Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból (részlet)

Posted on 2021. április 19. hétfő Szerző:

0


Kovácsék

XIV. fejezet

– Halló, Kata! – kiáltott utána valaki, amint a sarkon éppen be akart fordulni, aktatáskával a kezében.

– Szervusz! – fordult sarkon, és kicsit félszegen nevetett a hosszú fiúra. – Szervusz, Ted!

Katának Lili mutatta be Tedet, de már sokat mesélt róla azelőtt is és a többiekről, a barátairól, akikkel gyakran összejött. Közös nevező alatt így emlegette őket: „a gyerekek”. Ted is egyik „gyerek” volt, Lilinek talán több is, mint pajtása. Ted nagyon rokonszenves természet és közvetlen fiú volt. Ismerkedésük után pár nappal már tegeződtek. Tedet eredetileg Kádár Jánosnak hívták, de barátai ismeretlen okból Tednek nevezték egymás között.

– Pénz? – intett fejével a táska felé.
– Meghiszem azt! – ugratta Kata. – Gyere, Ted, szökjünk meg vele! Utazzunk Párisba, elviszlek.
– Páris…– gondolkozva ismételte a nagyvonalú ember enyhe lenézésével, akire nem lehet már akármivel hatni.

– Nem. Ma Afrikába vágyom. Nézd, milyen undorító ez a nyirkos hideg. Afrikába megyünk, Kat.

Hallgattak. De egyszerre elnevették magukat azon, hogy milyen komolyan belemelegedtek az utazásba és hogy már Páris is kevés.

Aztán Kata Afrikából visszakókadva a sáros járdára és rádöbbenve a feladni való levelekre, sietősen elköszönt:

– Szaladok a postára!

– Hohó! Ne rohanj – kapta vállon Ted –, vacsora után összejön a banda Klárinál, gyere föl te is. Érted megyünk Lilivel, jó? – Apásan megrázta a vállát. – Szóval kilenc után! Siess haza!

A szeme kedvesen felragyogott, amint a gyerekekről, az estéről beszélt. Este megszűnt kapcsolatuk a szürke, nyűgös világgal, fantáziájuk virágba borult, érezték, hogy élnek, hogy maguknak élnek, és megszínesedett körülöttük az éj. Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik minden játék nélkül is tudnak jól mulatni. A szőnyegre azt mondják: „ez egy sziget, én pedig Robinson vagyok. Lelépni nem szabad, mert ott a tenger.” Ilyenek voltak a „gyerekek” is. A banda hat fiatalból állott, Katát is beleszámítva.

Ted hosszú, koromfekete fiú, festő volt. Hogy miből élt? Giccsekből, amelyek alá a legvadabb álneveket firkálta. Képügynökök házaltak velük, rendelésre és tucatszámra gyártotta őket, mint jó suszter a cipőt. Pedig Ted egyébre született. Nagy és dús mondanivalók hemzsegtek benne. Mindent képekben látott, könyörtelen lencse volt a szeme, minden lényeget megmutatott fölnagyítva, és minden bajnak a gyökerét látta.

De a giccsekből tudta csak magát annyira fenntartani, hogy azokat a képeket megfesthesse, amelyek megérték azt, hogy erőszakot kövessen el tehetségén. Azok tették lehetővé, hogy fejlődjék és tanulhasson. De utálta magát értük, köpködni szeretett volna, és émelygett az undortól. De hát tehetett-e ő róla, hogy az embereknek, akiknek még volt pénzük képre, nem kellettek az ő tiszta, őszinte és vádoló képei? Hát oka volt-e ő annak, hogy azok a kívánatos csendéleteket, jó farú és kis mellű női aktokat voltak csak hajlandók falaikra akasztani és menekültek a valóság ezer problémáitól? Százszorosan lenézte magát, hogy ő, aki látja a dolgokat, maga is kiszolgálója a kényelmes nyárspolgárnak. De mit tehetett? Megrajzolta a festőt, mint kis hajbókoló kereskedőt a pult mögött, aki a közönséget szirupos mosollyal kiszolgálja. Mit parancsol? Téli tájat, napot, holdsugarat, szerelmet, romantikát? Vadászkutyát, a szájában lőtt fácánnal? Van választék, kérem.

Tehetetlenségében így irgalmatlanul kigúnyolta saját magát is. Egyetlen vágya az volt, hogy soha többé mást, mint őszinte, valódi művészetet ne kelljen csinálnia.

Ez volt Ted, a melegszívű, gunyoros és tehetséges Ted, akinek éppen úgy, mint a többieknek, oázist jelentettek ezek az esték.

Klári, akihez mentek, tervező volt. Határozott, szürke szemű, aranyszőke, nyílt nevetésű leány, aki az egész világot szerette volna modern, ízléses, ötletes bútorokkal és kézimunkákkal ellátni. De az emberek érthetetlen módon mégis ósdi, célszerűtlen és csúnya bútorok között éltek, színek és fantázia nélkül. Klári vágya az volt, hogy valaha bejuthasson egy nagy bútorgyárba vagy iparművészeti szalonba tervezőnek, ahol álmai végre megvalósulhatnának. Addig is (ez az addig egészen bizonytalan időpont volt) kézimunkából tartotta fenn magát.

