Vészits Andrea: Valentin és az eltűnt csoki (részlet)

A világ ripityára tört, amikor Valentin elejtette. A csillagok lehullottak. Európa, Ázsia, Afrika oda, az óceánoknak is annyi. Vége. Elveszett Budapest és Párizsi is. Pedig ő csak egy kocka csokit akart elmajszolni. Esetleg kettőt. De semmiképp se egy egész táblát.

Fogmosás után persze már nem lenne szabad. Ha anya felolvasna, csoki nélkül is elaludna. Nem forgolódna olyan sokáig álmatlanul. De anyának búbánatbetegsége van és ezért nem mindig tud olvasni. Attól kapta ezt a betegséget, hogy apának új felesége lett. Amikor aztán apának új gyereke is lett, Valentin félt, hogy ő is búbánatbetegséget fog kapni. De a csoki segített. Néha megolvadt a zsebében, mert mindig volt nála. Egy kék inget ki is kellett dobni, mert a barna folt nem jött ki belőle. Intőt is kapott, amiért óra alatt csokit evett. Anyát nem érdekelte az intő, de egy idő után a búbánatbetegség ellenére is feltűnt neki, hogy a sovány kisfiából egy kissé pufók gyerek lett. Onnantól együtt vigyáztak a vonalaikra. Már főleg anya vigyázott Valentinére. Anya persze már addig is diétázott. Ha Valentin megkérdezte, mit ebédelt, azt felelte, hogy 412 kalóriát.

Ez megnehezítette az életét, mert anya hadilábon állt a számokkal. Ha Valentin ott volt, segített neki összeadni, hogy mennyi kalória van a lapos tányérján, rukkola, paradicsom, roston sült csirkemell, alma. Egy kisebb alma 60 kalória. Állítólag annyi energia van benne. Ami nehezen érthető, mert az alma nem mozog. Valentinnek akkor mondták, hogy túl sok az energiája, amikor nem bírt nyugton maradni. Ha erre megkérdezte, hogy ő most hány kalória, akkor a felnőttek csak nevettek. És nem kapott rendes választ. Papi szerint nem normális ez az állandó kalóriaszámolgatás, amit anya csinál. Valentin nem szerette, ha Papi ilyeneket mondott anyáról, de a kalóriákat ő is szívből utálta. Pláne, amikor anya gyászos hangon közölte vele, hogy egy tábla csoki több mint ötszáz kalória és ezentúl Valentinnek gyümölcsöt kell helyette enni, különben elhízik.

Valentinnek nem állt szándékában elhízni, de a csokiról nem mondhatott le. Nem akart ő is egész délután a kanapén feküdni, mint anya, keserű gondolatokkal a fejében. És a búbánatnak egyetlen ellenszere volt, a csoki. Ezért Valentin kénytelen volt maga gondoskodni róla, hogy mindig legyen. Pénze volt bőven, Papi mindig adott. Azt mondta, ezt apa küldi neki Párizsiból, ahol az új feleségével meg az új gyerekével éltek. Papi persze Párizst mondott, ahogy kell, de Valentin a Párizsit viccesebbnek találta. Mivel anya nem engedte el egyedül a közértbe, Valentin a másodikon lakó Lujzit bízta meg a beszerzéssel, és csokiban fizetett neki. A készletét a világító világban tartotta, amit még apától kapott. Egy földgömb a földrészekkel és az óceánokkal, felettük a csillagos égbolt. Ha éjjel felriadt, látta az ismerős Kassziopeiát, a Vegát vagy az Andromédát, és megnyugodott. De aztán el kellett tenni a világot, mert anyát arra emlékeztette, hogy milyen boldogok is voltak ők hárman, és ilyenkor mindig sírva fakadt. Valentin haragudott a boldogságra, amiért megríkatta anyát, és elvette tőle a csillagos égboltot meg a Tejutat.

A világító világ, ami nem világíthatott többet, száműzve lett a játékpolc alá. Ott meg csak a porszívó csöve látogatta meg. Anya semmi pénzért nem nyúlt volna hozzá. Így aztán a világ közepén teljes biztonságban volt a dugi csokikészlet.

