Thomas Mann: a híresség mögött az ember | Colm Tóibín: A varázsló

Aszalós Sándor |

Thomas Mann és művei középiskolás korom óta állandó társaim. Ő nemcsak azok közé az írók közé tartozik, akiket valamikor olvastam, hanem akihez életem különböző időszakaiban újra és újra visszatértem. A Buddenbrook ház, A varázshegy, Halál Velencében, a József és testvérei vagy a Doktor Faustus számomra nem pusztán a német és európai irodalom nagy alkotásai, hanem egy szellemi világ részei, amihez hosszú évtizedek óta személyes emlékek is kapcsolódnak. Éppen ezért lett különösen érdekes számomra Colm Tóibín 2021-es regénye, A varázsló.

Thomas Mann életútját számos életrajz, tanulmány, levélgyűjtemény és visszaemlékezés dolgozta fel; Tóibín azonban más irányból közelít hozzá: fikcionalizált életrajzi regényt írt. Megpróbálta elképzelni, milyen ember lehetett a Nobel-díjas, világhírű, nyilvánosan nagy tekintélyű író, akinek alakja mögött egy sokkal összetettebb, sebezhetőbb és ellentmondásosabb magánember élt. Már a cím is sokat elárul: a „varázsló” Mann családi környezetéből származó elnevezés, amelyet a gyermekek használtak apjukra, de amely nála több lett egy családi becenévnél. A varázsló ugyanis az, aki átalakít, aki a valóságból mások számára látható alakot formál, és aki képes elrejteni azt, amit nem akar megmutatni; Tóibín ebből a jelentésből indul ki, amikor a nyilvános szerep és a magánélet, a művészi fegyelem és az elfojtott vágy, valamint a családi kötelesség és a történelmi kiszolgáltatottság feszültségét vizsgálja.

Tóibín regényének alapja kétségtelenül a történelmi és életrajzi valóság: a szerző hosszan kutatta Mann életét, és támaszkodott a Mannról, családjáról és koráról szóló hatalmas háttéranyagra. Mindezt azonban szépirodalommá alakította, és nem kívülről magyarázza Thomas Mann életét, hanem belülről próbálja elképzelni. Művében ezért olyan gondolatok, érzések és belső reakciók is megjelennek, amelyeket soha nem lehet teljes bizonyossággal rekonstruálni dokumentumokból. Ebből fakad a könyv egyik legérdekesebb kérdése: meddig mehet el egy író a valóságos történelmi személy belső világának megalkotásában? A regényíró nagy szabadsággal dolgozik, mert neki nem kell minden belső folyamatot bizonyítania, csupán az ismert tények mögött képzeli el az embert. Tóibín ezt teszi, ettől válik A varázsló egyszerre izgalmassá és vitathatóvá: egyes kritikusai szerint a regény időnként túl magabiztosan beszél Mann belső állapotairól, mások szerint viszont éppen ez a fikcionalizált életrajz lényege.

Tóibín korábban Henry James alakját dolgozta fel hasonló módszerrel A Mester című regényében. A két író között több párhuzam is felfedezhető: mindketten hosszan éltek hazájuktól távol, mindketten rendkívül érzékenyen figyelték a társadalmi és kulturális környezetüket, és mindkettőjük művében fontos szerepet kapott a kimondatlan, elrejtett homoerotikus vágy. Tóibín nem erre a motívumra koncentrál, hanem arra a különös kapcsolatra, ami Mann életében a művészet, az önfegyelem, a család és az elfojtás között alakult ki.

Az író életének egyik legnagyobb ellentmondása: miközben a világ előtt a fegyelmezett, művelt, polgári értékeket képviselő személyiséget mutatta, műveiben és naplóiban egészen más belső világ tárul fel. Halál Velencében egy olyan vágy történetét írja meg, amelyet Mann saját életében nem vállalhatott nyilvánosan, a később publikált naplók pedig egyértelművé tették, hogy a férfiak iránt érzett vonzalom nem pusztán irodalmi konstrukció volt. Tóibín ezt a kettősséget Mann személyiségének egyik központi problémájaként kezeli, amikor felteszi azt a kérdést, hogyan élhet együtt egy ember valamivel, amit önmagában valóságosnak érez, miközben alkalmatlannak tartja az őt körülvevő társadalmat, hogy ezt nyíltan megmutassa.

Tóibín visszafogott, takarékos prózája nem akar folyamatosan nagy szavakkal elmagyarázni, mit kell gondolnunk Thomas Mannról. A jelenetekből, a beszélgetésekből, a családtagok reakcióiból és az apró részletekből építi fel azt a személyiséget, amelynek belső ellentmondásai gyakran fontosabbak, mint a külső események. Ez a módszer azonban nem mindig könnyű annak az olvasónak, aki Mann műveiből ismeri azt a gazdag, intellektuálisan összetett, hosszú mondatokkal dolgozó prózavilágot, amitől feltűnően különbözik Tóibín stílusa. Ez sajátos feszültséget kölcsönöz a regénynek: olyan íróról olvasunk, aki a gondolati és mondatszerkezeti összetettség egyik magas formáját valósította meg műveiben, miközben róla egy sokkal visszafogottabb, szűkszavúbb próza beszél.

