A morális kísérlet, amelyben mindenki elbukik | Dogville / Kosztolányi Színház

Gyurkovics Virág |

Ha van olyan mozi, amely biztosan nem hagyta közömbösen nézőjét, akkor Lars von Trier Dogville című filmje bizonyosan ilyennek mondható, hiszen minden tekintetben érzékeny határokat feszeget, akár a filmvászonra emelt színházi játéktérre, akár arra a film esztétikájára markánsan ható, látens szorongásra gondolunk, mely végigvezeti a cselekményt. Adja hát magát a lehetőség, hogy a történetet a színház is adaptálja. Erre tesz kísérletet a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András rendezésében.

Az előadás elején egy színésznő lép a színpadra. Tűsarkú cipőjében és flitteres pólójában olyan, mintha egy buliból csöppent volna közénk. Mint később kiderül, ugyanez a színésznő alakítja a darab főhősnőjét, Grace-t (Fülöp Tímea), ám az előadásnak ebben a pillanatában ezt még nem tudjuk. Csak egy lány, bárki lehetne közülünk. Nem beszél, a narrátortól tudjuk meg, mit csinál, mi hajtja, mit érez: szeretettel néz, földet eszik, levetkőzik – mindezt azért, mert tetszeni akar a közönségnek. Ezekben a percekben még nem vagyunk biztosak benne, hogy értjük, mit akar elárulni a jelenléte, de egy gyors fényváltásnak köszönhetően már el is tereltük róla a figyelmünket, és egy rézcsengőre meredünk, miközben a narrátor bársonyos hangján a meditációkból ismert módszerrel, egytől tízig számolva, Dogville-be varázsol minket.

Dogville egy kisváros, omladozó házakkal, befejezetlen építkezésekkel, rossz utakkal, korrumpált iskolarendszerrel, amiről szinte bárki a saját városára asszociálna. Ne tegyük – figyelmeztet a narrátor, aki szerint Dogville-t jó emberek lakják. Miközben megismerjük Thomas Edison juniort (Kucsov Borisz), a magát írónak valló – de inkább filozófusnak illő – erkölcscsőszt, akinek hamarosan a morális kísérletében találjuk magunkat, kirajzolódnak a cselekmény vezérfonalai is: vajon mennyire elfogadó a társadalmunk? Miben mérhető a másság, az idegenség elfogadása? Mi a bizonyíték arra, hogy valóban olyan nyitottak vagyunk, mint amilyennek állítjuk magunkat akkor, amikor még nem kényszerülünk gyakorolni azt? Grace, aki egy autós üldözés és fegyverropogás közepette keveredett Dogville-be, megfelelő kísérleti alanynak bizonyult ifjabb Thomas Edison számára, hogy gyakorlati ismereteket szerezzen a témában. És habár úgy tűnik, a zárkózott közeg befogadta a lányt, Dogville polgárain hamarosan eluralkodik a mohóság.

Az előadás Antonio Vivaldi Négy évszak című zeneművének tételváltásával érzékelteti az idő múlását. Grace érkezésekor a reményteli Tavasz, a beilleszkedéséért folyó küzdelme alatt pedig a Nyár élettel teli muzsikáját halljuk. Ahogyan Grace kezdi megtalálni a helyét a városban, úgy a kezdetben üres színpad is átalakul. Dogville a mai selfie-pontokhoz hasonló, szívet rejtő óriásbetűket kap (D♡gville), Grace pedig egy, az otthonát kifejező ágyat és új ruhát.

Grace első öltözete, a tűsarkú cipő és a flitteres póló, mai kontextusba helyezi a kiindulópontot, ám a bő szabású, olajzöld ruha, amit később az előadás során visel, mégis szélesebbre tárja a cselekmény időkódját, akárcsak az előadás többi szereplőjének jelmeze. Valamennyi időtálló darab, amely ma ugyanúgy viselhető, mint a 20. század második felében szinte bármikor.

Von Trier filmalkotása tizenöt szereplőt sorakoztat fel. A KDSZ darabjában, Vedrana Božinović dramaturg munkája nyomán ugyanezeket a karaktereket összesen öt színész tolmácsolásában láthatjuk. Grace és Tom mellett egy nő (Verebes Andrea) és két férfi (Mészáros Gábor és Búbos Dávid) karakterébe sűríti össze azokat a jellemvonásokat, amelyek meghatározóak a történetben. Grace nekik ajánlja fel a segítségét, és míg eleinte vonakodtak feladatot találni a számára, a Nyár Viharának egyre ütemesebb ritmusával és baljós dallamának fokozódósával együtt gyorsulnak fel az események is. A rendező ismétlődő, stilizált cselekvések sorjázásával érzékelteti a Grace-re egyre inkább nehezedő nyomást. Kisvártatva mindenki visszaél a helyzetével, és különböző módokon, de lényegében zsarolással éri el, hogy Grace azt tegye, amit parancsolnak neki.

Nyár végén Grace Tom segítségével szökést kísérel meg, ám a meghiúsult próbálkozás csak még inkább elmérgesíti a Dogville-ben uralkodó állapotokat. Grace-re a további szökési kísérletek megakadályozása érdekében kamerát szerelnek, és miközben Vivaldi Őszének megrészegült dallamait haljuk, a számkivetett nőt groteszk módon már szinte mindenki csak a szexuális élvezeteinek tárgyaként kezeli. Abszurd jelenet ez, amelyben Dogville polgárai letolt gatyában, fékevesztett módon kényszerítik ki a szexuális perverziók kielégülését. Két különböző jelenetet látunk ekkor. Egyet a színpadon, a színészek játékában, és egyet a kivetítőn, az áldozat szempontjából. Halljuk az áldozathibáztatás tipikusan elhangzó mondatait: de hát te flörtöltél; te mondtad, hogy mindenkinek vannak igényei… És közben a kivetítőn a szexuálisan kizsákmányolt nő szemével látjuk azokat a test- és jelenetfoszlányokat, amelyeket a zaklatás alatt átél.

A kortárs színházi előadásokban használt, élőképet mutató vizuális megoldások rendszerint olyankor jelennek meg a darabban, amikor a rendező az adott színházi előadásban bemutatott társadalmi probléma valós idejű jelenlétére próbál rámutatni, ott és abban a közegben, amelyben éppen játszódik. Tekinthetünk erre a mozzanatra úgy, mint a mindenkori társadalomban folyton kibeszéletlen női elnyomásra, melynek alapját képezik azok a patriarchális társadalom által elfogadott normák, amelyek még mindig nem szankcionálják eléggé a nemi egyenlőtlenségeket. De tekinthetünk rá úgy is, mint manifesztumra a nemzetközi #metoo-kampány kapcsán. (…)

Fotók: Molnár Edvárd

Az írás eredeti változata teljes terjedelem­ben elolvasható a dunszt.sk oldalon

Lars von Trier, Christian Lollike, Vedrana Božinović: Dogville
Rendező: Urbán András
Fordította: Lénárd Róbert * Dramaturg: Vedrana Božinović
Szereplők: Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Verebes Andrea.
Látványterv: Kreszánkó Viktória