Murakami Haruki: A kormányzó halála (részlet)

Posted on 2021. február 11. csütörtök Szerző:

0


Prológus

Ma, amikor felébredtem rövid délutáni álmomból, ott volt előttem az Arctalan Férfi. Egy széken üldögélt, szemben a kanapéval, amelyen aludtam, és egyenesen rám meredt arctalanul, nem létező szemmel. Termetre magas volt, megjelenése ugyanolyan, mint amilyennek láttam előző alkalommal. Fekete, széles sildes sapkát viselt, mely félig eltakarta arctalan arcát, és most is sötét árnyalatú, hosszú kabát volt rajta.

– Azért jöttem, hogy fesd meg az arcképem – mondta az Arctalan Férfi, miután meggyőződött arról, hogy teljesen felébredtem. Monoton, mély hangja üresen kongott. – Megígérted. Emlékszel-e?

– Emlékszem. De akkor sehol se akadt papír, és nem tudtam önt megfesteni – feleltem. Az én hangom is hasonlóképpen monoton volt és üresen kongott. – Viszont kárpótlásul adtam egy pingvines amulettet.
– Igen, azt most el is hoztam.
Azzal egyenesen előrenyújtotta jobb karját. Nagyon hosszú karja volt. Kezében ott szorította a műanyag pingvinfigurát. Azt, ami korábban a mobiltelefonon lógott amulettként. Ledobta az üveg kávézóasztalra. Apró koppanás hallatszott.

– Visszaadom. Valószínűleg szükséged van rá. Ez a kis pingvin amulettül szolgál, és remélhetőleg megvédi a körülötted levő, számodra fontos embereket. Cserébe viszont szeretném, ha megfestenéd az arcképemet.
Nem tudtam, mitévő legyek.
– Igazán zavarba hoz. Sose festettem még olyan emberről portrét, akinek nincs arca.
A torkom teljesen kiszáradt.
– Úgy hallottam, kiváló portréfestő vagy. Meg aztán mindent el kell kezdeni egyszer – válaszolta az Arctalan Férfi. Aztán felnevetett. Legalábbis azt hiszem, nevetett. Az a nevetésszerű hang barlang legmélyéről feltörő, metsző szélsüvítéshez hasonlított. Majd lekapta a láthatatlan arca felét eltakaró fekete sapkát. Ott, ahol kellett volna lennie, nem volt arc, csak fehéres színű köd gomolygott komótosan.

Felálltam, és a munkaasztalomtól hoztam egy vázlatfüzetet meg egy puha hegyű ceruzát. Leültem a kanapéra, hogy lerajzoljam az Arctalan Férfi fejét. Csakhogy nem tudtam, honnan fogjak bele, hol találhatnék kezdőpontot. Akárhogy is néztem, ott csak a puszta semmi volt. Mégis, hogy formáljak meg valamit, ami egyáltalán nincs? A semmit körbefogó fehéres köd pedig szüntelenül örvénylett.

– Jó lesz, ha sietsz – szólalt meg az Arctalan Férfi. – Nem maradhatok túl soká.

Mellkasomban száraz hangon dörömbölt a szívem. Kevés az idő. Sietnem kell. A ceruzát szorító kezem azonban dermedten állt a levegőben, sehogy se akart megmozdulni. Valósággal mintha elzsibbadt volna a csuklóm meg valamennyi ujjam. Ahogyan az Arctalan Férfi megjegyezte, van néhány ember, akiről gondoskodnom kell. Máshoz pedig nem értettem, csak a festéshez. Ennek ellenére egyszerűen képtelen voltam megörökíteni az Arctalan Férfinak az arcát. Tehetetlenül bámultam a köd gomolygását.

– Sajnálom, lejárt az idő – szólalt meg ő kisvártatva, miközben hatalmas fehér párát lehelt ki arctalan szájából.
– Várjon! Már csak egy kicsi kell…
A férfi visszatette sapkáját, ismét eltakarva arcának felét.
– Egyszer majd megint felkereslek. Akkor talán már meg tudsz festeni. Addig magamnál tartom ezt a pingvinamulettet!

Azzal az Arctalan Férfi eltűnt. Mint ahogy hirtelen széllökés eloszlatja a ködöt, egy pillanat alatt nyoma veszett. Csak a megüresedett szék meg az üvegasztal maradt utána. Az üvegasztalon nem volt ott a pingvines amulett.

Úgy rémlett, mintha mindez csupán röpke álom lett volna. De nagyon is jól tudtam, hogy nem álom volt. Ha az lett volna, akkor maga a világ, ahol élek, sem más, csak álom.

Egyszer talán majd képes leszek megfesteni a semmi portréját. Ahogyan egy bizonyos festő is meg tudta festeni A kormányzó halála című képet. Addig azonban időre van szükségem. Szövetségesemmé kell tennem az időt.

Ha homályos lenne a felszíne

Annak az évnek a májusától a következő év elejéig egy keskeny völgyszoros bejáratához közeli hegyen laktam. Nyáron a völgy mélyén folyton esett az eső, feljebb azonban nagyrészt sütött a nap. Ezt a tenger felől fújó délnyugati szél tette. A légáramlat által odaterelt esőfelhők beúsztak a völgybe, .és ahogy fölfelé emelkedtek a hegyoldal mentén, eső hullott belőlük. A ház pontosan a határvonalon állt, és gyakran előfordult, hogy miközben az épület előtt derűs volt az idő, mögötte zuhogott az eső. Eleinte igencsak csodálkoztam ezen, de végül megszoktam, és ezt találtam természetesnek.

A környező hegyek lejtőire alacsonyan úszkáló felhőfoszlányok vetettek árnyékot. Ha fújt a szél, a fehér pamacsok, akár a múltból idetévedt lelkek, elveszett emlékeket keresve imbolyogtak a hegyoldal felett. Az is előfordult, hogy apró pelyhű hónak tűnő, vakítóan fehér esőt táncoltatott a szél hangtalanul. Minthogy a szél szinte mindig fújt, voltaképpen kellemesen töltöttem a nyarat klíma nélkül is.

A régi ház kicsi volt, a kertje azonban meglehetősen nagy. Egyszer hagytam a kertben magasra nőni és elburjánzani a gyomot, amibe lopva beköltözött egy macskacsalád, de aztán fel is szívódott mind, amikor jött egy kertész, és lenyírta a gazt. Bizonyára rosszul érezték magukat. Egy csíkos nőstény macska volt, három kölyökkel. A zord képű anya olyan sovány volt, hogy hálni járt belé a lélek.

A ház a hegytetőre épült, délnyugati fekvésű teraszáról, a liget fái közül egy kicsi odalátszott a tengerből. Egy mosdókagylónyi víznél nem több, amennyit látni lehetett belőle. A hatalmas Csendes-óceán egy apró darabkája. Egy ingatlanos ismerősöm szerint a telekárakban nagy különbséget jelent, hogy odalátszik-e a tenger, akár csak ennyire, de nekem aztán nem számított, ha látszik, ha nem. Az a tengerdarabka messziről semmi másnak nem tűnt, mint megfeketedett ólomlemeznek. Nem is értettem, az emberek miért is kívánják annyira látni a tengert. Én sokkal inkább a környező hegyeket szerettem nézegetni. A völgy túloldalán magasodó ormok és gerincek képe évszaktól és időjárástól függően látványos változáson ment át. Sose untam rá pusztán csak megfigyelni a mindennapos átalakulást.

Akkoriban egy időre megszüntettük házastársi viszonyunkat a feleségemmel, aláírtuk és lepecsételtük a hivatalos válási papírokat, de később történt ez-az, és úgy alakult, hogy végül megint belevágtunk a házaséletbe.

Ha röviden akarjuk összefoglalni a történteket, amelyek semmilyen tekintetben sem foghatók fel egykönnyen, hiszen az okok és következmények összefüggéseit maguk az érintettek sem igazán látták át, akkor ahhoz a teljesen elcsépelt kifejezéshez jutunk, hogy „visszataláltunk egymáshoz”. De a két házasság (vagy mondjuk az első és második félidő) között eltelt több mint kilenc hónapnyi idő valósággal úgy tátong, mint egy keskeny földnyelvbe ásott csatorna.

Több mint kilenc hónap – nem is tudom eldönteni, hogy mint külön töltött idő ez hosszú volt-e vagy rövid. Utólag visszatekintve néha egy örökkévalóságnak tűnik, máskor épp fordítva, úgy érzem, hogy meglepően gyorsan elröppent. A benyomásom minden nappal változik. Lefényképezendő tárgyak mellé gyakran tesznek cigarettásdobozt, hogy érzékelhető legyen a tárgy mérete, nos, úgy tűnik, az én emlékképeim mellé tett cigarettásdoboz kedvétől függően az eltelt idő önkényesen nő vagy zsugorodik. Ahhoz igazodva, ahogy az emlékeim tartományában szereplő dolgok és jelenségek szüntelen mozgásban és változásban vannak, vagy talán éppen ennek ellentartva, azok a zsinórmértékek is elmozdulni és változni látszanak, amelyeknek állandóknak kellene maradniuk.

Ugyanakkor szó sincs arról, hogy az összes emlékem ennyire esetlegesen elmozdulna, önkényesen nőne vagy zsugorodna. Az életem alapvetően mindig nyugodtan, kiegyensúlyozottan, nagyrészt észszerűen funkcionált. Ebben a nagyjából kilenc hónapban azonban semmilyen módon nem magyarázható káosz uralkodott el rajta. Számomra ez mindenfajta értelemben kivételt jelentő, nem szokványos időszak volt. Úgy éreztem magam benne, mint az úszó, akit a csendes tenger közepén váratlanul magával ragad egy ismeretlen, hatalmas örvény.

Murakami Haruki

Talán ezzel magyarázható, hogy miközben visszaidézem ezeknek az időknek a történések (gondolhatják, jó néhány évvel ezelőtti eseményekre emlékezem) – nos, megesik, hogy a dolgok súlya, távlata és egymáshoz való viszonya gyakran elbizonytalanodik és megkérdőjeleződik. Meg az is, hogy amint egy kicsit elkalandozik a figyelmem, máris felborul a logikus sorrend. Ám így is minden erőmmel, és amennyire csak a tehetségem engedi, rendszerezve, logikusan akarom elmesélni a történteket. Talán hiábavaló próbálkozás, de szeretném kitartóan követni a képzeletbeli irányjelzőket. Ahogy tehetetlen úszó kapaszkodik az épp hozzá sodródó fadarabba.

Fordította: Ikematsu-Papp Gabriella

Murakami Haruki
A kormányzó halála 1. Láthatóvá váló ideák
Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2019