Tóibín az író személyes életén túl egy egész korszakot próbál megmutatni egyetlen család történetén keresztül. Mann abból a polgári, kereskedői világból indult, ami később a Buddenbrook ház alapanyagává vált, majd Münchenben találja meg azt a kulturális közeget, amelyben íróként kiteljesedhet. Megismeri Katia Pringsheimet, feleségül veszi, és hat gyermekük születik, közben azonban a család története egyre kevésbé hasonlít arra a rendezett polgári életre, amelyet kívülről Thomas Mann neve és társadalmi helyzete sugall. A Mann családban egymás mellett van jelen a művészet, a különcség, a politikai szenvedély, a szexuális szabadság, a függőségek és a tragédiák. Erika és Klaus Mann személyisége egészen más irányba fejlődik, a család későbbi tragédiái pedig tovább erősítik azt a benyomást, hogy a „varázsló” által megteremtett polgári rend mögött állandó a feszültség.

Tóibín nem szakítja ki ebből a családból Thomas Mannt: az író mögött ott áll Katia, a gyermekek, Heinrich Mann – továbbá a barátok és ismerősök, meg az egész európai kulturális élet, amihez a család különböző tagjai egészen más módokon kapcsolódnak. Ráadásul életét nem lehet elválasztani a huszadik század német történelmétől. Az első világháború, a weimari köztársaság, Hitler felemelkedése, a náci diktatúra, a száműzetés és a második világháború nem egyszerűen körülötte történnek, hanem fokozatosan behatolnak a magánéletébe is. Az első világháború idején Mann még erősen kötődött a német nemzeti gondolathoz, és később maga is felismerte, hogy korábbi álláspontjaiban komoly tévedéseket követett el; a weimari korszakban fokozatosan a demokratikus gondolkodás felé fordult, majd a nácizmus hatalomra kerülése után számára is világossá vált, hogy többé nem lehet kívül maradni a politikai küzdelmeken.

• Olvass bele!

Amikor 1933-ban elhagyta Németországot, már nem egyszerűen egy író hagyta el a hazáját, hanem egy olyan közéleti személyiség, aki egyre inkább a demokratikus és humanista Németország külföldön megszólaló képviselőjévé vált. Tóibín azonban nem erkölcsi fejlődéstörténetet ír. Az ő hőse nem az utólag tökéletesen tisztán látó antifasiszta, aki kezdettől fogva pontosan tudta, mi fog történni. Inkább azt mutatja meg, hogyan változik egy ember gondolkodása, amikor a megváltozott történelmi helyzetekben már nem tarthatók fenn korábbi elképzelései. Mi már tudjuk, hová vezetett Hitler hatalomra jutása – az akkori ember azonban nem ismerte a következő fejezetet. Tóibín megőrzi ezt az időbeli bizonytalanságot, és ettől Mann útja nem előre megírt fejlődési ívként jelenik meg.

A regény egyik legérdekesebb része az emigráció. Mann Németországban a nácik ellenségévé vált; előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba került, ott viszont hamarosan a német kultúra egyik legfontosabb képviselőjeként tekintenek rá. Ez a szerep egyszerre jelentett megtiszteltetést és új terhet, mert az amerikai közvélemény és politika is szeretett volna valamit kezdeni azzal a rendkívüli megbecsültséggel, amelyet Thomas Mann neve hordozott. Különböző politikai és kulturális közvetítők próbálták Mann tekintélyét az amerikai érdekek szolgálatába állítani. A mű egyik különösen emlékezetes jelenete, amikor a Washington Post befolyásos tulajdonosa, Eugene Meyer egy Washingtonból küldött üzenetet juttat el Mannhoz: az amerikai vezetés azt szeretné, ha az író bizonyos módon együttműködne az amerikai háborús stratégiával. Mann számára ekkor merül fel a kérdés: előadó körútjain valóban a saját meggyőződése szerint beszél-e, vagy amit mond, az már a politikai stratégia része.

Ez a rész pontosan megmutatja, mennyire bonyolulttá válhat egy közéleti értelmiségi helyzete történelmi válság idején. Az emigráns értelmiségi egyszerre menekült, kulturális szimbólum, önálló gondolkodó – de politikai eszköz is, és ezek a szerepek könnyen kerülhetnek egymással konfliktusba. Mann számára nemcsak menedéket jelentett az Egyesült Államok, hanem újabb erkölcsi helyzetet is, amelyben meg kellett találnia a saját helyét.

A politika és a magánélet mellett egyre fontosabbá válik a veszteség is, mert a Mann család története rendkívüli mennyiségű tragédiát hordoz: öngyilkosságokat, betegségeket, családi konfliktusokat, emigrációt, a vagyon és a társadalmi helyzet elvesztését, valamint a gyermekek sorsának alakulását. Ezáltal a regény végül nem csupán egy híres ember életének története, hanem egy család széthullásának és újraalkalmazásának újraalkotásának??? újraszervezésének??? újrafogalmazásának??? története is. Tóibín különösen érzékenyen mutatja meg, hogy a művészi élet és a családi élet nem feltétlenül erősítik egymást, mert az írói munka követelményei, a közéleti szerep, a családi kötelességek és a saját belső világ elrejtése olyan terhek, amelyekkel Mann egész életében együtt élt.

Filozófiai szempontból a regény talán éppen itt válik igazán érdekessé, mert szerzője azt a kérdést teszi fel, hogy mennyire ismerhetünk meg egy másik embert. Thomas Mannról szinte mindent tudunk, mégis mindig marad valami, amit nem tudhatunk teljes bizonyossággal; Tóibín ezt a hiányt nem megszüntetni akarja, hanem regényes formában próbálja körbejárni. Ezért A varázsló egyik legfontosabb kérdése számomra az, hogy a művészet közelebb visz-e bennünket önmagunkhoz, vagy éppen arra ad lehetőséget, hogy elrejtsük magunkat. Thomas Mann esetében a kettő elválaszthatatlan, mert amit nem tudott vagy nem akart közvetlenül kimondani, azt művészi formában tudta megfogalmazni, ugyanakkor a művészet révén maga köré is teremtett egy világot, amelyben a magánember és a közéleti személyiség között állandó távolság maradhatott.

Tóibín nem állítja, hogy a tekintélyes író mögött megtalálta volna az „igazi” embert. Sokkal érdekesebb az a felismerés, hogy a nyilvános és a magánember egyaránt valódi volt: Thomas Mann egyszerre volt fegyelmezett polgár, nagy formátumú író, férj, apa, közéleti értelmiségi, emigráns és saját vágyait sokáig elrejtő ember, akinek ezek a szerepei egész életében egymásba fonódtak. Az ellentmondások együttélése teremti meg a Tóibín regényében megragadni próbált személyiséget.

A regény végére érve másképpen látjuk a címbeli varázslót: nem a kiismerhetetlen zseni áll előttünk, hanem az ember, aki egész életében próbált rendet teremteni maga körül és önmagában, miközben a világ fokozatosan szétesett. A varázslat tulajdonképpen maga az irodalom, vagyis Thomas Mann képessége, hogy a személyes tapasztalatot történetté, a történelmi traumát műalkotássá, életének ellentmondásait pedig olyan formává tudta alakítani, amely túlélte őt.

A varázsló nem az író életének lezárt magyarázata, hanem egy újabb kísérlet arra, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Ahhoz az emberhez, akinek belső világa mégis megőriz valamit a megközelíthetetlenségből. Tóibín éppen ezáltal teszi Mann alakját izgalmasabbá. Vagyis könyve nem helyettesíti Thomas Mann műveit, de visszavezet hozzájuk. Aki már ismeri Mann regényeit, az új összefüggéseket fedezhet fel bennük, aki pedig Tóibín könyve után találkozik először velük, talán már egészen másképp tekint arra az íróra, aki a huszadik század egyik legnagyobb európai regényvilágát teremtette meg.

Colm Tóibín: A varázsló
Fordította: Kada Júlia
Park Könyvkiadó, Budapest, 2026
496 oldal, teljes bolti ár 7000 Ft,
online ár a kiadónál 6300 Ft,
e-könyv változat 4599 Ft
ISBN 978 963 633 2884 (papír)
ISBN 978 963 633 2891 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A varázsló egy nagyívű családregény, mely fél évszázadon ível át: az első világháborútól Hitler felemelkedésén és a második világháborún át a hidegháborúig.
A történet a 19. század fordulóján, egy német városban kezdődik, ahol a Thomas Mann nevű kisfiú egy konzervatív, szigorú és merev apával és egy kiszámíthatatlan, excentrikus brazil anyával igyekszik felnőni. A fiatal Mann apja elől rejtegeti művészi ambícióit, a világ elől pedig vágyait. Elbűvöli München egyik leggazdagabb, legkulturáltabb zsidó családja, és feleségül veszi lányukat. Egy olaszországi nyaraláson megpillant egy fiút a tengerparton, és megírja Halál Velencében című elbeszélését.
Korának legsikeresebb regényírója, az irodalmi Nobel-díj nyertese, közszereplő, akinek magánélete zárt ajtók mögött zajlik. A varázsló elsősorban a művész mint családapa portréja. Thomas Mann mindent megtett, hogy elszigetelje magát családjától, hogy dolgozni tudjon, a külvilág mégis folyton rátört.
Rendkívüli érzékenységgel megírt regényében Colm Tóibín együttérzőn rajzolja meg a száműzött német író életét és korát, mindvégig finoman egyensúlyozva a bensőséges és a sorsfordító pillanatok között.