Amíg anya vacsorát főzött, Valentin már bekészített fél tábla csokit másnapra a tornacipőjébe, de abból most, lefekvés előtt, nem akart enni, mert az ügyességi verseny különösen keservesnek ígérkezett, s akkor minden kockára szükség lehet. A búbánat nemcsak azokat az órákat keserítette meg, amikor szomorgott, hanem azokat is, amikor szorongott. Ezért inkább kihúzta a polc alól a világot és felemelte, hogy az utcai lámpa beszűrődő fényénél jobban lásson.

És akkor anya a másik szobában felsikoltott. Valentin meg elejtette a világot ijedtében. Egy pillanatig bénultan bámult a romokra, ahogy a csokoládé összekeveredett a csillagokkal. Vajon szereti a Kassziopeia vagy a Vega a csokit? De a kérdés válasz nélkül maradt, mert anya megint sikított.

Valentin feltépte az ajtót és átrohant a másik szobába. Anya rózsaszín hálóingben a földön kuporgott és két kezét a fejére szorította.

– Anya, mi baj? – kérdezte rémülten Valentin, ahogy lefékezett mellette és ő is leguggolt.

Anya halottsápadtan, összefüggéstelenül hüppögött valamit, amit Valentin nem értett. Körülnézett. A zöld búrás lámpa megvilágította a szobát. Nem látott semmi szokatlant. Talán azok a keserű gondolatok bántják anyát?

Valentin átölelte és megsimogatta a fejét, de anya, amint a hajához ért, megint sikoltozni kezdett.

– Jaj, a hajam, a hajaaaaam, jaj, beleakadt, ne, nem… tudtam… szedd ki, szedd ki azonnal…

– Semmi sincs a hajadban, csak megsimogattalak… – magyarázta Valentin –, a kezemet érezted.

– Vigyázz, nem lehet kiszedni… – kiabálta anya, mintha nem is hallotta volna, amit Valentin mondott.

Valentin meg semmit sem értett. Mitől borulhatott ki ennyire anya?!

Gyönyörű, dús, göndör haja a válláig ért és mindig olyan fényes volt. Hasra esik rajta a napfény, mondogatta nevetve apa, amikor még nem volt új felesége. És most anya úgy cibálta ezt a gyönyörű haját, mintha tövestül ki akarná tépni.

Nagyon nagy baj van, gondolta összeszoruló szívvel Valentin.

És ekkor valami átröpült a szobán. A könyvespolcról a festményre, amit Mamiról festett egy híres festő, amikor még nem volt nagymama, csak egy kócos tizenhat éves. Jó gyorsan repült és nyílegyenesen. Mi a manó?! Ki röpköd a lakásukban késő este, amikor senkinek nem kéne ott röpködnie? Különösen nem éjszaka, amikor már nemcsak minden rendes gyerek, de minden rendes madár is alszik.

– Valaki röpköd itt – jegyezte meg Valentin.

– Egy denevér!!! – rebegte anya.

– Denevér? – kérdezett vissza bizonytalanul Valentin.

– Bele fog kapaszkodni a hajunkba… a karmával… nagyon félek – nyöszörögte anya.

Valentin szerette volna azt felelni, hogy ne féljen, mert majd ő megvédi. Amióta apa elment Párizsiba, azóta Valentin volt a férfi a családban. Ha anyán sajnálkoztak, hogy milyen nehéz lehet neki így egyedül, férfi nélkül, akkor ő azt válaszolta, hogy ott van neki Valentin. És Papi is mindig azt mondogatta, hogy neki kell helytállnia az apja helyett. De Valentin nem volt bátor és erős, mint apa, hanem félénk és ügyetlen. Nemcsak anya rettegett a denevértől, hanem sajnos Valentin is.

– Mit csinálna apa, ha itt lenne? – tette fel a kérdést Valentin, mert neki fogalma sem volt, mit kellene tenni.

