Anna Gavalda: Kis kiruccanás (részlet)

Posted on 2021. február 7. vasárnap Szerző:

0


Még le sem ültem, fél seggem a levegőben, a kezem az autókilincsen, a sógornőm máris nekem támadt:
– Na de tényleg… Nem hallottad, hogy dudálunk? Már tíz perce várunk rád!
– Sziasztok – feleltem.
A bátyám hátrafordul. Kacsint.
– Jól vagy, szépségem?
– Jól.
– Betegyük a holmidat a csomagtartóba?
– Nem, köszönöm. Csak ez a kistáskám van, meg a ruhám… Majd ide teszem, a kalaptartóra.
– Ez a ruhád? – kérdi a sógornőm szigo­rúan, és a gombócba gyűrt rongyot nézi a térdemen.
– Igen.
– De mégis… mi ez?
– Egy szári.
– Aha, látom…
– Nem, még nem látod – jegyzem meg kedvesen –, majd meglátod, ha felveszem.
Elfintorodik.
– Na, mehetünk? – kérdi a bátyám.
– Igen. Vagyis még nem… Állj meg, légy szíves, az utca végén, az arabnál, félretett nekem valamit…
A sógornőm felsóhajt.
– Mégis, mit tett félre neked?
– Szőrtelenítő pasztát.
– Te az arabnál veszed a szőrtelenítőt?
– Igen, de én amúgy is mindent az én Rashidomnál veszek! Mindent, de mindent!
Látom, hogy a sógornőm nem hisz nekem.
– Na, megvan? Mehetünk?
– Igen.
– Nem kötöd be magad?
– Nem.
– Miért nem kötöd be magad?
– Klausztrofóbia – felelem.
És még mielőtt rázendítene a szervkilökődés és baleseti sebészet proszektúrájának balladájára, hozzáteszem:
– Meg aztán aludni akarok. Hulla vagyok.
A bátyám elmosolyodik.
– Nemrég keltél?
– Le sem feküdtem – pontosítom ásítva.
Ami persze nem igaz. Aludtam néhány órát. Csak azért mondom, hogy felhúzzam a sógornőmet. És be is jön egyébként. Ezt szeretem benne a legjobban: nála mindig bejön.
– Már megint hol voltál? – dünnyögi, és az égre emeli a tekintetét.
– Otthon.
– Buli volt?
– Nem, kártyáztam.
– Kártyáztál?
– Igen. Pókereztem.
Carine a fejét csóválja. De nem nagyon. Kár lenne a szépen beszárított frizuráért.
– És mennyit vesztettél? – kérdi mulatva a bátyám.
– Semennyit. Ezúttal nyertem.
Fülsüketítő csönd.
– És megtudhatnánk, mennyit nyertél? – töri meg végül Carine, és megigazítja a napszemüvegét.
– Háromezret.
– Háromezret? Háromezer micsodát?
– Hát… eurót – jegyzem meg ártatlanul –, az ember mégsem szarakodhat rubellel…
Jót nevetek magamban, miközben összegömbölyödöm. Éppen elég őrölnivalót adtam az út hátralévő részére az én kis Carine-omnak…
Szinte hallom, ahogy kattogni kezdenek az agyában a fogaskerekek:
„Háromezer euró… kitkatkitkat… Mennyi szárazsampont és aszpirint kell eladnom, hogy háromezret keressek?… kitkatkitkat… Meg a fix költségek, az iparűzési adó, a helyi adók, a bérleti díj meg az áfa… Hányszor kell belebújnom a fehér köpenybe, hogy háromezret keressek tisztán, na?… Beteszek nyolcat, és kiveszek kettőt… Meg a fizetett szabadságok… az tíz, megszorzom hárommal… kitkatkitkat…”

Igen. Jót röhögtem magamban. Elringatott a nagy autó brummogása, orromat a könyökhajlatomba fúrtam, államat a térdem alá húztam. Igencsak büszke voltam, mert az én sógornőm egy valóságos költemény.

A sógornőm, Carine gyógyszerészin tanult, de jobban szereti, ha orvosiként emlegetjük, patikus, de jobban örül, ha azt mondjuk: gyógyszerész, tehát van egy patikája, de ő úgy hívja, laboratórium.

Desszertnél nekiáll panaszkodni a könyvelőjére, állig gombolt sebészköpenyt visel, rávasalt címkével, amin két kék kígyó között ékeskedik a neve. Már leginkább seggfeszesítő krémeket és karotinkapszulákat árul, mert az többet hoz, de szívesen mondja, hogy a betegeket szolgálja.

Carine, a sógornőm meglehetősen kiszámítható.
Amikor a nővéremmel, Lolával tudomást szereztünk a nem várt szerencséről, hogy egy ránctalanítókrém-szállító, Clinique-terjesztő és Guerlain-viszonteladó kerül a családba, boldogan borultunk a nyakába. Ó! Milyen szép volt a fogadtatás! Megígértük, hogy mostantól kezdve nála szerezzük be a szépítőszereinket, akár doktornak vagy professzornak is kineveztük volna, csak hogy csípjen minket.

Még arra is készek voltunk, hogy RER-re szálljunk a kedvéért! És az nem akármi, tőlem és Lolától, hogy Poissy-ig RER-ezünk.

Ugyanis Párizs határán túl már majd’ meghalunk.
De nem volt rá szükség, hogy egészen odáig menjünk, mert az első vasárnapi ebéd után Carine félrevont minket, és suttogva megvallotta:
„Tudjátok, szóval… Nem engedhetek nektek az árakból, mert… izé… Ha elkezdem veletek, aztán… szóval, értitek… aztán soha nem lesz vége, ugye?” „Még egy kicsikét sem?”, kérdezte Lola nevetve, „Még árumintákat sem?” „Ja, de igen”, sóhajtotta Carine megkönnyebbülten, „árumintákat persze. Semmi gond.”

És miután elment (jó szorosan fogta a bátyánk kezét, hogy el ne repüljön), Lola, miközben puszikat dobált utána az erkélyről, az orra alá dünnyögte: „Az árumintáidat meg feldughatod a tudod, hová…”

Én is pontosan így gondoltam, és amikor kiráztuk az abroszt, már egészen másról beszéltünk.

És azóta imádjuk ezzel cukkolni Carine-t. Valahányszor találkozunk vele, mindig Sandrine barátnőmről mesélek, aki légikisasszony, meg az árleszállításokról, amelyekben az ő révén részünk van a duty-free-ben.

Például:
– Figyelj, Carine… Mennyiért tudsz eladni egy Estée Lauder B12-vitaminos nitrogénfejlesztő hámlasztó krémet?

Nos, a mi kedves Carine-unk bőszen törni kezdi a fejét. Összpontosít, szemét behunyja, felidézi az árjegyzéket, kiszámítja a haszonkulcsot, levonja az adókat, és végül kiböki:
– Mondjuk negyvenötért.
Lolához fordulok:
– Emlékszel, mennyit fizettél érte?
– Hmmm… Bocs… Miről beszéltek?
– Tudod, az Estée Lauder krémedről, arról a B12-vitaminosról, amit Sandrine hozott neked a múltkor,
– Mi van vele?
– Mennyiért vetted tőle?
– Ja, hogy az… Milyen furcsákat kérdezel… Olyan húsz euróért, asszem.
Carine fuldokolva megismétli:
– Húsz euróért? Egy bé-vi-ta-mi-nos Estée Laudert? Biztos vagy benne?
– Aha, eléggé…
– Na ne, ezért a pénzért az csak utánzat lehet! Sorry, csajok, de titeket jól átvertek… Niveát tettek egy csempészett dobozba, és kész. Igazán nem szívesen mondom – teszi hozzá győzedelmesen –, de valami dugárut vettetek. Bazári vacakot!
Lola elkeseredett képet vág:
– Biztos vagy benne?
– Abszolúúúúúút biztos! Azért csak ismerem a gyártási költségeket! A Laudernél csak tiszta illóolajokat használnak…
Erre a nővéremhez fordulok, és megkérdezem:
– Nincs nálad véletlenül?
– Micsoda?
– Hát a krémed.
– Asszem nincs… Ja, vagy talán mégis. Várjatok, megnézem a táskámban.
Egy tégellyel jön vissza, és átnyújtja a szakértőnek.
És most nézzük Carine-t: felteszi a félhold szemüvegét, és minden oldalról alaposan megvizsgálja az inkriminált darabot. Csendben bámuljuk, csüggünk az ajkán, kicsit szorongva.
– Nos, doktornő? – kérdi óvatosan Lola.
– De, de, ez bizony Lauder… Megismerem az illatát… Meg aztán a textúrája… A Laudernek nagyon különleges textúrája van. Ez hihetetlen. Mit mondtál, mennyit fizettél érte? Húsz eurót? Ez hihetetlen – sóhajt fel Ca­rine, visszateszi a szemüveget a tokba, a tokot a Biotherm kistáskába, a Biotherm kistáskát a Tod’s táskába. – Hihetetlen… Ez a beszerzési ára. Hogy juthatna az ember egyről a kettőre, ha egyesek így tönkreteszik a piacot? Ez tisztességtelen konkurencia. Ez a legkevesebb, amit mondhatok. Ez… Ezek nem ismerik a határokat, ezek… Ez mindennek a teteje. El vagyok keseredve…
És mélységesen megzavarodva, hosszan, vigasztalanul kevergeti a cukormentes cukrot a kávémentes kávéja fenekén.

Az a legnehezebb, hogy a konyháig megőrizzük a hidegvérünket, de amikor már bent vagyunk, úgy kezdünk röhögni, mint az eszementek. Ha az anyánk is ott van ilyenkor a konyhában, sajnálkozva megjegyzi: „Hogy ti ketten milyen kicsinyesek tudtok lenni”, mire Lola kifulladva így válaszol: „Hát, bocs… De mégiscsak hetvenkét ficcsembe került ez a kicsinyes kis játék!”, és megint elröhögjük magunkat, a hasunkat fogjuk a mosogatógép fölött.

– Nagyszerű, ha már olyan sokat nyertél a múlt éjjel, most az egyszer beszállhatnál a benzinbe.

– A benzinbe és az autópályadíjba – felelem, és megdörgölöm az orromat.

Nem látom őket, de el tudom képzelni Carine elégedett kis mosolyát, és a kezét, ahogy jól nevelten az összezárt térdére simítja. Tekergőzöm, hogy kipiszkálhassak egy nagyobb bankjegyet a zsebemből.
– Hagyd a csudába – mondja a bátyám.
– De Simon, igazán nem értem, miért ne…
– Azt mondtam, hogy hagyjad a csudába – ismétli el a bátyám, és a hangját sem emeli fel.
Carine kinyitja a száját, becsukja, izeg-mozog, megint kinyitja a száját, leporolja a térdét, megérinti a zafír nyakláncát, újra bátorságra kap, a körmeit vizsgálgatja, mondani akar vala… végül elhallgat.

Vihar lóg a levegőben. Ha Carine befogja, az azt jelenti, hogy már korábban összevesztek. Ha befogja, az azt jelenti, hogy a bátyám felemelte a hangját.
És ez olyan ritka…
A bátyám soha nem gurul dühbe, soha nem mond rosszat senkiről, nem ismeri a rosszindulatot, és nem ítéli meg az embertársait. A bátyám egy másik bolygóról jött. Talán Vénusz-lakó…

Imádjuk. És mindig azt kérdezzük tőle: „De hogy csinálod, hogy mindig olyan nyugodt vagy?” Mire ő vállat von: „Nem tudom.” Azután azt kérdezzük. „Soha nem vágysz rá, hogy kicsit elengedd magad? Hogy nagyon kicsinyes, nagyon hitvány dolgokat mondj?”
„De arra itt vagytok nekem ti, szépségeim…”, feleli Simon angyali mosollyal.
Igen, imádjuk. Egyébként mindenki mindig imádta. A pesztráink, a tanító nénik, az egyetemi tanárai, a kollégái az irodában, a szomszédok. Mindenki.

Anna Gavalda

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Anna Gavalda: Kis kiruccanás
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
156 oldal, teljes bolti ár 3299 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2804 Ft,
e-könyv változat 1690 Ft
ISBN 978 963 452 3895 (papír)
ISBN 978 963 143 7843 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Simon egy vidéki esküvőre indul a feleségével, aki nem felhőtlenül boldog, hogy a férje testvérei is velük utaznak. A két lány, Garance és Lola, teljesen mások, mint ő, és mindent meg is tesznek azért, hogy érezze, sosem léphet be közös titkos világukba. Ám az ezt követő eseményt még álmában sem feltételezné… Amikor megérkeznek és megtudják, hogy a negyedik testvér, Vincent nem vesz részt az unalmasnak ígérkező szertartáson, köszönés nélkül faképnél hagyják a násznépet és Simon feleségét, hogy hármasban abba a kastélyba ruccanjanak, ahol Vincent dolgozik. Életük fordulópontja lesz ez a kaland. Mind a négy testvér érzi, hogy ez a lopott alkalom az utolsó nagy találkozás, mely lezárja a fiatalkorukat. A Kis kiruccanás Anna Gavalda elbűvölő stílusában mesél a gyermekkori kötelékekről, melyek egész életünket meghatározzák.