Colm Tóibín: A varázsló (részlet)

~~ 1 ~~

Lübeck, 1891

Anyja az emeleten maradt, amíg a szolgálók elvették a vendégek kabátját, sálját és kalapját. Julia Mann csak akkor lépett ki a szobájából, amikor már minden vendéget bevezettek a szalonba. Thomas a lépcsőfordulóból figyelte az eseményeket Heinrich bátyjával és két húgával együtt. Tudták, az anyjuk nemsokára megjelenik. Heinrichnek rá kellett szólnia Carlára, hogy maradjon csendben, különben ágyba küldik őket, és elmulasztják a nagy pillanatot. A kisbaba, Viktor az egyik emeleti szobában aludt.

Julia kilépett a szobából. Szigorúan hátrasimított haját színes szalaggal fogta össze. Fehér ruhát viselt, egyenesen Mallorcáról hozatott fekete lábbelivel, amely sima volt, akár egy balettcipő.

Szinte vonakodva csatlakozott a társasághoz, mintha szívesebben lenne most egymagában máshol, az ünneplő Lübecknél érdekesebb helyen. Amikor belépett a szalonba, körülnézett, és kiválasztott valakit a vendégek közül, rendszerint egy férfit, egy igénytelen figurát, mint a se nem fiatal, se nem öreg Herr Kellinghusent, vagy Franz Cadoviust, aki az anyjától örökölte a kancsalságát, vagy a keskeny ajkú, nyírott bajszú August Leverkühn bírót, és azt tüntette ki a figyelmével.

Az tette vonzóvá, hogy olyan elbűvölően viseli idegen voltát és törékenységét.

Kedvesen, csillogó szemmel tudakozódott vendége munkájáról, családjáról és nyári terveiről, s ha már szóba került a nyár, azt is tudni szerette volna, a különböző travemündei szállodák közül melyik milyen kényelmes, és érdekelték az olyan távoli helyek luxusszállodái is, mint Trouville vagy Collioure, vagy valami adriai üdülőhely.

Aztán nemsokára feltett valami nyugtalanító kérdést. Kíváncsi volt, beszélgetőtársának mi a véleménye társaságuk valamelyik rendes, tiszteletre méltó hölgy tagjáról. Azt sejtette, hogy a város polgárainak körében bizonyos kételyek és aggályok merültek fel az illető magánéletét illetően. Például az ifjú Frau Stavenhitter vagy Frau Mackenthun vagy az idős Fräulein Distelmann esetében. Vagy egy még rejtélyesebb és zárkózottabb személyt illetően. És amikor a vendég zavartan közölte, hogy ő csak a legjobbakat mondhatja a hölgyről, valójában nem tud róla semmi különöset, Thomas anyja kijelentette, hogy véleménye szerint az illető csodálatos teremtés, egyszerűen fantasztikus, és Lübeck szerencsés, hogy polgárai közt tudhat egy ilyen hölgyet. Ezt úgy közölte, mint valami nagy felfedezést, aminek egyelőre köztük kell maradnia, amiről még a férje, a szenátor sem tud.

Másnap elterjedt a hír, hogyan viselkedett az anyjuk és kiről tett megjegyzést, végül Heinrichnek meg Thomasnak is a fülébe jutott, az iskolatársaik úgy beszéltek róla, mint valami Hamburgban nemrég bemutatott modern színdarabról.

Esténként, amikor a szenátor ülésen volt, vagy amikor Thomas és Heinrich a hegedűgyakorlás végeztével már megvacsorázott és hálóruhába bújt, anyjuk a szülőhazájáról, Brazíliáról mesélt nekik, amely olyan hatalmas, hogy senki sem tudja, hányan élnek ott, vagy mifélék ők és milyen nyelveken beszélnek, jelentette ki, Németország sokszorosa az az ország, ahol soha nincs tél, nincs fagy vagy igazán hideg, és ahol az egyik folyó, az Amazonas több mint tízszer hosszabb a Rajnánál, tízszer olyan széles, és sok kisebb folyó ömlik bele, mindegyik mélyen benyúlik az erdőbe, ahol olyan magasra nőnek a fák, mint sehol a világon, és ahol olyan emberek élnek, akiket soha senki nem látott, és nem is lát soha, mert úgy ismerik az erdőt, mint senki más, és el tudnak rejtőzni, ha valami betolakodó vagy idegen arra jár.

– Beszélj a csillagokról – kérte Heinrich.

– Paratyban a vízen állt a házunk – mondta Julia. – Szinte a vízhez tartozott, mint egy csónak. És ha beesteledett, és látni lehetett a csillagokat, fényesen ragyogott mind, és alacsonyan volt az égen. Itt, északon a csillagok magasan vannak, és távoliak. Brazíliában olyan jól lehet látni őket, mint virradat után a napot. Maga is egy apró nap mindegyik, fénylő, és közel van, főleg azokhoz, akik víz közelében élnek. Anyám azt mondta, az emeleti szobákban néha olvasni lehetett éjszaka, olyan erős volt a vízről visszaverődő csillagfény. Ha aludni akart az ember, be kellett csuknia a zsalugátert. Amikor kislány voltam, annyi idős, mint a húgaitok, azt hittem, az egész világ ilyen. Lübeckben az első éjjel nagyon megdöbbentett, hogy nem látom a csillagokat. Eltakarták őket a felhők.

– Mesélj a hajóról!
– Most már aludjatok.
– Mesélj arról a sok cukorról!
– Tommy, már ismered a mesét a cukorról.
– De mesélj még, csak egy kicsit!
– Nos, a Lübeckben készülő marcipánhoz Brazíliából származó cukrot használnak. Lübeck a marcipánjáról híres, Brazília meg a cukorról. Így amikor a jó lübeckiek meg a gyerekeik karácsonyeste a marcipánjukat majszolják, nem is tudják, hogy egy kis darab Brazíliába harapnak. Azt a cukrot eszik, amely csakis az ő kedvükért szelte át az óceánt.

– Miért nem készítjük el mi a cukrot magunknak?
– Ezt apádtól kell megkérdezned.

Évekkel később Thomas eltöprengett azon, vajon az apja elhatározása, hogy Julia da Silva-Bruhnst veszi feleségül, akinek anyja révén állítólag dél-amerikai indián vér is folyik az ereiben, nem pedig valamelyik helybeli hajózásivállalkozó- vagy régi kereskedő- és bankárcsalád közönyös lányát, nem a Mannok hanyatlásának kezdete volt-e, annak a bizonyítéka, hogy a család, amely addig csak megbízható és tisztes hasznot ígérő dolgokra vágyott, most már különlegességekre áhítozik.

Lübeckben úgy emlékeztek Juliára, mint a kislányra, aki nővérével és három bátyjával érkezett a városba anyjuk halála után. Egyik nagybátyjuk viselte gondjukat, és amikor felbukkantak a városban, még egy szót sem beszéltek németül. Gyanakvással néztek rájuk a város olyan polgárai, mint az öreg Frau Overbeck, akiről mindenki tudta, milyen szigorúan ragaszkodik a református egyház előírásaihoz.

– Egyszer láttam, hogy azok a gyermekek keresztet vetnek, amikor elmennek a Marienkirche előtt – jegyezte meg. – Talán szükséges a kereskedelem Brazíliával, de olyat még sose hallottam, hogy egy lübecki polgár brazil nőt vett volna feleségül.

Julia, aki tizenhét évesen ment férjhez, öt gyereket szült, akik mind egy szenátor gyermekétől elvárható méltósággal viselkedtek, de volt bennük valami büszkeség és öntudat is, meg valami tetszelgésféle, amelyhez hasonlót Lübeck még nem látott, és amelyről Frau Overbeck köre azt remélte, hogy nem is fog divatba jönni.

A feleségénél tizenegy évvel idősebb szenátorra, aki úgy döntött, hogy ilyen szokatlan házasságot köt, bizonyos tisztelettel néztek, mintha olasz festményekbe vagy ritka kerámiákba fektetett volna be, hogy olyan igényeket elégítsen ki, amelyeket a szenátor és ősei addig kordában tartottak.

Mielőtt elindultak vasárnap a templomba, a Mann gyerekeket alaposan szemügyre vette az apjuk, amíg késlekedő anyjukra vártak, aki fönt, az öltözőszobájában kalapokat próbált fel és a cipői közt válogatott. Heinrichnek és Thomasnak jó példát kellett mutatnia azzal, hogy komoly arcot vág, amíg Lula és Carla megpróbál nyugton maradni.

Mire Viktor megszületett, Julia már nem követte olyan szigorúan a szabályokat, amelyeket a férje lefektetett. Szerette, ha a lányai színes szalagokat meg harisnyát viselnek, és nem bánta, ha a fiainak kicsit hosszabb a hajuk és felszabadultabb a modoruk.

Julia mindig kiöltözött templomba menet, gyakran tetőtől talpig azonos színben, például szürkében vagy sötétkékben, és hozzá illő harisnyában meg cipőben, csak a kalapján volt egy piros vagy sárga szalag. Férje híres volt hamburgi szabójának műhelyéből kikerült remekbe szabott öltönyeiről és kifogástalan megjelenéséről. A szenátor mindennap tiszta inget vett, néha kétszer is, és gazdag ruhatára volt. Igényességében a családi cég megbízhatóságát, a polgári erények évszázados hagyományát képviselte, de fényűző ruhatára már a saját véleményét tükrözte, azt, hogy Mann-nak lenni Lübeckben többet jelent a pénznél vagy kereskedésnél, és már nemcsak józanságról tanúskodott, hanem stílusérzékről is.

A szenátor elszörnyedve látta, hogy a Mannok Beckergrubén álló házától a Marienkirchéig vivő rövid úton Julia gyakran ráköszön az emberekre, vidáman és gátlástalanul odakiáltja a nevüket, amire Lübeck történelmében addig egyetlen vasárnap sem volt még példa, és ezzel alátámasztja Frau Overbeck és vénkisasszony lánya meggyőződését, hogy Frau Mann legalábbis lélekben még mindig katolikus.

– Hivalkodó és üresfejű – jelentette ki Frau Overbeck. – És a kalapszalagja maga a frivolság.

Bent a Marienkirchében, ahogy összesereglett a tágabb család, megjegyezték, milyen sápadt Julia, és milyen furcsán igéző ez a sápadtság a súlyos, gesztenyebarna haj és a titokzatos szempár mellett, amely alig leplezett gúnnyal pihen meg az igehirdetőn; ez a gúny nagyon távol állt attól a tiszteletteljes komolyságtól, amellyel férje családja és a barátaik a vallási szertartásokat kezelték.

Fordította: Kada Júlia

Colm Tóibín: A varázsló
Park Könyvkiadó, Budapest, 2026
496 oldal, teljes bolti ár 7000 Ft