Miért legyek én tisztességes? | Stájn Emma: Kőbölcső

Posted on 2021. május 21. péntek Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

Napok óta az asztalomon hevert a könyv, de még bele se néztem, amikor a nagyon szeles anyák napja felborította „kimozdulós” terveimet. Délután kézbe vettem a Kőbölcsőt, Stájn Emma (első) regényét – és le sem tettem, míg végig nem olvastam. (Nem hosszú.) Mindig is érdekelt a nevelőszülőség, mint téma, létforma, ismerőseim között is akadt, aki ezzel foglalkozik, örökbefogadó szülőket is ismerek, tudom, hogy kevés az igazi sikertörténet. Szerintem többnyire azok is tudják, akik vállalkoznak rá, hogy nem éppen sétagalopp. De azt, hogy a vállalás nehézségeit, saját kudarcaikat ilyen nyíltan elénk tárják, arra kevesen képesek.

Anyák napja délutánja volt, ahogy már említettem, és úgy éreztem, Stájn Emma éppen az ünnep apropóján vall nekem a szülői lét nehéz keresztjéről, akkor, amikor a szépet-jót-magasztosat állítjuk fénykörbe. (Tudom, hogy véletlen az egybeesés.) Amiről ír, az egyszerre elrémisztő és példamutató. Nagyon nem szeretnék frázisokat pufogtatni, nem illene a könyv hangvételéhez, mégis egy kissé hangzatos (ám véleményem szerint nagyon is érvényes) idézettel kezdem. Számomra ugyanis itt van ennek az önéletrajzi regénynek(?) a veleje:

„…nem tudjuk szeretni, mert nem hagyja, nem tudjuk elviselni, mert elviselhetetlen. De gyűlölni és eldobni sem tudjuk, bármennyire is szeretnénk. Az efféle döntésekhez vezető út fájdalommal, de leginkább bűntudattal van kikövezve. Mert mindaz, ahogy felnőttünk, és ami fontos számunkra, ennél előbbre való: az ember nem haszonért és nem is érdekből tisztességes, hanem sokszor saját érdekei ellenére is az.”

A történet egy nő nevelőszülővé válásának epizódjaiból áll össze. A szerző külföldön kezdve új életet rájön, hogy saját gyermekeivel, családjával több időt szeretne tölteni, és ehhez a hivatásos nevelőszülői feladatkört alkalmas munkalehetőségnek találja.

Képzett szociális munkásként, gyámügyi tapasztalatokban gazdag szakemberként úgy véli, ez lesz a jó megoldás. Erősen traumatizált, ám eleinte kétségtelenül elbűvölőnek látszó kétéves kislány kerül a családjába, őt kellene valahogy integrálni a „Magba”. Itt kezdődnek a nem várt fordulatok. Ráadásul a saját gyermekek közül az egyik megrázó iskolai erőszak áldozatává válik, s így maga is sérült, nagyobb figyelmet igénylő személyiség lesz. Hogyan oldja meg a szerző szülői és vállalt szerepéből adódó feladatait (kötelességeit)? Sikerül-e egyben tartania a családot? Van-e jó megoldás a gyerekkori traumákra? Enyhíthetők-e egyáltalán? Mi történik a családban? És milyen segítséget nyújtanak, hogyan reagálnak a felmerülő nehézségekre (a miénknél ideálisabbnak képzelt helyzetű) hivatalok, segítők, tanárok, szülőtársak? Ne legyen kétségünk. A helyzet ott se jobb. „A közöny az immunrendszer szerves alkotóelemévé, az elfogadás szinonimájává vált itt, Európa egyik mintaállamában.” Ez is milyen ismerős.

A Libri „Saját szoba könyvek” sorozata célkitűzéseinek megfelelően „személyes női perspektívából elbeszélt történetet”, kemény mondatokat és kendőzetlen vallomásokat, alapos ön- és helyzetelemzést kapunk. Az, hogy Stájn Emma a saját életét meséli, visszanyúlva gyökereihez, az országváltáshoz is – igazolja, hitelesíti az elbeszélést, miközben az írás elemelkedik, és valóban regénnyé válik. Vagyis, ugyan nem akar másnak látszani, túlnő az egyéni problémákon. Mint amikor dokumentumokból épül fel egy dráma. Púderezés nélkül hallunk olyan kérdésekről, amelyek napjainkban is gyakorta terítékre kerülnek: önmegvalósítás, a dolgozó nő, az anya és a feleség szerepkörének ütközései, amit jelen esetben a „munka” különös felelőssége tesz egyedivé. Mennyire jelent megtartó erőt a család, amiben élünk és amelyből jövünk? Vagy megfordítva, képesek vagyunk-e meg/összetartani egy családot?

A Kőbölcső stílusa majdnem mindvégig feszes. Stájn Emma prózája hamar kiváltja az olvasó érdeklődését, sőt empátiáját. Egészen ritkán érzem, azt is inkább a vége felé haladva, hogy a szerkesztő lehetett volna keményebb kezű; egy-egy bekezdésben az író ne kerüljön saját hatása alá.

Az események lezáratlanok maradnak – mármint hogy mi lesz a családba került kislány és a „Mag” további sorsa –, időbeli linearitást sem mindig kapunk, valami reményt talán mégis. A súlyos mondanivalót, az összecsiszolódás nehézségeit, s az újabb problémahullámokat a fejezetek mottói enyhítik, melyeket a szerző a Képzelt riport egy rockfesztiválról dalaiból kölcsönzött, éppen mert annyira közismertek. És igen: „van, amikor a szeretet már nem elég”. Mégis jó lenne, ha a világban több lenne belőle. A Kőbölcsőben jó nagy adag szeretetet érzek.

Stájn Emma

Stájn Emma: Kőbölcső 
Libri Könyvkiadó Kft., Budapest, 2021
168 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál-n 2799 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 963 143 8192 (papír)
ISBN 978 963 143 8734 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy történet lehet megrendítő, egy történet lehet meghökkentő, de ez általában nem elég egy jó könyv megírásához. Kell hozzá még jó nagy adag őszinteség, olyan őszinteség, amely nem fél elmondani, hogy olykor »gyávák, kegyetlenek és sebezhetőek is vagyunk«. És kell még valami. Írói tehetség. A Kőbölcsőben mindez benne van.” – Péterfy-Novák Éva

Kívülállóként kevés elképzelésünk van arról, milyen munkát végeznek a nevelőszülők. A hivatás, amely messziről szemlélve magasztosnak és nemesnek tűnik, valójában rengeteg nehézséget rejt. Traumatizált, lelkileg elgyötört gyermeket nevelni úgy, hogy a helyzete ráadásul átmeneti – rendkívüli erőfeszítést és áldozatot kíván a befogadó családtól.
Stájn Emma saját történetén keresztül láttatja drámai erővel, milyen hatással van egy teljesen hétköznapi családra, ha egy kis tüneménynek látszó, de kétéves korára már érzelmi ronccsá tett gyermeket vesz magához. Hogy mit okoz a folyamatos őrlődés egy olyan kislány elfogadásában, aki képtelen szeretni őket, és ők sem tudják szeretni őt úgy, ahogy „illene”. Hogy mi történik, ha ezt a kétségbeejtő helyzetet még egy tragédia is beárnyékolja a befogadó családban, ami még nehezebb döntések elé állítja a szülőket. Kell-e, lehet-e választani a saját és a nevelt gyermek között, és egyáltalán, meddig lehet elviselni az elviselhetetlent?