Piergiorgio Pulixi: A Fekete Macskák Könyvesboltja (részlet)

„Anyát vagy apát szereted jobban?”
Egyetemes szadista kérdés

~~ 1 ~~

Ha egy tornádó söpör végig azon a nappalin, még akkor is kevesebb kár keletkezett volna. Erre gondolt Lucia Castangia, miközben csatatérré változott lakásukat méregette. Körbenézett, hamuszürke arca egy katonáéhoz hasonlított, aki valamilyen csoda folytán túlélte az ellenség csapdáját. Döbbenten meredt a chipsszel és pattogatott kukoricával borított padlóra, mintha azok töltényhüvelyek lennének, az asztalon és a bútorokon péppé vert tortaszeletekre, a könyörtelenül széttiport, porrá zúzott játékokra, a falakra fröccsentett szénsavas italok vérszerű foltjaira, a leszúrt, de még haldokló lufikra, a dühöngve kibelezett ajándékcsomagokra, amelyeknek a tartalmára voltak kíváncsiak az elkövetők, az egymásra halmozott szendvicsek és töltött sütemények számtalan tetemére. Számba vette az ártatlan civil áldozatokat: összetört vázák, szétszedett képkeretek, megkínzott növények. Tömegmészárlás.

Kimerülten és csüggedten roskadt a heverőre.

– Meg akarok halni – suttogta végül az üres háznak a megvadult gyereksereg féktelen bulizása után. Habár a fiatalkorú bűnözők bandája már jó fél órája elhagyta a helyszínt, a nő füle még mindig zúgott az üvöltések és a barbár nevetések visszhangjától. Korábban már kinyitotta az összes ablakot, hogy kiűzze az adrenalin és az izzadság bűzét, amit a kis gyilkosok árasztottak magukból attól a pillanattól kezdve, hogy ajándékokkal állig felfegyverkezve, harci kedvtől fűtve átlépték a küszöböt. A szülők úgy menekültek el, mint a dezertáló tisztek, kiszolgáltatva gyermeküket az ellenséges csapatoknak; körülbelül öt óra múlva visszalopakodtak, hogy visszaszerezzék a betolakodókat, majd újra elosontak anélkül, hogy bármilyen kártérítést fizettek volna a háborús bűncselekményekért.

– Gyáva alakok – szidta őket halkan Lucia.

Ellenőrizni kéne a fürdőszoba állapotát, de már maga a gondolat is megrémítette. Arra gondolt, előtte iszik valami erőset, hogy összeszedje a bátorságát: whiskyt vagy rumot, hacsak nem fosztották ki a bárszekrényt is azok a kis kártevők.

Nyílt az ajtó. A férje, Nicola bicegve tért vissza. Már a negyedik zsák szemetet vitte le abban az átkozott bérházban, amelynek a liftje nem működött. A hatodik emeleten laktak. A combizmai lüktettek a megerőltetéstől. Együttérző pillantást váltottak, mint két partizán, akik a halállal néznek szembe. A férfi a felesége mellé kucorodott. Már a tekintetükben is egyértelműen megjelentek a poszttraumás stressz szindróma tünetei.

– És ha mindent így hagynánk, és holnap folytatnánk? – nógatta feleségét Nicola megengedően, mint minden férfi a nagytakarítás kísértete előtt.

– Ki van zárva! – hozta meg tömör ítéletét a nő, miközben tekintetével végigpásztázta az apokalipszist, amiben akaratuk ellenére találták magukat. – Holnap még rosszabb lesz… Nem kellett volna rád hallgatnom. Ha béreltünk volna egy termet, megspórolhattuk volna ezt a kuplerájt.

Nicola jobb szeme idegesen tikkelt. A feleségének igaza volt, mint mindig.

– Lélegezz mélyeket, és szedd össze magad! – folytatta Lucia, miközben megszorította férje kezét. – Öt perc múlva elkezdjük a takarítást.

Nicola a lázadás lehetőségét fontolgatta: kitalálhatná, hogy elfogyott a cigijük – ebben a helyzetben létszükséglet –, amit sürgősen pótolni kell, de a lelkiismerete felülkerekedett, és elengedte a gondolatot.

– Attila hol van? – kérdezte.

– A szobájában. A hadizsákmányt méri fel.

– Legalább boldoggá tettük – vigasztalta magát a férfi.

Ez a megállapítás áttört a családi traumán, és mosolyt csalt az arcukra.

– És Hendrix? Hová tűnt? – kérdezte aggódva Nicola, sehol sem látva Boston terrierjüket.

– Szegénykém még mindig az erkélyen van. Engedd be!

A férfi elindult kiszabadítani a kiskutyát, akit kitettek az erkélyre, hogy azok a rosszcsontok ne bánthassák.

– Mi lenne, ha alkohollal végiglocsolnánk a házat, és felgyújtanánk? – javasolta a karjában Hendrixszel visszatérő Nicola. A szagnyomoktól összezavarodott kutyus tekintete ide-oda cikázott a szobában. – Szerinted a biztosító megtérítené a kárt?

– Fejezd be, és nyugodj meg! Ha együttműködünk és összehangoljuk a tennivalókat, éjfélre végzünk.

– Éjfélre? – kérdezett vissza döbbenten Nicola, miközben a kutyát simogatta. – Ha Lorenzo betölti a tizennyolcat, feljelentem, és kártérítést kérek tőle mindezért.

– Készen állsz? Kezdhetjük?

Nicola még néhány perc haladékért készült esedezni, amikor megszólalt a csengő.

– Jellemző: a szokásos kölyök, aki itt felejtett valamit – sóhajtott a férfi, miközben letette a kutyát. – Ki menjen ajtót nyitni?

– Te – mondta kérlelhetetlenül Lucia.

– Parancsára, asszonyom – engedelmeskedett a férj, és végigment a bejárathoz vezető kis folyosón.

Nicola ajtót nyitott anélkül, hogy megkérdezte volna, ki az: gyorsan túl akart lenni a kellemetlenségen, hogy munkához láthasson. De nem egy gyerek állt előtte, nem is valamelyik szülő, akire számított, hanem egy magas ember, akinek arcát sötét símaszk borította. Hirtelen előrántott egy kis palackot, és Nicola arcába fújta a spray-t. Nicola kiáltani sem tudott, amint belélegezte a gázt, elveszítette az eszméletét. Az ismeretlen elkapta, és gyengéden a földre fektette.

Hendrix kis tappancsaival a padlón csúszkálva odafutott. Kétszer az idegenre ugatott, aki nyugalmát megőrizve kinyújtotta kesztyűs kezét, és egészen addig úgy tartotta, amíg a Boston terrier oda nem ért, meggyőződve arról, hogy a férfi nem jelent fenyegetést.

– Ügyes vagy, kicsikém – suttogta a csuklyás férfi a kutyát simogatva.

– Nicola, minden rendben? – hallatszott a nő hangja a nappaliból.

A behatoló becsukta az ajtót, és a bokájánál fogva behúzta az eszméletlen testet a lakásba. Azután elbújt, és várta, hogy a nő megjelenjen.

Ahogy arra számítani lehetett, egy perc sem kellett hozzá, Lucia megelégelte a várakozást, és elindult megnézni, miért nem válaszol a férje. Amikor látta, hogy az a földön fekszik, felsikoltott, és rávetette magát, megpróbálva felrázni őt. Miközben az újraélesztésre koncentrált, nem vette észre az árnyékból előbukkanó férfit, aki rögtön elkábította.

Hendrix meredten bámulta gazdái mozdulatlan testét, egy hangot sem hallatott.

– Igazán nagyon ügyes kiskutya vagy – mormolta a támadó, majd újra megsimogatta. Egyik zsebéből kihalászott egy maroknyi kekszet, és jutalomként a kutya elé szórta.

Mialatt Hendrix a földre hasalt, és boldogan enni kezdett, az ismeretlen kulcsra zárta az ajtót, és bevonszolta a házaspárt a nappaliba.

Fordította: Wiesenmayer Teodóra

Piergiorgio Pulixi:
A Fekete Macskák Könyvesboltja
Helikon Kiadó, Budapest, 2026
252 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft