Gyékénylap a lelki sebeken | Csingisz: Viccen kívül – Út a szégyentől a szabadságig

Fazekas Erzsébet |

Dordzsceren Csingisz elsőkönyves író. A net róla szóló bejegyzése csak születése évét ismeri (1995), napját nem. Ám ha egy elszánt wikipédista belelapozna a címben említett könyvébe – ami leginkább lelki, modell- és influenszer-szakmai tanácsadó, nem kizárólag önéletírás –, egyből kiegészíthetné: szeptember 16.

Dordzsceren Csingisz (nálunk különlegesnek számító neve miatt a továbbiakban legyen: a Fiú) ugyanis megírja, hogy 6-éves-és-5-napos korában beégett emlékezetébe a tévén látott kép: a manhattani ikertornyok lángolása. Ezért kereste fel a Ground Zero-t, amikor 2025-ben egy celeb-barát meghívására Amerikába érkezett. „NY közepén, a kutya nem tudja, ki vagyok a sokmilliárdból. Egy óra kellett hozzá, hogy saját jelentéktelenségem felszabadítson. Ez segített abban is, hogy újra visszataláljak magamhoz, ahhoz az egyszerű balatoni sráchoz, aki lenni szeretek. Azért, mert egy 10 milliós országban pár százezren követnek, higgyem azt, hogy számítok? Ugye most csak viccelsz, Csingi?” – írja könyve záró részében. S bennem újra előjön az első lapok óta izgató kérdés, most akkor higgyem el, hogy óvodásként valóban annyira rosszul élte meg, mikor neve hallatán csingi-lingizni kezdtek társai, ha végül ő is átvette?

Ma már empatikus és elfogadó – írja több helyen. Nyilván nem véletlenül javasolták a szerkesztők (akiket a kiadó nem jelöl, ő viszont köszönetnyilvánításában profinak nevez), hogy a könyvborítón csak utóneve szerepeljen, amit nem az iskolai oktatásból ismert Dzsingisz változatban használ. Családneve is, mongol szokás szerint, valójában utónév, amit apjáéból képeztek. Milyen szép lett volna, ha a veszprémi óvoda/iskola-pedagógusok csak pár percet szántak volna arra, hogy megtudják e mongol név eredetét!

Bármelyik gyerek számára kalandos lehet az, hogy e név egy tengeri uralkodóra utal, az óceánra, a hatalom végtelenjére. Egy tenger(nyi) nagy nép uralkodóját, a kánt idézi, aki nyelvészek szerint egyben igaz lelkű, erős, szilárd is lehet. Mindez mily érdekessé tette volna a kis ’félvér’ gyereket. De nem így történt, mert ő ezt panaszolja: „már az oviban erőszakkal szembesítettek avval, hogy olyan terhet cipelek, amit nem kértem.” Később se lett könnyebb. A tatárjárásról szóló történelemórákat lehajtott fejjel, szégyenkezve ülte végig, úgy vélve, társai ellenséges pillantásai azt jelzik, apja mongolsága miatt, ő is felelős lehet azért a dúlásért. Tán egyetlen tanár se magyarázta el, hogy azon népek tagjai, amelyek a történelem során vándoroltak, háborúztak, keveredtek is egymással, színes genetikai, kulturális mixet hozva létre – és e folyamat napjainkban is tart. De nem mondta senki, így Csingisz arról ír, minden ősszel előre átnézve tankönyveit, szorongva gondolt a napokra, amikor majd megvádolt idegennek kell éreznie magát megint. „Beletörődtem, hogy a bántalmazó közeg természetes, nekem meg ez a sorsom.”