– Mit… mit…? Kikergetné ezt a szörnyeteget… – csuklott el anya hangja.

Hát persze. Apa elbánna ezzel a fenevaddal. Simán. De apa Párizsiban van és ott kergeti a szörnyeket.

Ekkor a félelmetes bestia tett egy kört a levegőben, aztán átröpült a szobán és leszállt a hófehér csipkefüggönyre. Ott feketéllett rajta, mintha csak egy nagy lyuk lenne.

– A függönyöm! – jajdult fel anya, mert imádta a csipkét és ez a függöny volt az egyik büszkesége. – Szétkarmolja… eltépi… cafatokra – és még mindig a fejére szorított kézzel felugrott.

Valentin is felpattant, elszántan a függönyhöz lépett és egy kicsit megmozgatta.

– Szállj le a függönyünkről… Menj innen, te denevér…! Menj innen! – suttogta, és még egyszer meglebegtette a függönyt. – Kérlek szépen!

– Megőrülök! – kiabált anya. – Mindjárt széttépi a függönyt meg letépi a hajunkat ez a vadállat, te meg itt udvariaskodsz vele.

Valentin elszégyellte magát. Azt hitte, mindenkivel szépen kell beszélni. Nem gondolta, hogy ez rossz. Amikor egyszer régen odarohant hozzá egy hatalmas, harapós kutya, ő azt mondta neki, hogy „kezicsókolom”. Akkor mindenki nevetett, és a kutya nem harapta meg. Fogalma sem volt, hogy kell nem udvariasnak lenni.

De nem volt idő ezen töprengeni, mert anya ott állt, és egész testében reszketett. Valentin dobogó szívvel erősebben megrázta a függönyt, mire a denevér fel is reppent, de csak átszállt a függöny másik szárnyára és ott megkapaszkodott.

– Hívjuk fel Papit! – javasolta Valentin, és kivételesen anya nem ellenkezett. A telefonja szépen az ágyon hevert, mint aki időben nyugovóra tért, ezért nem zavarja a denevér kései látogatása. Valentin felkapta a mobilt és anya felé nyújtotta, de ő csak megrázta a fejét. Valentin a nagy izgalom ellenére is örült, mert nagyon szeretett telefonálni. Neki nem volt saját mobilja. Anya szerint kicsi hozzá, és különben is káros egy gyerek fejlődésére nézve. De Papi szerint anya csak nem akarta, hogy apa akkor hívhassa fel Valentint, amikor akarja. Valentin ezt nem hitte.

A telefon csak csöngött, csöngött, csöngött, de Papi nem vette fel. Valentin újra hívta. Hiába. – Egyszer lenne rá szükség! – csattant fel anya. – Pont olyan megbízhatatlan, mint a fia.

Valentin tudta, hogy anya apa miatt haragszik Papira. De Valentin is hasonlított apára, nem csak Papi. Mi lesz, ha anya őrá is megharagszik emiatt? Volt egy fényképe apáról, a matekkönyv borítója mögött dugdosta. Titokban gyakran odaállt vele a tükör elé és nézte magukat. A szőke haj, a fekete szem, a világos bőr ugyanaz. Csak míg apa szép volt, Valentin saját magát csúnyának látta. Különösen, amióta ennyire kikerekedett. Bár egy hete Papi szomszédja azt mondta, hogy tiszta apja ez a gyerek. Valentin nagyon örült. A megállapításnak is, és hogy anya ezt nem hallotta.

A szél meglebbentette a függönyt, de a denevér nem mozdult, csak lógott róla fejjel lefele.

– Menjünk át a szobámba – javasolta Valentin –, és várjunk egy kicsit, hátha magától elmegy! Anya mintha nem is hallotta volna, amit mond. Csak állt ott még mindig a fejére szorított kézzel és meredten bámulta a denevért. Valentin átölelte a derekát és a szobája felé vezette. Anya, mint egy alvajáró, ment vele. Aztán a szobába lépve valami megroppant a bársonyos papucsa alatt. Lenézett. És látnivalóan nem hitt a szemének. Az utcai lámpa beszűrődő fénye megcsillant a csillagos égbolt szilánkjain és az ezüstszínű csokipapíron. Anya az Orion csillagképen állt, és egy tábla mogyorós csoki hevert a lába előtt.

Valentin tudta, hogy anya nem állhatja a koszt és a rendetlenséget. Rövid töprengés után kisurrant a konyhába a lapátért meg a söprűért. Amikor visszaért, anya még mindig az Orion csillagképen állt, csak a karját engedte le.

Valentin először felszedte a négy, bontatlan tábla csokit és a megkezdettet, amiből letört pár kocka. Egy pillanatig habozott, hová is tegye, de aztán anya kinyújtott kezébe adta. A csillagos égbolt szilánkjait a zöld lapátra söpörte. S közben arra gondolt, hogy kintről biztos nézik a csillagok. A Vega, a Vénusz és Bereniké haja. Talán ő nem fél, hogy beleakad egy denevér. Anya némán kifordult Valentin szobájából s a nyitott ablakon át egyesével kihajigálta az utcára a csokikat. Valentin szörnyen érezte magát. Égette a szégyen, amiért ilyen szomorúságot okozott anyának, akit a búbánatbetegség amúgy is kínoz. És utálta magát, amiért annyira sajnálta az elpazarolt csokit, és azon aggódott, honnan szerez majd utánpótlást.

Anya nem volt jó az iskolában kislabdadobásból, és a célzóképessége azóta sem javult. Az utolsó tábla csokival az ablaknyílás helyett a függönyt találta el. A denevér felreppent, anya sikított, aztán kikapta Valentin kezéből a seprűt és a denevér felé csapott. És eltalálta. A denevér lezuhant a parkettára. Hanyatt. És ott is maradt fekve. Nem mozdult.

Valentin látta, hogy zuhantában lepottyant róla valami. Az is ott hevert a padlón. Valentin óvatosan közelebb lépett és szemügyre vette. Egy denevérgyerek volt! Ott hevert az anyja mellett. Anya leütött egy anyát, hasított bele Valentinbe. Átrohant a szobájába, kiborította a tornazsákját és a tornacipőjéből előkapta a fél tábla csokit. Kettétörte, az egyik részét egyben befalta, a másik részével anyához futott és a szájába tömte.

– Ez segít, meglátod – hadarta. – Ne köpd ki! Borzasztó dolog történt. Valamit csinálni kell! Anya nem köpte ki a csokit, de nem is ette meg, csak a szájában tartotta és értetlenül meredt Valentinre.

– Miről beszélsz? – kérdezte teli szájjal.

– A csoki megvéd a búbánattól – magyarázta Valentin. – És most nagyon rosszat csináltunk. Lehet, hogy meghalt az anyukája a kis denevérnek. Nem tudjuk, hol az apja. Talán ő is Párizsiban… És akkor árva lett ez a szegény denevérgyerek.

– Párizsiban van az apukája? – kérdezett vissza anya és nagyot nyelt. Így a csoki is lecsúszott. Valentin ennek örült. Legalább ennek.

Valentin odaguggolt a kis denevérhez, aki a mozdulatlan anyukája mellett feküdt. Rémülten ide-oda járt a fényes kis gombszeme.

– Ne félj, minden rendben lesz! – suttogta Valentin.

De ezt csak úgy mondta, maga sem hitt benne. Hogy lehetne rendben bármi is, ha valaki elvesztette az anyukáját, és mit lehetne erről mondani. Bocsánat, hogy bántottuk. Pontosabban, bocsánat, hogy megöltük. Valentin elképzelte, hogy neki mondaná valaki ezt. Nem, ez rettenetes.

Anya közben a mobiljával matatott, aztán telefonált valakivel. Azt mondta, egy denevért baleset ért a lakásukban és egy kis denevér is van vele. Aztán lefotózta a denevéranyát és a gyerekét, és a fényképet is elküldte.

– Jön valaki – mondta sóhajtva Valentinnek, miután letette a telefont.
– Ki jön? – kérdezte Valentin. – Valami denevérmentő…
– Egy mentőautó?! – lelkesedett fel Valentin. – És szirénázni is fog?
– Nem autó, hanem egy ember – hűtötte le a lelkesedését anya, és kiment a fürdőszobába, hogy felöltözzön.

Valentin lekuporodott a padlóra a kis denevér mellé. Nem merte megfogni, mert nagyon picike volt, alig nagyobb, mint egy kocka csoki. Nagyon óvatosan, épphogy megérintette az ujja hegyével. Puha volt és finom, mint valami bársony. Valentin otthagyta az ujját, nem vette el. Szegény, szegény denevérgyerek!

Ekkor csengettek. Valentin rohant ajtót nyitni. Az ajtóban egy férfi állt. Rengeteg foga volt, amik mintha nem fértek volna el rendesen a szájában. Kezében egy hatalmas sárga táska. Nagyon ismerős volt. Hát persze, gondolta Valentin, a sokfogú lódoktor. Papi nevezte el így. Ott volt a rendelője nem messze, az Orgona utca sarkán, amerre a suliból jöttek mindig hazafelé. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan ideért.
– Jó estét kívánok, lódoktor úr! – mondta udvariasan Valentin, és félreállt, hogy a sokfogú bejöhessen.

A férfi hökkenten nézett rá, aztán Valentin válla fölött meglátta a padlón fekvő két denevért, és hosszú léptekkel megindult befelé. Anya épp jött ki a fürdőszobából és az ajtóval eltalálta a sokfogút, aki koppant egyet.

Anya leütött egy anyát, aztán most leütötte a segítséget, gondolta feldúltan Valentin. Anyának nagyon rossz napja van. A sokfogú felszisszent és a halántékához kapott, anya meg valami bocsánatkérést motyogott. A lódoktor egy szempillantás alatt túltette magát a saját sérülésén és odaguggolt a denevérekhez.

– Mi történt? – kérdezte vizsgálat közben.
– Véletlen volt – felelte gyorsan Valentin. – Anya leütötte a söprűvel.
– Véletlenül?! – szaladt fel a lódoktor hangja. – Igen, mert nem szokott eltalálni semmit.
– Berepült a lakásba ez a vadállat és halálra rémültem, hogy belekapaszkodik a hajamba vagy a gyerekébe… – mondta idegesen anya.
– Maga mindenkit leüt, aki bejön a lakásába? – kérdezte élesen a lódoktor.

Ez nagyon mérges anyára, gondolta Valentin.

– Pánikba estem… – magyarázta zavartan anya.
– Ettől a 18 grammos denevértől? – kérdezte gúnyosan a sokfogú anélkül, hogy ránézett volna.
– Nekem kellett volna megvédenem anyát – mondta gyorsan Valentin.
– Tévedés – felelte határozottan a lódoktor. – A szülők dolga, hogy megvédjék a gyerekeket.
– Az apukám Párizsiban él az új feleségével meg az új gyerekével, így én vagyok a férfi a családban.
– Megáll az eszem! – kiáltott fel a sokfogú.
– A családi dolgaink nem tartoznak idegenekre! – szólt rá Valentinre idegesen anya.

– Senkit sem kell megvédeni egy denevértől – szögezte le a lódoktor. – Nem szívnak vért, nem ragadnak bele a hajba, viszont irtják a szúnyogokat. Rendkívül hasznosak. A kakaócserjéket is ők porozzák be – tette hozzá a földön heverő fél tábla csokira mutatva. – Ezzel is megdobta?

– Dehogy! Anya csak az ablakon akarta kidobni a dugi csokimat…

A lódoktor egy pillanatra elhűlten felnézett, de nem szólt.

Vészits Andrea: Valentin és az eltűnt csoki
Abszolút könyvek sorozat
Illusztrátor: Sipos Fanni
Pagony Kiadó, Budapest, 2026
162 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft