnyi szerepet egy nagyregényben, amelyhez hasonlót még senki sem írt.
Egy festőművész és egy újságírónő szerelméről szól Orosz István könyve, és arról, hogyan írnak és élnek együtt egy könyvet az ötvenes évekről. Egy merényletről, melyet – talán – el akartak követni Rákosi ellen. Meg általában Rákosiról – aki nem is volt mindig Rákosi, bár most már lehetetlen kideríteni, mikor helyettesítette a hasonmása.
Sok minden másról is szól a könyv: a rendszerváltás éveiről is, Kádárról is – főleg a nagy bűnéről és még annál is inkább a kínlódásáról miatta –, a kommunizmus illúzióiról és gaztetteiről…
Képzőművész nagyregénye – ilyet nem gyakran olvasunk –, és ettől valami lenyűgöző gesamtkunstos grandiózusság árad belőle. De legfőképpen őrületesen abszurd történetek vannak benne a történelmünkről – az ember csak les, hüledezik, és nem érti: hogyhogy eddig nem ismertük ezeket?