Romok között | Pintér Béla, Darvas Benedek: Parasztopera – Újvidéki Színház / Városmajor

Tóth Zsuzsanna |

Ha létezik Magyarországon a 21. században „kultikus” előadás, az valószínűleg Pintér Béla Parasztoperája, ami értelemszerűen csak Darvas Benedek zenéjével együtt létező alkotás. A századunk elején bemutatott, csaknem húsz esztendős (kimondani is furcsa) mű azóta bejárta a világot, és bebizonyította, ami számomra eleinte elképzelhetetlen volt; hogy mások is el tudják játszani. Nyilván nem úgy, mint Pintér társulata a 2002-es ősbemutatón, vagy azóta sokszor, de érvényesen – ahogy tette ezt a Városmajori Színházi Szemlén az Újvidéki Színház társulata –, ráadásul kiválóan.

Az alapról sok értelmezés született, tényleg csak az újszülöttek kedvéért foglalom össze. Műfaját tekintve – címében is jelölten – opera, ráadásul „paraszt” (ami egyesek fejében egybecseng a népivel). Megnyugtatok mindenkit, valójában besorolhatatlan a játék; sorstragédia, ballada, zenemű és mindennek a paródiája kézen fogva „bokázik” benne, egyszerre mulattatóan és fájdalmasan. Az erősen posztmodern (vagy ez már túlhaladott jelző?) írásmű szinte terhes az utalásoktól, annyi asszociációt indít el, amennyi csak bennünk létezik.

A darab analitikus dramaturgiájának köszönhetően valójában csak a végére jutunk el a tragédia kiteljesedéséig, bár már a kezdet sem túl sok jót ígér. Baljóslatú, kőbe vésett feliratot böngészhetünk, ahogy a színpadra nézünk: „szültél volna követ, ne fiúgyermeket”. Ezzel szemben először a „fénylő” ígéretet, gyermeket hordozó Menyasszonyt látjuk meg, az ő boldog ténfergését nézhetjük a térben, míg a zenekar elhelyezkedik, majd sorra bukkannak fel a szereplők. Aki semmit nem tud a darabról, szerzőről – annak is villámgyorsan egyértelmű: fura egyvelegre készülhet. Azt is nyilván azonnal felismeri mindenki, hogy az alapkonfliktust az esküvőre készülődés hordozza magában, hiszen a Vőlegény láthatóan mást szeret. (Pontosan nem derül ki, miért hajlandó a szerelem nélküli házasságra. Csak a tisztesség okán – megesett a lány –, vagy a társadalmi ranglétrán való feljebb jutás kedvéért?) Ráadásul ott lebeg egy második frigy lehetősége – a Vőlegény mostohahúgát két hold szőlőért a részeges állomásfőnöknek ígérték. Az Apa-Anya kettőséből az is kiderül, hogy elsőszülött fiúk disszidált, hosszú ideje nem látták – ők viszont ez idő alatt kis vagyonkára tettek szert, módosak lettek.

Az első nyílt krízisre a Menyasszony szüleinek színre lépésekor kerül sor. Hamar lelepleződik, hogy a Nagytiszteletű Úr (Feri) és Tündérke (a felesége) között milyen a viszony. Tovább feszíti a helyzetet az állandó alkoholos delíriumban lévő Állomásfőnök megjelenése, aki váratlan bejelentést tesz. Innentől elevenednek meg epizódok – egy ilyen sokat játszott mű esetén nyilván nem leszek poéngyilkos, ha elárulom – a kínos és véres múltból.

Az egész szerkezet, de maga a történet is klasszikus motívumok ötvözete – balladáink sűrítettsége, népdalaink tragikuma és a paraszti bírvágy éppúgy megtalálható benne, mint a görög tragédiákból jól ismert, elkerülhetetlen végzet. A zenei szövetbe, amely jellemzően népzenei alapokra épül, különös fricskaként, gátlástalanul ékelődnek egyéb utalások – a barokktól a leggiccsesebb slágerekig, mégis szerves egész, amit hallunk. Ugyanígy a játék nyelvhasználata is vegyes, egyaránt alkalmazza a népdalkincs költői képeit és az italba, egykedvű életbe fulladtak alpári fordulatait.

Bár az előadást a Szegedi Nemzeti Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójaként jegyezték, most csupán az újvidéki társulatot látjuk a színpadon. A színészi munkáról csak dicsérő hangon tudok szólni (még visszatérek rá). A szín rögtön szabad asszociációkat nyit – lerombolt (lepusztult) rom-katedrális belsőt látunk, báránykát szalmával, vér- és szennyfoltok a falon. Ebbe a térbe hozza be átszellemülten groteszk, világító „terhét” a Menyasszony. A szemünk előtt változik át és válik lakásbelsővé, a jelzésértékű ünnepi készülődéssel, majd újra templommá – vagy éppen megidézett múltbeli térré a díszlet – Fodor Viola munkája. A helyszínek közötti átjárások egyértelműek. Ahogy a díszlet, a jelmezek is szürkék – a fekete-fehér dominál, de valahogy nem ragyog a menyasszonyi ruha fehérsége sem, mintha por lepne mindent. Időtlen ez a szürkeség – és a ruhafazonok sem feltétlenül jeleznek azonos időt. A tervező Papp Janó bátran él a túlzásokkal; ahogy a gyermeket rejtő pocak, az elsőszülött gyermekkori fényképe led-világítást kapott, úgy jelenik meg egyszerre fényreklámként és/vagy kivilágított csontvázként a Cowboy is előttünk. A ruhák tovább erősítik a karaktereket, a sértett Mostohahúg tüllt visel a hagyományos népi bő szoknya fölött, és fakó rózsaszín (kicsit csillogó) bakancsot kap hozzá. Tündérke belépéskor műszőrme bundában pompázik, alatta dögös és jól „pongyolásítható” ruha, még alább műselyem kombiné. A szülők és a Vőlegény egyértelműen ünnepi paraszti zsánert mutatnak. (Sokáig nézegetem, és csak később értem meg az Állomásfőnök foltos hátát – vasalóégés nyoma, azt hiszem. Ez nem sokat ad hozzá a lényeghez.)

A zenekar, Klemm Dávid vezetésével nagyszerűen játssza Darvas Benedek zenéjét. Bár úgy tudom, eredetileg nem „egy bandát” alkotnak, ráadásul más-más stílust képviselnek, most egységes, erőteljes zenei alapot kapunk, remekül szólalnak meg az énekesek is. (Természetesen nem operát énekelnek.) A zenéhez társuló táncok is profik, nekem különösen meggyőző a Vőlegényé (Roland – Szalai Bence). A csoportos megmozdulások különösen a „tagadás”-jelenetben intenzívek. Figyelemre méltó clowni mozgássorokat produkál a pancsolt alkoholoktól beállt Állomásfőnök (Mészáros Árpád).

Ha már a mozgásnál tartunk, mindenképpen említenem kell a felidézett szexjelenetet, ami intenzív vadnyugati ló-betöréssé vált, miközben egyáltalán nem veszítette el érzéki jellegét. Kétségtelen, hogy az egyik leglátványosabb szerep Tündérkének jutott. Elor Emina szétesett boldogtalansággal fojtja vágyait-álmait italba, nem csoda, hogy keserű dominanciája féktelenül kitör, és mintegy katalizálja a többieket. Az első igazán torokszorító pillanatot is az ő bejelentése idézi elő: Feri, a Nagytiszteletű Úr (Huszta Dániel) az egyik legszebb népdalunkban, nagyon tisztán és erőteljesen énekli arcunkba tragédiáját. A társulat többi tagjának játéka, jelenléte is példamutató. Az Anya (Figura Terézia) és az Apa (Pongó Gábor) kemény életben összeszokott párost alakít, akik ezalatt folytonosan sóvárogták vissza elsőszülöttjüket, és temették mélyre a bűnt, amit elkövettek. Szép jelenet, amikor visszafiatalodnak a múltba, de a remélt (betlehemi) misztérium helyett valami fordított, végzetes szálláskeresést látunk. Igaz, a balta itt kővé szelídült(?), és a vér is eleve ott van a falon.

Roland és a Menyasszony (Etelka – László Judit) nem lehetnek egymáséi, de ugyanígy elképzelhetetlen bármely pár boldogsága. Az ünnep tragédiába fordult, az élethazugságok romjai maguk alá temettek mindenkit. A vég minden tehát, csak nem megnyugtató.

Igaz, csupán színházat láttunk. Így aztán mindenki megpróbálja megrázni magát, szépen felkarolják a földre került Cowboyt (Káli Gergely), és a katedrális (az életük) romjai között beállnak a tapsrendbe. A taps pedig felzúg. Megérdemelten.

Fotók: Srđan Doroški

Pintér Béla: Parasztopera
Zene: Darvas Benedek
Rendezte: Keresztes Attila

„A történet talán sokak számára ismerős lesz – foglalta össze a darabot a szerző, Pintér Béla. – Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!”

Közreműködők

Roland ‒ Szalai Bence
Anya (Balogné) ‒ Figura Terézia
Apa (Balog Imre) ‒ Pongó Gábor
Julika ‒ Dienes Blanka
Etelka ‒ László Judit
Tündérke ‒ Elor Emina
Feri ‒ Huszta Dániel
Állomásfőnök ‒ Mészáros Árpád
Cowboy ‒ Káli Gergely m. v.

Díszlet: Fodor Viola m. v.
Jelmez: Papp Janó m. v.
Zenei vezető: Klemm Dávid
A zenekar tagjai: Benák Gabriella, Bolyos Miklós, Fedor Raškuc, Schwann Ernő

A Szegedi Nemzeti Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója.
A Városmajori Színházi Szemle (2021) versenyprogramjában szereplő előadás