Nem tudhatom, mi zajlott az irodalomórákon. A tatárjárás, pl. József Attila Batu kánja miatt (Bevezető) igen áttételesen kerülhetett elő. Ha a magyartanár észreveszi a Fiú szorongását, a „Lidi nénémnek öccse itt, / Batu khán pesti rokona, / kenyéren élte éveit / s nem volt azúrkék paplana” értelmezhette volna így (az AI ma is segít): ezek a sorok József Attila szegény, nehéz sorsú, mégis harcos, öntudatosan lázadó belső erejére utalnak. Ezzel máris jól érthető, érdekes párhuzamot teremtett (volna) a vidéki panel 8. emeletén tengődő fiú és a félelmet nem ismerő (pusztító) hódító, a könyörtelen erőt jelképező mongol Batu kán – másrészt pedig a pesti Gát utcai földszinten szintén szegénységben élő magyar költő között. Nem mellesleg, a Fiúnak is volt öngyilkossági gondolata, de ő megrázta magát, s hosszú önismereti munka után rájött, ki kell állnia magáért/igazáért. Végül így pergett le róla az is, hogy akikkel éveken át ugyanazt a reggeli buszt várták, mint ő és nővére, mindig úgy tárgyalták meg, nem értik, „kínai arccal, hogy beszélhetünk ilyen jól magyarul. mintha vak, süket, értelmi fogyatékosok lettünk volna.” „Másnak lenni néha gyilkos dolog. Egy közösségben vagy igazodsz a csoportdinamikához, vagy könnyen perifériára szorulsz.”

• Olvass bele!

Ez bizonyára így van, elismerem, de csupán attól lett volna kiközösített, hogy apja mongol, vagy hogy alkoholproblémái voltak s náluk mindig ’állt a bál’ otthon. Talán azért szorult perifériára, mert magára húzta az áldozati szerepet? Hiszen a középiskolában minden megváltozott, írja, s mintha mindez csupán az ő döntéséből történt volna. Katolikus suliba vették fel, s itt vagány képet akart kialakítani magáról. Megint meg kell kérdeznem, netán addig nem? És miért érzi pozitív fordulatnak, hogy egy bukott röplabdás lánnyal egy osztályba kerülve: „mi képviseltük a sötét erőt, ui. a vagány Nóri cigizett, tetkója volt.” Akárhogy is, „itt már nem én akartam lenni a visszahúzódó kisdiák”. Ez a megközelítés azt a hamis látszatot kelti, mintha eddig nem is akart volna változást. Így összegez: „a kiközösített fiú egyszerre a nagymenők között találta magát.” A korábbiakra ezzel utal: „az agresszív gyerekek épp úgy szoknak rá a másik bántalmazására, mint a szerhasználók a drogra. Először még egy lökésen is jót röhögnek, utána egyre több kell, hogy ugyanaz legyen a boldogság-érzetük, a sikerélményük”.

Az önfejlődés hosszú útján vezet végig ez a könyv, ami „kalandozás az emberi természet ösvényein”. A Fiú sokféle felismerést tesz útközben, amíg Budapestig jutott. Rájött, szüleivel úgy tudja megjavítani kapcsolatát, ha legalább száz kilométer választja el tőlük. „Apám részegen egy tűzforró edényt tett a konyhapultra. A megégett foltot gyékénylappal takarta. Ha nem látszik, nincs ott. Ez történt a családi traumáinkkal is.” Szakítani akart a vidéki zárt közösséggel, ahol túl erős az európai ember felsőbbrendűségébe vetett hit. Tenni akar ez ellen is: „Bárhol szerepelek, mint Dordzsceren Csingisz, már a jelenlétemmel is az elfogadást, a nyitottságot üzenem az embereknek. A bolygó 8,3 milliárdjából a 9,5M magyar 0,1%. Az egyik közös pont a teljesen különböző Mongólia és Magyarország között az lehetne, hogy mindkettő úgy tekint magára, mintha a külvilágtól függetlenül is létezhetne. Pedig el kell fogadni: ezer szállal kapcsolódunk más országokhoz.”

Olvasás közben sokszor állapítom meg, hogy a Fiú saját változását és egyben másokat is figyelve vetett papírra érett, bölcs, gyakran filozófushoz illő gondolatokat: „az emberi viselkedés megértése nem arról szólt, hogy megtanuljak mindenkit elfogadni, hanem csak arról, hogy mit érdemes magamra venni, s mit nem.” E felismerés bizonyára nem történt volna meg Lívia néni, a középiskolai pszichológus segítsége nélkül. Ő volt az első felnőtt, akitől azt kapta, amit a szüleitől kellett volna. Komolyan véve traumáit, a szakember négy éven át folytatott vele terápiás beszélgetéseket, amelyek végül szinte szakmai továbbképzéssé váltak. Így jött rá, hogy a pszichológia nem más, mint embertan. „Elkezded megérteni a körülötted lévőket, mi miért lett ilyen, minek mi a következménye. Egy ember viselkedése nem abban a pillanatban alakul ki, amikor mi találkozunk vele. Egy mondatnak van előzménye, az indulatnak van története, egy reakció mögött sokszor egy egész élet áll, amiből mi csak azt a néhány percet látjuk, amikor az illető belép a mi történetünkbe. Én 30 év alatt rengeteg ember történetébe léptem be, és sokan az enyémbe.” Ahányan vagyunk, annyiféle történetet hordozunk. Van akinél tankönyvszerűen pereg minden, másnál még gyerekkorban, fiatalon több akadályt kell legyőznie/legyűrnie, mint másnak egy egész élet során.

Lívia nénivel osztotta meg először, mi az életcélja: „olyan ember szeretnék lenni, aki jövőjére a múltbéli traumái nincsenek hatással. Aki sikeres.  Nem tudom, miben, csak, hogy nagyon.” Úgy érzi, ezt végül megvalósította – minden nehézség: a családi balhék, a pénztelenség, az iskolai abúzus, a háttérbe szorítottság ellenére.

Dordzsceren kérdez és válaszol: Miért vetítjük ki másokra frusztrációnkat? Miért könnyebb leértékelni mások teljesítményét, mint megvizsgálni saját életünket? Egy másik emberhez intézett mondattal néha sokkal többet árulunk el magunkról, mint arról, akinek a megjegyzést szántuk. „Ahogy írtam a könyvet, rájöttem, egy ember életét nem lehet egyszerű események sorozatának felfogni. Életem különböző szereplői bár nagyon eltérőek, mint amilyennek annak idején hittem őket, mind hozzátettek valamit ahhoz, ahogy ma az embereket látom.”

Összegez, értelmez, és példájával irányt is mutat másoknak – erről szól a könyv második része, miután az elsőben túljutottunk a mintegy másfél évtizedét meghatározó körülmények bemutatásán. Sokféle témában születtek fontos meglátásai. Szakmai terülten például ez: „bizonyos mennyiségű negatív visszajelzést kutya kötelessége elviselni annak, aki kiáll a nyilvánosság elé. Van, ami tényleg nekünk szól, és abból érdemes tanulni, de van, amit az illető csak nálunk tett le, mert épp mi voltunk ott, és azt nem kötelességünk tovább cipelni.” A közösségi média sok hordalékára célozva tanácsolja: „lapozz tovább, ha nem tetszik.”

Persze, a többség nem így tesz, már nyilván Lívia néni hatása, hogy ezt észreveszi. A tanárnő szerette volna, ha pszichológiára jelentkezik, de – ki tudja miért – OKJ-s pénzügyi, számviteli képzésre ment. Tanítása azért beépült gondolkodásába: „a többség nem lapoz, mert idegrendszere aktívan keresi az ingert, ha továbblapoz, visszaesik az ürességbe. A negatív figyelem is figyelem… A durva támadás még mindig jobb, mintha jelentéktelennek érzed magad.” Tudjuk, sokan kamu név mögül írják a bántó szavakat. Nekik „biztonságot ad a névtelenség. Megjegyzéseik hátterében saját bizonytalanság áll. Feldolgozatlan sérelmek, önértékelési problémák. Az ilyen kommentelő önmagával harcol, csak a csatá(já)t máson át próbálja megvívni.” A könyvet olvasva egyetértek ezzel, de megállapítható, minden szöveg írója előbb-utóbb csak leleplezi önmagát. Például ő is, amikor saját érvelésének ellentmondva meg akarja győzni azt, aki róla írt bántó kommentet.

