Pöttyös könyv galambtollal | Mörk Leonóra: Ezüstszélű felhők

Hámori Abigél |

SZABÁLYTALAN KÖNYVAJÁNLÓ, melyben a szerző fejest ugrik a múlt századba, rábukkan egy álruhás Pöttyös könyvre, amelynek első sorai valójában évtizedekkel korábban születtek meg, mégis csak most jelentek meg. Megtudhatjuk belőle azt is, miért érdemes a „vonal alá” írni, és milyen lehet a valódi hamuban sült pogácsa receptje, valamint váratlanul felbukkan egy galambtoll is…

Még a múlt század második felében történt, hogy szinte kivétel nélkül minden kislány polcán ott sorakoztak a nekik szóló regények, amelyeket egyszerűen képtelenség volt letenni. Nem is olvastuk, sokkal inkább faltuk őket – s bár egy jól nevelt leány sosem fal, csupán mértékletes sebességgel fogyaszt – az ilyen könyveket lehetetlen volt másként kezelni. Ezek voltak a Pöttyös könyvek, jellegzetes, tényleg pöttyös borítójukkal, a könyvtáblák között meg egy sor hazai és külföldi szerző műveivel. A legendássá vált kötetek egész generációk kínáltak meghatározó élményt, hiszen olyan kamaszodó lányokról szóltak, mint amilyenek mi magunk is voltunk akkor. A szabadságot hozták el: azt az érzést, hogy ismerőseink a főszereplők, olyanok, mintha mi lennénk, vagy valaki a szomszéd házból, a szomszéd utcából, esetleg a másik osztályból a suliban.

Nem ok nélkül hozom ide a példát Mörk Leonóra könyve, az Ezüstszélű felhők kapcsán. Ez ugyanis Pöttyös könyv, de álruhában – elsősorban épp azok számára, akik még azokon a történeteken nevelkedtek. Alcíme halkan megsúgja: „Csendes történetek egy zajos világban.” Az újságíró szerző érzékeny időutazásra visz el: a múltba utazunk, onnan érkezünk meg a jelenbe, majd belegondolunk a jövőbe is. Hétköznapi eseményeken haladunk keresztül, ezek bárhol, bármelyikünkkel megtörténhetnének, bármelyik szerda délután – csak éppen Mörk Nóri írta meg. Szóval rólunk is. Iskolás éveink kötelező Jókai-regényeitől indulunk, serdülőkorunk huszadik századi álmodozásain át, míg végül eljutunk a nagymamaság kérdéseiig. Közben derűsen megbirkózunk az online tér diktálta feladatokkal, a világjárvány érzéseivel és egy kamaszlány igényeivel (vagy óhajaival). Mintha csak magunkat látnám a Nóri által leírt helyzetekben… Tűsarkokon tipegő követelőzések között, szorosan záródó melltartókban, az anyaság bizonytalanságaiban és a munkahelyi megfelelések kényszerében.

• Olvass bele!

Meseszép a könyv címe, pontosan továbbítja a kötet legfontosabb üzenetét: soha ne veszítsük el a reményt. Egy brit szólásformát fordított magyarra a szerző: „Every cloud has a silver lining”, vagyis „Minden felhőnek ezüst színű a szegélye”. Ezt az optimizmusra sarkalló kifejezést még 1634-ben kapták honfitársai a híres angol költőtől, John Miltontól. Ebből a lírai képből az évszázadok alatt formálódott ki a motiváló gondolat, hogy minden nehézségben bujkál valami értékes. Magyar fogalmazásban így hangzik: minden rosszban van valami jó. Még tömörebben: borúra derű. Persze mondani könnyű, ám jól megélni és hitelesen megmutatni már sokkal nehezebb feladat. Így a könyvcím nem pusztán tetszetős költői kép, hanem az újságíró krédója is: a bonyolult, zavaros helyzetekben is rejtőzhet valami pozitív, hasznos, tanulságos vagy éppen derűs.

Ezek az írások a mesebeli hamuban sült pogácsák valódi élet-recept megfelelői, és remek útravalóul szolgálhatnak az olvasó számára.

Az újságírók nem pusztán a világ eseményeiről és helyszíneiről tudósítanak, olykor írásaikkal önmagukból is nyújthatnak egy-egy darabot. Korábban ezt a műfajt francia mintára „vonal alattinak” nevezték (az angolok még most is így hívják: under the line): ez volt a feuilleton, a napilapok valamelyik oldalának alján, az elválasztó lénia alatt megjelenő személyes, irodalmi igényű írások gyűjtőneve. A vonal fölött háborúk dúltak, adókat emeltek és miniszterek buktak meg. Alatta viszont már az író-újságíró magánember szólalt meg: ott a kávénak illata lett, az eső pedig nem pusztán esett, hanem lassú mozgással végigfolyt az ablakon. A műfaj a magyar nyelvújítás során kapta meg a tárca nevet. Mörk Leonóra kötete: tárcagyűjtemény, válogatás a Nők Lapja hasábjain korábban megjelent, bensőséges hangú írásaiból.

Úgy olvastam sorait, mint kislányként a Pöttyös könyveket. Magamat láthattam bennük – akárcsak egykor, a kamasz lányoknak szánt regényekben. Aztán kezdtük egyre jobban megbecsülni a könyveinket. Közben alig vettük észre, hogy felnőttünk. A hajunkat már nem két szeleburdi varkocsban hordjuk, hanem feszes kontyba fogjuk. Gyerekekből nők, asszonyok, anyák, nagyanyák lettünk – de ha jól csináltuk, a borúra mindig jött derű, a rosszban volt valami jó, és a felhőink szegélye ezüstszínű maradt.

Én mostanában is gyakran járok parkba olvasni (a huszonegyedik századdal nem szakítok ilyenkor, csupán kiszakítom magamat belőle); ott békésen elmélyülhetek egy-egy történetben. Ezzel a kötettel is a hatalmas fák alatt ültem, amikor váratlanul galambtoll hullott elém. Felnéztem Mörk Leonóra könyvéből, amiben éppen barangoltam.

Nahát – gondoltam –, jó lesz ez könyvjelzőnek. Így került a galambtoll az álruhás Pöttyös könyvbe. Csendes történet lett egy zajos világban.

Mörk Leonóra: Ezüstszélű felhők
Jaffa Kiadó, Budapest, 2026
230 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 3599 Ft,
e-könyv változat 3149 Ft
ISBN 978 963 687 3844 (papír)
ISBN 978 963 687 4476 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege 

Minden sötét felhőnek ezüstös a széle, tartja az angol mondás. Ez a kötet ezt mutatja meg hétköznapi, mégis sokáig velünk maradó történeteken keresztül. Az írások olyan pillanatokat rögzítenek, amelyek mellett könnyű lenne elsétálni: egy ismerősnek hitt mese hirtelen más értelmet nyer; egy szelídített vadkacsáról kiderül, hogy többet árul el rólunk, mint hinnénk; egy elmulasztott mondat hiánya mély nyomot hagy.
Olvasás közben egy-egy apró részlet különös hangsúlyt kap, egy félbehagyott gondolat visszatér, egy jelentéktelennek tűnő pillanat hirtelen jelentőséggé válik. Mert mi történik, ha váratlan elhatározásból magunkra öltjük Madonna fűzőjét? Ha megpróbáljuk megmenteni a világot egy tepsi frissen sült pogácsával? Ha alternatív valóságot alkotunk barokk zenéből és delfti porcelánból? Ha megpróbálunk elfutni önmagunk elől?
A szerző ugyanazon a finoman ironikus hangon, pontos észrevételekkel, visszafogott, mégis határozott jelenléttel ír, amelyet az olvasók már megszerethettek regényeiben és a Nők Lapja hasábjain megjelent írásaiban. Ezekben a tárcákban azonban mintha közelebb lépne. Nem kínál kész válaszokat, nem von le tanulságokat, inkább hagyja, hogy mindenki maga találja meg a számára fontos üzenetet. A papagájos ablak óta ez a legszemélyesebb hangú kötete.