Kétséges szabadság | Penny Gold: Az elnök szabadsága / Rózsavölgyi

Bedő J. István |

Az a furcsa helyzet állott elő, hogy Penny Gold művének magyar verziója (szabadság: mint freedom is!) sokkal többet mond el, mint az eredeti cím (The President’s Holiday). Néhány, harminc évvel ezelőtti, augusztusi nap történetét tömöríti, amikor is a Szovjetunió elnöke nyaralni, pihenni ment. És a távollétében megpuccsolták. Ennek a történetét bizonyára megírta – csak az újságtörténészek tudnák felsorolni, mekkora hírekben – a magyar sajtó is, de akkoriban épp a frissen váltott rendszerrel voltunk itt elfoglalva, továbbá az aktuális alkotmány-/Szent István-/új kenyér-nap járhatott az eszünkben.

Penny Gold egyfelvonásosa azokat a napokat, órákat idézi föl, amikor Gorbacsov és családja pihen, az elnök bejelenteni készül az újabb reformokat, a Szovjetunió felbomlását, de ebben megakadályozzák egykori hívei. Mert káosztól, anarchiától félnek, de legfőképpen hatalmuk, előjogaik (és az ezzel járó jólét) elvesztésétől. Átállnak a miniszterek, a biztonságára ügyelő szolgálat, elvágják a világtól, és a klasszikus (és sokat gyakorolt) módszerrel előbb csak egészségi állapotának hirtelen romlására hivatkozva veszi át a helyettese a hatalmat, de sor kerülhet a likvidálására is.

Mondhatnám: a fizikai közelünkben történt mindez, hiszen akkor még közös határunk volt a recsegő-ropogó „nagy testvérrel”.

A darab tehát néhány nagyon feszült nap története, illetve: kivonata. És akkor rögtön fölmerül: vajon lehet ez érdekes bárkinek, bejön a néző a színházba érte? És igen! A Rózsavölgyi Szalon a bemutatón, de a szériaindítás napjain is zsúfolt nézőtérnek örvendhetett. Leginkább olyanok jöttek megnézni, akik már felnőtt fejjel élték át ezeket a napokat – vagyis amennyire informáltak voltak/voltunk, közel állhatott valami sokkal veszélyesebb, több országra kiterjedő katonai megmozdulás is.

Az alig másfél órába sűrített történelem torokszorító, többszörösen is. Aki ismeri az utolsó orosz cár és családja tragikus sorsát, ti. amikor a vöröskatonák néhány napi teljes bezártság után kivégezték őket, magától is erre gondol, aki meg nem, az a színváltozások közben hallja, amint a hangszóróból semleges hangsúllyal halljuk Raisza Gorbacsova olvasmányát: a Romanovok végnapjait. A párhuzam igen kézenfekvő, maga Gorbacsov is számol a lehetőséggel.

Gorbacsovot Schneider Zoltán eleveníti meg. Egy pillanatig furcsa, hogy szakállas – de a rendező szándékosan nem idézte fel az elnök szálasabb alakját, koponyáján a karakteres tűzfoltot. Egy jószándékú, nagyratörő – és valljuk be, naiv – embert állított elénk, aki azt remélte és fogalmazta meg, hogy az elképesztő méretű, és már szinte létrejötte óta sikeresnek hazudott Szovjetunió képes lesz elnöki rendeletekre megváltozni, megvalósítani az emberarcúnak remélt szocializmust. Schneider államelnöke még a tengerparti pihenés óráiban is üzemi fordulatszámon él, és amikor elszakítják a világtól – azaz inkább a világot tőle –, mint egy sakkjátszmában, fejben játszik tovább. Azt érti meg – és ez Makai Luca kiválóan fordított dialógusaiból lejön –, hogy akármi is történik, még ha meg is puccsolták, akkor is félnek tőle, és az együttműködésére számítanak, hogy önként és dalolva lemond. Schneider végtelenül rokonszenvessé teszi a nagy álmodót, aki hisz a peresztrojkában – megmutatja a vesztesben a győztest, aki csak pillanatokra látja (és láttatja) kilátástalannak a helyzetét.

A család belőle merít erőt. Söptei Andrea (Raisza, a felesége) az örök támaszt adja Misájának, nyugtat, ha az kell, vitatkozik, de mindvégig higgadt (emlékezzünk vissza, az igazi Raisza is méltósággal viselte a sorsfordulatot), és a méltóságához tartozik az az elegancia, ahogy félszóval csitítja a robbanékony, szitkozódó Gorbacsovot.

Lányuk Irina (Erdélyi Timea) és vejük, Anatolij (Ágoston Péter) háttérszerepben van jelen, ritka megszólalásaik csupán dramaturgiailag fontosak, de nélkülük felbillenne az előadás. Pedig Tolja még rádiót is próbál összebuherálni.

A végére hagytam a darabot rendező Sztarenki Pált, aki sajátos figurát alakít – és ő az igazi partnere Gorbacsov/Schneidernek. Titulusa szerint ő a KGB által kirendelt személy, Plehanov, aki az elnök biztonságáért felel, és mint ilyennek, egész csapat alárendeltje van a főnök védelmére. Régi munkatársa az elnöknek, szinte barátja. Mindent tud róla, a családról is. Engedelmes végrehajtó, hivatalból láthatatlan, eleven páncél és erődítmény.

Sztarenki szorosan begombolt öltönyével, merev tartásával átmenet egy tökéletes angol komornyik és egy civil ruhás akcióhős között. Legalábbis addig a pillanatig, amikor elkezdődik az elnök jogfosztása, egyelőre a telefonvonalak lekapcsolásával. Plehanov úgy véli, a történelemtől megkapta az egyetlen, ugyanakkor hatalmas esélyt: ő fogja letartóztatni korábbi főnökét. Tartása ellazul, talán a zakóját is kigombolja, érzékelteti, hogy innentől minden rajta múlik. Vagyis egyetlen lélegzetvétellel elárulta az elnököt, átállt a zendülők közé. Plehanovot a néző már kezdetektől idegenkedéssel fogadta – itt az érzelem átcsap megvetésbe. Sztarenki nagyon kevés eszközzel, szinte csak a tartása megváltoztatásával érzékelteti, hogy – amikor a nagypofájú, piás Jelcin (akkor még az elnök helyettese) egy tank tetejéről szónokolva, a Gorbi melletti tüntetéssel voltaképpen legyőzte a lázadó konzervatívokat – Plehanov visszaalakul csúszómászóvá. (Persze a régebbi bizalom, mint a füst, elszállt, naná.)

És persze a folytatást tudjuk: a „velikolepnij szojuz” mégiscsak szétesett.

Egyszerű, rokonszenves stilizáltságában is konkrét díszletben (Enyvvári Péter) játszódik a darab. A benyomás természetességét növeli, hogy a jelmezek (Cselényi Nóra) sem távolítanak el, Raisza hálóköntös jellegű nyári ruhája sugall valami poszt-poszt-csehovi hangulatot, de éppen csak annyira, hogy ne figyelhessünk másra, csak a szövegére.

Néznivaló, okulnivaló darab. Talán mert rólunk is szól.

Fotók: Gergely Bea

További előadások: szeptember 23. (csüt) 19:30; október 3. (vas) 17:00; október 20. (sze) 19:30

Részletek, történelmi háttér és jegyvásárlás