Szüksége van az egyedüllétre, ezért két órában szabja meg a határt, amit együtt tölthet bárkivel. Különben meg „a boldogság nem egyetlen nagy, mindent beborító érzés, hanem apró pillanatokból áll. Az igazán jó és boldog pillanatokat megtartom magamnak”. Érzelmi életével kapcsolatban igen szemérmesen, vagy inkább körmönfontan fogalmaz. Valójában ezek a részletek nem is tartoznak rám, az olvasóra.

Szakmai tanácsadóként végzett tevékenysége kapcsán így összegez: „Megtanultam, az elutasítás nem feltétlenül a kvalitásaidról szól. Nem velem van a baj. Adott időben adott cégnek nem én voltam a megfelelő, de ez semmit nem vesz el az értékemből, ez az ő ízléséről szól, nem arról, hogy amit csinálok, nem oké. Néha az élethez is csak egy másik látószög kell.”

A könyv olvasója itt megáll, mert már csak egyetlen személyes megjegyzés kifejtésére maradt tere: vajon a leírtakból mi történt meg a valóságban, és mi az, ami a megsebzett kisfiú tudatában úgy rögződött. Igaz lehet-e, hogy soha senki nem törődött vele, hogy átléptek rajta? Valóban úgy történt-e, hogy egy tehetséges 13 éves fiú az edzőtáborból hazamenekült, és amikor az edző elcsípte, visszakövetelte a nyáron nyert érmeit, és valóban üvöltve közölte vele, jobb is, hogy nem lesz többé terhére a „csóró gyerek” – miközben a busz-pályaudvaron várakozók félrenéztek. Vagy mégis lehettek segítői? „Amikor épp feladnám, valaki mindig megfogja a kezem.”

Csingisz könyvét igen nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni, ám közben mindvégig hiányzott valami. Például, hogy a testvéreiről alig esett szó. Kisöccsét kizárólag annyiban említi, hogy a kórházból épp hazahozott csecsemőt mennyire féltették apja aktuális részeg tombolása idején. Hogy miért? Nincs rá válasz. A Fiú így zárja könyvét: „A történetek az enyémek. Hogy te mit viszel magaddal belőlük, azt már rád bízom.”

Csingisz a megjelenéskor az oldalán ezt üzente: „…talán a legfontosabbak (…) azok a visszajelzések, azok a történetek, amiket megosztottatok velem, hol személyesen, hol üzenetben. Súlyos betegségekkel való küzdelem után kaptátok vissza a reményt, hogy megéri harcolni; veszteségeken és traumákon segít/segített át titeket a történet, amit leírtam. Elképesztő látni, hogy mennyit kaptatok ebből a könyvből.” Alighanem ez tekinthető a leginkább tiszteletreméltónak a Fiú könyve kapcsán.

Csingisz: Viccen kívül
– Út a szégyentől a szabadságig
HVG Könyvek, Budapest, 2026
204 oldal, teljes bolti ár 7900 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 7110 Ft,
e-könyv változat 5039 Ft
ISBN 978 963 565 8602 (papír)
ISBN 978 963 565 8619 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Forbes listáján 2025-ben debütált, és rögtön a hetedik legértékesebb magyar influenszer lett. Dolgozott modellként, lángossütőben, és pénzügyesként egy multinál. Sokaknak ő a kendős anyu, az orvosi adminisztrátor vagy éppen az arrogáns eladó a plázából – de bárkinek görbe tükröt tart, ha úgy érzi, a hétköznapokban visszaél a hatalmi helyzetével.
Dordzsceren Csingisz egy veszprémi lakótelepen nőtt fel magyar–mongol srácként, és rengeteg bántalmazáson ment keresztül, mire sikeressé vált. Könyvében most nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a saját élettörténetét és karrierútját, valamint azokat a megpróbáltatásokat, amelyeken keresztül kellett mennie. Beszél a rasszizmusról, az emberi korlátoltságról, hanyagságról, irigységről, gyarlóságokról, és betekintést nyújt a sztárvilág visszásságaiba is.
És miközben a múltja feldolgozása során önmagát igyekszik jobban megérteni, a saját életéből vett példákon keresztül kapaszkodókat kínál az olvasónak is, aki a könyvet olvasva nemcsak a vicces srác komolyabb oldalát, de az emberi viselkedés mozgatórugóit is jobban megismerheti.