Kis hónapos szobájában a falra rajzszegezve ott lógtak azoknak a lakásoknak a tervrajzai, Ted színezésében, amelyeket majd akkor valósítanak meg, ha lesz valami belőlük. Mindnek egy-egy kombinált, praktikus és derűs szoba. Ott lógtak felfeszítve a falon, minden reménye nélkül annak, hogy valaha anyaggá valósuljanak.

A fő vonzóerő Katára nézve talán mégis Bánáti Pali volt. Jó és leegyszerűsödött versei voltak, nagy irodalmi műveltsége, ami már a bálon is feltűnt neki. Egyike volt azoknak a fiataloknak, akiknek a jó gyerekszoba és a papa pénze megadja azt a lehetőséget, amire tehetséges és tanulni vágyó embernek szüksége van a fejlődéshez. Munkatársa volt egy lapnak, nyelveket beszélt, járt Olasz-, Francia- és Németországban. Ezért irigyelték leginkább, ha egyáltalán tudtak rá irigykedni. Jó magas homloka volt, széles gesztusai és szép rajzú, finom szája. Kedves, szuggesztív egyéniség, aki köré önkéntelenül szolgai módon csoportosultak a többiek s akiért rajongani szoktak a lányok tizenhét évtől huszonegyig.

Kata még vacsorázott, amikor beállított Lili és Ted. Kovácsné kedves volt, de Kovács alig fogadta a köszönésüket.

– Hová indulsz megint csavarogni? – morogta.
– Klárihoz megyünk, apuskám.

Kovács nem felelt, láthatóan visszafojtotta, hogy Liliék előtt meg ne mondja a véleményét erről az újfajta divatról, hogy fiatal lányok úgy mászkálnak egyedül fiúkkal éjnek idején, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

Kovácsné odaadta a kapukulcsot, és megjegyezte:
– Ne gyere későn haza, mert reggel álmosan mész majd irodába.

Ted hóna alatt nagy blokk volt.

– Ma keresztelőt rendezünk – mondta. – Rövidesen megnyitom a tárlatomat, és még nincsen címe a képeknek. Én szavakban nehezen fejezem ki magam. Majd együtt adunk nevet a gyermekeimnek. Ma különben ott lesz Klári fiúja is, Kertész Laci. Te Kat, hogy milyen rendesen csellózik az a fiú! Majd meglátod különben, lehet, hogy elhozza a feleségét is, amint ő hívja a hangszerét.

Cukrászda előtt mentek el. Lili lemaradt, és csomaggal jött vissza. Keresztelőn enni is szoktak, nem igaz?

Ted sem akart hátrább maradni, lement egy pincekocsmába, és egy liter borral került elő. így felszerelve állítottak be Klárihoz.

Klári a piactéren lakott egy nagy bérházban. A kis szobában már ott tanyázott Pali és Kertész Laci, akinél ugyan nem volt cselló, de hozott egy patefont, nagyszerű lemezekkel. A szobát hatalmas dívány uralta és egy könyvszekrény. Az egész alig volt háromlépésnyi.

A falak mentén kirakták Ted képeit, és gusztálták őket. Expresszionista lelki történésekkel telt képek voltak ezek. A keresztelő után ilyen címeket kaptak: Táj szeretőkkel, Anyag és élet, háború, lázadás; egyetlen férfialak, a végtelenbe nyújtózó öklös kezekkel. Lázban égő arccal, de belőle árnyszerű kontúrokban sok alak vetült előre, kiegyenesedő gerinccel. Egyedül a tavaszban: egy ligetben minden padon párok, előttük halad az úton egy púpos. Olyan társtalan a nyomorékságában, amiből senki szeretete nem próbálja megváltani, hogy sírni kellett rajta. És sok kép volt még, egyik erőteljesebb a másiknál. Olajfestmények és grafikák. Lassanként mindennek neve akadt. Akkor összerakták őket, és Klári valahonnan egy rúd szárazkolbászt és kenyeret halászott elő. Nemrég vacsoráztak, de ez egészen más volt, így, együtt, jólesett. Ted most előadta a bort, amelyet hangos tetszéssel fogadtak.

– Ted tárlatának sikerére iszunk! – mondta Lili, és a többiek rákoccintottak.

Laci eloltotta a villanyt, és csak a kicsi olvasólámpát gyújtotta meg a dívány mellett, sőt azt is letompították papírral egészen opálosra. Most végigheveredtek keresztbe-hosszába a díványon, Laci pedig felhúzta a patefont, és bemondta: Beethoven: Sors-szimfónia. Csendet!

A cserépkályha nyitva levő ajtaján fellobbanó piros parázs fénye sugárzott ki, meleg barna árnyékok nyújtóztak a könyvek díszkötésén, a tűz lángja megvillant az asztalon álló poharakon, és szálltak az örök hangok zúgón, mennydörgőn és fenyegetőn, édesen, puhán és vigasztalón, változatosan, de súlyosan és kérlelhetetlenül, mint a sors. A földön egy díványpárnán ott ült a gép előtt Laci, szemét lehunyta, felsőteste himbált, és kezével dirigálta a láthatatlan zenekart. Pap volt, és misét celebrált a szépség templomában, haja előrehullott a homlokába, s mikor a zene elhallgatott, mély csend követte. Laci összerezzent az éles karcolásra, ahogy a tű a lemezt kaparta.

Új lemez jött. Néger férfikórus. Ének. Ilyesmit Kata még sohasem hallott. Összecsavarták a szívét ezek a sötét férfihangok mélységes állati szomorúságukkal, csodálatosan lüktető sajátos ritmusokkal. Még egyszer – könyörgött, mikor vége volt. Játszották többször egymás után, aztán a másik oldalát, ami szintén néger kórus volt. Gyönyörűek voltak ezek a monoton songok, amelyek bár angol szövegűek voltak, bennük örült és sírt mégis a barna Afrika. Suhogtak a szélben a kókuszlevelek, zsivajogtak a lándzsákkal gyakorlatozó harci táncot járó vad néger törzsek, a dzsungel millió hangja, tenger csobogása, de benne volt éppen úgy az ültetvényeken görnyedő négerek hátán csattogó korbács is, S benne sikoltott az amerikai meglincselt négerek halálfélelme, vérző teste is.

– Most valami vidámabbat, Lacikám, hogy magunkhoz térjünk – indítványozta Klári.

Kata Pali mellett feküdt a díványon, és a fiú mellére hajtotta a fejét. Laci tánclemezt tett föl, s pattogó, ugráló ritmusú fox csendült.

– Táncoljunk, Kat – húzta föl a díványról Pali. Mindent a fal mellé toltak, így maradt egy egészen kicsi hely. Egyszerre azonban csak egy pár táncolhatott.

– Most apacsul fogunk táncolni.

Összetapadtak, ugrálva és groteszkül kihangsúlyozva járták a figurákat, kéjes pofákat vágtak, a többiek pedig gurultak a nevetéstől. Aztán Laci táncolt egyedül hastáncot, majd Klárival egy „tangó sentimentale”-t. Senki sem figyelt Liliékre, akik az árnyékban ültek, bámulták egymást, és ujjaik keresztül-kasul kulcsolódtak egymáson.

Klári észrevette őket, intett a többieknek, Pali a villanyhoz lépett halkan, Klári a patefonhoz, hirtelen bántó élességgel fölgyúlt a villany, és váratlanul elhallgatott a zene. Ők pedig ott állottak négyen szemben Liliékkel, és bámulták a zavartan magukhoz térőket.

Harsány röhögésben törtek ki.

– Mi az? Még mindig kereszteltek? Ennek a képnek mi adunk címet: az irodalom S a képzőművészet angyali egymásba olvadása.

Ted zavartan nevetett, aztán, hogy elterelje magukról a közfigyelmet, kérte Palit, olvasson fel a regényéből. Pali nem azért író, hogy kéresse magát egy kis szereplésre, de nem volt nála a kézirat, és így sajnálattal lemondott. Klári elővett egy Tagore-kötetet, és abból olvasott fel verseket. Nagy filozófia volt ezekben a kötetlen és rímtelen, prózának ható versekben, sok igazság és filozófia. Csodálatosképpen mégis olyan sajátságos versek voltak, így forma nélkül is. Klári kellemes, mély hangján gyönyörűek voltak.

Újra ittak, és mindenki azzal foglalkozott, ami a legjobban esett neki. Senki sem törődött már a másikkal. Pali verseket mormolt Kata fülébe, Klári és Laci újra a patefon előtt álltak, S muzsikáltak, Ted a vázlatkönyvébe skiccelte a többieket, Lili pedig a háta mögött térdelt, és nézte. Pali végignézett rajtuk, és elnevette magát.

– Nézzétek! Kész bolondtanya, mindenki a maga kis őrültségeivel foglalkozik, a maga kis rögeszméjével. Sziget ez a szoba, ahol nyugodtan fantáziálhatunk, és percekre talán még azt is hisszük, hogy egyszer sikerül megindulnunk, élnünk és beérkeznünk. Ted látni fogja a Louvre-ban Mona Lisát és Rodin szobrait, az olasz mestereket és Van Dycket.

Erdélyi Ágnes

Engem mégis kiküld a lapom Párisba, utazom, impressziókat gyűjtök, regényeket írok, kiadók kiadják, Laci megszerzi a diplomát, és sok ezer tenyér csattan össze, amikor befejezi a koncertdobogón valamelyik halhatatlan darabját, sőt talán saját szerzeményét, mert Laci ilyesmire is képes. Lili kiadja a verskötetét, a Nyugat és a Korunk versenyt fogják dicsérni, Klári… Óh! Mindnyájunknak balzsam egy ilyen este, drága, jó, bolond este, aztán holnap Kata megy irodába, holnapután férjhez megy józan, normális vőlegényéhez, Ted kezdi kilószámra gyártani a szemét giccseket, én szaladok a rendőrségre anyagért, Klári kombinékat hímez, brrrrrr… gyerünk haza!

Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból
Jaffa Kiadó, Budapest, 2020
352 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft