Mörk Leonóra: Ezüstszélű felhők (részlet)

Kilencvenkilenc százalék európai

A nevemet az apukámtól kaptam. Mind a kettőt. És szeretem is mind a kettőt, noha ami az előnyük, hogy tudniillik a ritkaságuk miatt rajtam kívül mást nem hívnak így (vagy legalábbis én nem tudok róla), az a hátrányuk is. Nem kell ugyanis József Attilának lenni ahhoz, hogy az emberről azt higgyék, nem tudja a saját nevét. Őt, szegényt, öcsödi száműzetése idején Pistára keresztelték át a nevelőszülei, miután a szomszédokkal folytatott tanácskozás során arra jutottak, hogy Attila név nem létezik. Hasonlóképpen én Leonóra helyett voltam már Eleonóra (ez a leggyakoribb), Dóra, Laura, Leila, Lívia, sőt Marika – ez utóbbit azóta sem értem, honnan szedhették. Mörk helyett pedig Márk, Mark, Mork, Mort, Máté, Molnár, nem is sorolom, nehogy valakinek még ötletet adjak.

Ezek után különös örömmel töltött el, amikor életem első, skandináv tájakra vezető útja során Dániában felfedeztem, hogy rajtam kívül számtalan további Mörk népesíti be a földgolyót, még ha arrafelé Mørk formában írják is a nevüket. Svédországban azután már egész csapat ö-vel írt Mörkkel találkoztam, legalábbis az akkor még létező telefonkönyvben, ahol találtam belőlük vagy három oldalnyit. A legjobban azonban az melegítette át a szívemet, amikor a vezetéknevem szembejött velem egy svéd csokoládé csomagolásán. Nem mintha rólam nevezték volna el az édességet, egyszerűen a szó köznévként svédül sötétet jelent, és az étcsokit hívják így. Mindenesetre gyorsan beszereztem belőle néhány táblával, hogy a többi családtag is megcsodálhassa, azóta pedig az Ikeában szoktam felfrissíteni a készletemet.

A nevemen túl azt is az apukámtól örököltem, hogy többnyire bizalmat ébresztek másokban. Mindig magamban mulatva figyeltem, amint az emberek nagyobb tömegben is habozás nélkül őt választották ki, hogy megkérdezzék, mennyi az idő, melyik busz megy a Csanyikba, és hol lehet villamosjegyet kapni. És az apukám tőle telhetően segített, megmondta, hány óra, elmagyarázta a helyes utat, villamosjegyet szerzett az automatából. Sőt, emlékszem, egyszer a Tiszai pályaudvarról még haza is vittünk egy kisfiút, aki kétségbeesetten ült a bőröndjén, mert szegényért nem jöttek ki a szülei. Máskor meg az erdőben találtunk egy tíz év körüli német fiút, aki valahogy elkeveredett a csoportjától, őt egész nap etettük, itattuk, szórakoztattuk, majd délután visszafuvaroztuk a hollóstetői kempingbe, ahol amúgy senkinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán elveszett.

Ilyen örökséggel a birtokomban hamar hozzászoktam, hogy a világ minden táján helybelinek néznek. Nemcsak idehaza, hanem mindenhol tőlem akarják megtudni, bejött-e már a müncheni Railjet; mikor nyit vasárnap a sarki Albert Heijn szupermarket; melyik a Flotowgasse; hol a lift, amelyik felviszi az embert a Galeria Kaufhof legfelső emeletére, az étterembe; melyik bicikliút vezet Rotterdam Centraal felé; melyiket érdemes megvenni két, amúgy ránézésre tök egyforma szakácskönyv közül; hol lehet szert tenni tálcára az autópálya-pihenő vendéglőjében; és hányas méretű lehet az a bugyi, amit a kérdezősködő hölgy épp a kezében szorongat.

Én pedig megtiszteltetésnek veszem, hogy az emberek belém vetik a bizalmukat. Egyébként szerintem teljes joggal teszik, mert alapvetően jóindulatú nő vagyok, Szabó Magda szavaival élve igyekszem nem lesúrolni a bőrt másokról, nem szúrok hátba senkit, nem nyújtom ki alattomosan a lábamat, hátha elbotlik benne az illető, és jól pofára esik. Ezzel szemben lelkes közreműködője vagyok a „pay it forward” mozgalomnak, azaz igyekszem továbbadni másnak a kedvességet, amit valakitől kaptam. Ez ugyanis nemcsak jó érzés (eleve úgy gondolom, kellemesebb lelkiállapot jónak lenni, mint rossznak), hanem valóban pozitív hullámokat vet: megfigyeltem például, hogy ha én udvariasan beengedek magam elé egy autót, a legközelebbi ilyen lehetőségnél ő is ugyanígy fog viselkedni, és ettől mindannyiunknak jobb napja lesz.

Szóval meg lehet bízni bennem, és igyekszem is felnőni a feladathoz. Ez akkor válik trükkössé, ha történetesen nem beszélem az adott ország nyelvét, ami, ugye, könnyen előfordulhat. Washingtonban, a Macy’s áruház gyerekosztályán gond nélkül megvitattam egy fiatalasszonnyal, milyen méretű rózsaszín vászonruhát vásároljunk a – mint kiderült – nagyjából egyidős lányainknak, ahogyan a genfi mosószalonban is el tudtam magyarázni egy sem franciául, sem angolul nem beszélő német anyukának, hogyan működik a fizetős mosógép, vagy megmutatni a St. Gallen-i pályaudvar előtt tétovázó autós hölgynek, hogyan lehet jegyet varázsolni a parkolóórából. Dániában viszont már nehezebb dolgom volt, amikor egy fiatalember útközben leszólított, merre van a Kongevej, de szerencsére a mutogatás nyelvismeret nélkül is működik.

A legbüszkébb arra vagyok, hogy Hollandiában angol-holland keveréknyelven útba tudtam igazítani a hölgyet, aki a helyi műemlék könyvtárat kereste. A legspirituálisabb élmény pedig Horvátországban ért, ahol egy nyár végi napon a kikötőben ültem a Dubrovnik melletti városkában, Cavtatban, bámultam a vízen himbálózó csónakokat, hallgattam a partra futó hullámok locsogását, beszívtam a tenger sós illatát, és közben simogattam a padra mellém telepedett cicát. Kivételes pillanat volt, mintha megállt volna az idő, úgy éreztem, ilyen nyugalmat még soha nem éltem át. Ebben a különös tudatállapotban azon sem lepődtem meg, hogy amikor a téren felbukkant egy fiatalember, és elsétálva mellettem megkérdezte, az enyém-e a cica, megértettem, mit mond. Pedig esküszöm, összesen annyit tudok horvátul, hogy hvala. És a borzasztó az, hogy nem sokkal később (újra) kitört a délszláv háború, és úgy elsöpörte ezt a békét, mintha soha nem is létezett volna.

Sokat törtem a fejem, vajon miért feltételezik mindenfelé, hogy odavalósi vagyok, ráadásul olyan odavalósi, aki megbízható információkkal tud szolgálni bármiről. Végül arra jutottam, a teljesen átlagos európai külsőm lehet az oka: nem túl sötét, nem túl világos, nem feltűnő, inkább semleges. Amióta pedig divatba jöttek a genetikai tesztek, tudományos bizonyítékok is alátámasztják, hogy valóban konvencionálisan európai vagyok. Olyan normálisan hétköznapi. Biztosan van, aki ezt sértésnek érezné, én nem. Én inkább büszke vagyok rá.

A DNS-elemzést néhány éve karácsonyra kaptam ajándékba, egyszerűen nyálmintát kellett beküldeni hozzá egy amerikai laborba. A szolgáltatás alapvetően nem családfakutatásra, hanem epigenetikai szűrésre jött létre, amennyiben megmutatja, számos gyakori népbetegség közül melyekre vagyunk örökletesen hajlamosak, hogy azután az életmódunk megváltoztatásával csökkenthessük ezt a kockázatot.

Ám a történet a tesztek elterjedésével váratlan fordulatot vett, mert elkezdtek kipotyogni a csontvázak a szekrényekből, és sorra lepleződtek le addig jól őrzött családi titkok. Számtalan ember így jött rá, hogy egészen más az apja, mint akit annak hitt, például a postás, a szomszéd, a saját nagybátyja, vagy a közmondásos teljesember. De emlékszem egy olyan fekete lány esetére is, aki teljesen összeomlott lelkileg, amikor megtudta, hogy a felmenői között fehérek is vannak, tehát valamelyik rabszolganő ősét nagy sansszal megerőszakolta a gazdája. Emellett sokan elkezdték keresni a közelebbi-távolabbi rokonaikat világszerte, én is a mai napig rendszeresen kapok értesítést, ha újabb ilyen személy bukkan fel a rendszerben.

Amikor vagy egy hónappal a mintabeküldést követően megérkezett az eredmény, engem szerencsére nem értek kellemetlen meglepetések. A tesztelt betegségek közül egyiknél sem mutatkozott emelkedett kockázat, míg a családfaelemzés azt erősítette meg, amit nagyjából addig is sejtettem: a felmenőim 98,9 százalékban európaiak, alapvetően magyar, szlovák, cseh, lengyel, osztrák és délnémet elődök. Azért akadtak nem várt információk is, például az egyik ük-ükszülőm a 18. század végén Észak-Itáliában élt, egy másikuk valamivel korábban Máltán, sőt az 1600-as évek végéről egy svájci, illetve egy ciprusi őst is fel tudok mutatni. Néha el is gondolkodom rajta, vajon kik lehettek ők, és mi történhetett velük. Vajon kíváncsiak lennének rá, én milyen vagyok, és mit örököltem tőlük? Én az lennék a helyükben.

József Attilához hasonlóan tehát én is elmondhatom magamról, hogy „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben”. Hogy keletről és nyugatról, középről és délről összekeveredve, 98,9 százalékban európai vagyok.

Mörk Leonóra: Ezüstszélű felhők
Jaffa Kiadó, Budapest, 2026
230 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft