Helene Flood: A terapeuta (részlet)

Posted on 2021. június 25. péntek Szerző:

0


Március 6., péntek

Sötét volt odakint, amikor elment. Arra ébredtem, hogy fölém hajol, és megcsókolja a homlokomat.
Indulok, suttogta.
Még félálomban megfordultam. Dzsekit viselt. A táska a vállán lógott.
Indulsz, motyogtam.
Aludj csak tovább, mondta.
Hallottam a lépteit a lépcsőn, de még azelőtt visszaaludtam, hogy a bejárati ajtó becsapódott volna mögötte.

Amikor felébredek, egyedül vagyok az ágyban. A sötétítő roló és az ablakkeret közötti résen bekúszó bágyadt napsugár egyenesen a szemembe süt. Fél nyolc van. Egészen tűrhető időpont ahhoz, hogy elkezdődjön a nap.

Mezítláb csoszogok ki a folyosó padlószőnyegével és a fürdőszoba agyagpadlóját borító nedves raklapokból kiálló szálkákkal dacolva. A fürdőszobában nincs mennyezeti lámpa, de amikor feltörte a csempét, Sigurd beüzemelt egy építkezéseken használatos munkalámpát, amely azóta is ott volt, nyugtalanító állandósággal. Szerencsére most elég világos van ahhoz, hogy ne kelljen felkapcsolnom. Hatékony, mint a munkalámpák általában, kemény, fehér fénye van, amitől folyton az az érzésem, hogy egy mindent láttató középiskolai öltözőben zuhanyozom. Megnyitom a csapot, és hagyom, hogy a víz felmelegedjen, miközben levetkőzöm. A bojlert már ki kell cserélni, de Sigurd általában gyorsan zuhanyozik, én pedig ma nem mosok hajat, így elég lesz a meleg víz.

(…)
Világéletemben nehezemre esett csak úgy vállat vonni a következetlenségekre. Mindig irigyeltem azokat, akik minden további nélkül képesek erre: úgy volt, hogy nem megy be a munkahelyére, nos, talán félreértettem. Úgy volt, hogy egyenesen Thomashoz megy, nos, talán csak rosszul hallottam, lehet, hogy előbb még gyorsan el kellett intéznie valamit. Talán a munkahelyén hagyta a dokumentumtartót, és valójában tegnapelőtt este láttam ott utoljára. Sokkal könnyebb lenne így. Akiknek rosszabb a memóriájuk, sokkal kevésbé gyanakvóak a világgal szemben, kevésbé nehézkesek. Vegyük csak a mostani példát: minden kétséget kizáróan emlékszem rá, hogy beszéltünk róla tegnap, amikor felkeltem az ideiglenes helyén állomásozó kanapénkról, és idejöttem a nappali sarkában lévő konyhába, hogy kiöntsem a tea utolsó cseppjeit, a szemetesbe dobjam a használt teafiltert és a mosogatógépbe tegyem a csészét. Emlékszem, hogy megfordultam, talán egy méterre a konyhaszigettől, ahol most ülök, és megkérdeztem Sigurdtől, hogy mikor indulnak holnap. És olyan tisztán emlékszem Sigurdre, mintha egy elképesztő, milliárdnyi megapixel felbontású képet néznék róla, amelyen a bőr legapróbb pórusa is kivehető, emlékszem a kopott pulóverre és a lyukas nadrágra, amelyet gyakran hord esténként, ahogy arra is, amint egyik kezével végigszánt kócos fürtjein, keskeny, fáradt szemmel rám néz, mintha felébresztettem volna, és azt mondja:

– Öhm… Korán indulok. Igyekszem fél hétre Thomashoz érni.
Én pedig ezt válaszoltam:
– Fél hétre?
– Igen – felelte. – Akkor már reggel felérünk, és még ott lesz az egész nap.

Talán elfelejtette, és magával vitte a dokumentumtartót. Az is lehet, hogy dolgozni akar egy kicsit a hüttében. Vagy meggondolta magát, és mégiscsak beugrott a munkahelyére.

A memóriám részletekbe menően aprólékos. Nagyon is tisztán emlékszem, hogyan nézett ki, amikor erről beszéltünk, hogy a rossz szabású, fekete galléros bézs pulóvert viselte, azt, amelyik úgy néz ki, mintha az anyja vette volna neki, mielőtt megismerkedtünk, ami így is volt, tényleg az anyja vette még a megismerkedésünk előtt, Sigurd biztosított róla, amikor először meg mertem említeni neki, hogy hajmeresztően ocsmány darab. Ez egy teljesen jelentéktelen részlet, abszolút nem olyasmi, amire emlékeznem kellene. Mert hát tényleg nem fontos emlékezni arra, hogy azt válaszoltam, oké, majd megfordultam, ahogy arra sem, hogy miután mosogatógépbe tettem a teáscsészét, és újra a kanapé felé fordultam, már a laptoppal az ölében ült, és összevont szemöldökkel, félig nyitott szájjal hunyorgott a képernyőre, sem arra, hogy elnyomtam magamban a késztetést, hogy szóljak, állítsa világosabbra a képernyőt, mert tönkreteszi a szemét, és vegye ki a laptopot az öléből, mert rontja a spermiumok minőségét, nekünk pedig előbb-utóbb szükségünk lesz arra, hogy csúcsformában legyenek, és egyébként se gubbasszon ott a kanapén előrehajtott fejjel, mert meg fog fájdulni a háta, és csupán ennyit mondtam:

– Megyek, lefekszem. Jó éjt!

Mindez lényegtelen. Az embernek tudnia kell megkülönböztetni a lényeges dolgokat minden egyébtől. Ha mindenre emlékszik, nehezebb előbányászni azt, ami valóban jelentőséggel bír, amire muszáj emlékezni.

A fürdőszoba ablakából megpillantom a nap első kliensét, aki a garázs fölötti irodám felé közeledik. Vera a fejét kissé előrehajtva sétál, ami könnyen felismerhetővé teszi a járását: egy tizenéves lány mozgása, aki még nem nőtt teljesen bele a felnőtt testbe. Ha bárki rákérdezne, azt válaszolná, hogy már elég felnőtt. Mély lélegzetet veszek, pillantásommal követem, amíg becsukódik mögötte az iroda ajtaja. Mindössze három kliens, és jöhet a hétvége. Máris elcsigázottnak érzem magam, pedig csak az imént keltem fel.

Fogmosás közben az egyik raklapon egyensúlyozok, amelyet Sigurd az egyik építkezésről szerzett a fürdőszoba padlójára. A mosdókagyló az öreg Torp nagypapáé volt, akárcsak a zuhanyfülke, ami annyit tesz, hogy még 1970 előtt lett beszerelve, és azóta sem esett át olyan felújításon, amelyet nem maga Öreg Torp végzett. A csaptelepnek külön gombja van a hideg és a meleg vízhez, amikor rájuk nézek, szinte látom, ahogy Öreg Torp görbe, köszvénytől göcsörtös ujjai elforgatják őket. Sigurd nagyapja nem hitt a földi javakban. Szerinte elkerülhetetlen volt a kommunisták bevonulása Norvégiába. Biztosan frusztrálta, hogy ilyen sok időbe telik, ugyanis már az ötvenes évek óta várt rájuk, egészen addig, míg végül az utolsó sóhaj is elhagyta az ajkát a padlástérben berendezett parancsnoki szobában. A meggyőződése sziklaszilárdan kitartott a Szovjetunió bukása során, és Kína globális gazdasági térnyerése sem rendítette meg, de a vén rókát valószínűleg mégiscsak elfogta valamiféle csüggedés, az egészsége ugyanis azzal egy időben kezdett meggyengülni, hogy a világ kommunista államai sorra megadták magukat a kapitalista eszméknek. A hidegháború idején élte virágkorát, és szemmel látható büszkeséggel mesélte valamennyi látogatójának, azaz jobbára Sigurd anyjának vagy Sigurdnek és nekem, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálat aktát vezetett róla a hetvenes években. Ám ahogy már említettem, tavaly meghalt, és mára mindössze a házban található szuvenírek maradtak utána, a régi kályhák és csaptelepek, a parancsnoki szoba, amely a mai napig érintetlenül áll a többméternyi könyvespolcot megtöltő olvasnivalóval, a kommunista párt és az AKP, azaz a Munkások Kommunista Pártjának folyóirataival, a térképekbe szúrt rajzszögekkel, melyek az Öreg Torp által stratégiai szempontból fontos célpontokat jelölték, valamint a régi, rozsdás revolverrel, melynek eredeti tulajdonosa állítólag az orosz forradalomban harcolt, és amelyre az öreg a hetvenes években tett szert, hogy megvédje magát, vagy hogy okot adjon a Nemzetbiztonsági Szolgálatnak arra, hogy a kártyáiba pillantson.

Öreg Torp halála lehetőséget nyújtott számunkra, hogy megteremtsük álmaink otthonát. Nordberg az ötvenes években olyan környék volt, mint bármelyik másik a fővárosban, ám az évek során jócskán megnövekedett a státusza, és 2014-re egy hozzánk hasonló, reményteli fiatal pár számára gyakorlatilag teljességgel lehetetlenné vált elegendő saját tőkét gyűjteni ahhoz, hogy itt rakhassanak fészket. A régi romhalmazban tett valamennyi látogatás után a metróhoz tartva azt sóhajtoztuk egymásnak, hogy de nézd ezt a kilátást, szinte karnyújtásnyira van a természet, csupán egy rövidke metróút a városközponttól, és látszik a tenger. Nem volt értelme ennél többet mondani. Pontosan egy ilyen zavartalan kilátással és megközelíthetőséggel bíró külvárosi sorház volt az elérhetetlen álmunk. Ám két nappal azután, hogy az öreget halottnak nyilvánították, a testét pedig egy temetkezési céghez szállították a további előkészületekhez, Sigurd anyja a következővel hívta fel Sigurdöt:

– Figyelj csak ide! Nagyapa Kongleveien lévő háza nem lenne megfelelő a számotokra?

Margrethének nincs testvére, és egy modern családi házban lakik Røa városrészben. Sigurd bátyja, Harald, San Diegóban él, így nincs szüksége oslói házra. Sigurd elhunyt apjának krokskogeni hüttéjét Harald nevére íratták, aki megígérte, hogy addig nem adja el, amíg az anyja nem lesz túlságosan idős ahhoz, hogy használhassa a faházat, és ő lesz a kedvezményezett, amikor Margrethe házát egyszer eladják. Így aztán Öreg Torp háza a nevünkre került.

Öreg Torp halálával kapcsolatban meglehetősen kellemetlen tény, hogy csaknem három hétbe telt, mire fény derült rá. Ahogy már említettem, a tetőtéri parancsnoki szobájában hunyt el, közvetlenül a jelenlegi hálószobánk fölött, miközben egy termosz kávé társaságában egy, a Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítése előtti időkből származó térképet tanulmányozott. Valószínűleg megállt a szíve, ami teljesen észszerű magyarázat, tekintve, hogy majdnem kilencvenéves volt. Nem volt különösebben szociális alkat, a közvetlen családtagjain kívül senki sem látogatta. Margrethe az egyik melegebb éghajlaton tett két hónapos kiruccanásán volt, amikor történt, és Sigurddel mi vállaltuk, hogy hetente ellátogatunk az öreghez, és megnézzük, hogy minden rendben van-e körülötte. Ám túlságosan lefoglalt bennünket a munkánk és a saját életünk, és amikor kéthetes késéssel felértünk a házhoz, már abban a pillanatban érzékeltük a mélységes csendet, amikor Sigurd elfordította a kulcsot a zárban.

– Nagyapa? – kiáltotta.

Emlékszem, hogy bocsánatkérő mosollyal néztünk egymásra, enyhe bűntudattal, amiért a vén kommunista ilyen sokáig egyedül maradt, és ahogy most felidézem Sigurd mosolyát, látom benne a feszültséget, mintha biztosítótűvel erősítette volna a szája sarkát a megfelelő helyre. Nagy a kísértés, hogy azt mondjam, ekkor már tudtuk, de tisztában vagyok vele, hogy ez túlságosan drámai lenne. De talán a bűntudat bírt rá bennünket, hogy azt gyanítsuk, valami nincs rendben. Nagyapa?

Helene Flood

Én találtam rá. Arccal a térképre borulva feküdt. A bőre szürke, érdes és száraz volt, tele szederjes foltokkal, amilyenek akkor keletkeznek az emberi testen, amikor hosszú ideje fekszik holtan. Olyan látvány, amelyet boldogan kitörölnék a tudatomból. A sárga körmök, amelyek mintha bármelyik pillanatban leeshetnének. A pergamenszerű, halott bőrt szinte átszúrni készülő nyaki csigolyák. A bomló hús nehéz, áporodott szaga. Azóta alig jártam a parancsnoki szobában. Talán ez az érzelmi teher késztette Margrethét arra, hogy felajánlja nekünk a házat.

Helene Flood: A terapeuta
Fordította: Petrikovics Edit
Partvonal Kiadó, Budapest, 2020
272 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft