Zelei Anna: Norvég utakon (részlet)

Naplórészlet – Menekülés

Egész álló nap vezettünk ma is, és csodák csodájára még mindig Norvégiában voltunk. Reggel hét óta poroszkálunk, de egyetlen percig sem unatkoztunk. Társam mára valamiféle ismeretlen mellékutat választott, eltelt egy fél nap, mire valaki szembejött. Közben írogattam, vagy jókat beszélgettünk némán. Órákig tudunk így társalogni. Tulajdonképpen mindent meg is beszélünk anélkül, hogy egyetlen hang elhagyná a szánkat, és legtöbbször egyetértünk.

Futott velünk az erdő, a csend befészkelte magát közénk, csak néha szóltam közbe, hogy – Oda nézz! – ő jól megnézte, és ment tovább a tempomat. Nem szeretem, ha az egész napot kocsiban kell tölteni, de itt olykor-olykor muszáj a kiszámíthatatlan távolságok miatt.

Két-három óránként azért tartottunk szünetet, néha minitúraidőt is kaptam, míg társam az autónál átnézi a következő etapot, addig én kurta felfedező útra mehetek a környéken. Így is történt, az első pihenőre egy szimpatikus erdős részen lehúzódtunk az útról egy folyó partján. Óraegyeztetés megvolt, vonatkozási pont megvolt, fotógép a nyakamban, elindultam. Az erdőben a fű derékig ért, nem is fű, hanem haragoszöld bozótos, alulról még cuppogott is, tele korhadt tuskókkal és kidőlt fákkal. Ez aztán igazi vadon, nagyon tetszett. Kerülgettem a bokatörő csapdákat, és próbáltam tartani az irányt, vissza is kellett találnom időre. Az erdő mindig meg tud szédíteni. De hogyan tudnék kalandozni, ha csak kétszer húsz percem van? Sehogy. Pláne, amikor az erdőben úgy telik az idő, hogy az ember észre sem veszi… Mendegéltem óvatosan. Gyönyörködtem. Észrevettem egy mohába bújt polipszerű gyökértuskót, aminek a tetején éppen ádáz honfoglalás folyt. Narancssárga, kis ernyőkalapos gombák százai tülekedtek rajta. Mintha egy rajzfilmből kerültek volna oda. Körbejártam, kerestem a legjobb szöget a fotóhoz, mikor egyszerre ágreccsenésre lettem figyelmes. Úgy húsz lépésnyire egy robusztus jávorszarvas állt velem szemben. Engem figyelt. Azonnal kivert a víz. Halvány fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek.
Ha menekülök, agancsaival fellök. Ha maradok, mellső lábaival simán letapos. Nem tudom, mi történt, mert a következő percekkel nem tudok elszámolni magamnak.
Sejtelmem sincs, hogyan jutottam el az autóig, úsztam, vagy lehet, hogy repültem is közben, de egy biztos: életem filmje kezdett el peregni lelki szemeim előtt. Arra pontosan emlékszem, közben az villant be, hogy efféle filmről már sokszor hallottam, és nem hiszem el, hogy ez velem is megtörténik. Felvillantak gyermekkorom helyszínei, barátaim, szüleim arca, vajon meddig fognak várni rám, és hogyan fognak megtalálni. Rossz érzés volt. Aztán mégiscsak feltűnt társam az út szélén, egy tuskón ücsörögve kütyüzött.

– Hova rohansz ennyire? És hogy nézel ki? Öltözz át légyszi, ilyen koszosan ne szállj be a kocsiba – mondta.

– Hát, jó – ennyit tudtam kinyögni. Térdig sáros voltam, nyakig meg vizes.

Ha jávorszarvast nem is sikerült fotóznom, de legalább elmondhatom, hogy futottam előle. Bár az nem derült ki, hogy kergetett-e egyáltalán. Azóta már tudom, a jávor emberre nem támad és futni sem szeret.

A szerző további fotói itt láthatók

Zelei Anna: Norvég utakon.
Kalandozások a fjordok között
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2019