Christelle Dabos: Visszaverődések viharában (részlet)

Posted on 2021. január 25. hétfő Szerző:

0


SZÍNE

A háttérben

Nézi a tükröt; nem látszik benne. De ez nem lényeges, csak maga a tükör a fontos. Egyszerű, nem túl nagy, és nem is egészen egyenesen lóg a falon. Kicsit csálé, olyan, mint Ophélie.

Végighúzza az ujját a fényes felületen, de nyomot nem hagy rajta. Minden itt kezdődött – vagy végződött. Nézőpont kérdése. A dolgok mindenesetre itt vettek igazán érdekes fordulatot. Tisztán emlékszik Ophélie első tükörátkelésére azon a bizonyos éjszakán, mintha csak tegnap történt volna.

Körbejár a szobában, végignézi a polcokon micergő, jól ismert régi játékokat, majd megáll az emeletes ágy előtt. Ophélie eleinte a nővérével osztozott rajta, később pedig, akkortájt, amikor váratlanul és sietve el kellett hagynia Animát, az öccsével. Ő aztán csak tudja; hosszú évek óta minden lépését figyeli a háttérből. Ophélie mindig az alsó részen aludt. Az ágyát úgy hagyták, ahogy utoljára kikászálódott belőle, a lepedő gyűrött, a párnán még ott a feje nyoma, mintha a családja arra számítana, hogy bármelyik pillanatban hazatérhet.

Behajol, és kedvtelve nézegeti a felső ágy rácsára rajzszöggel odatűzött térképeket, a huszonegy főszilánkét. A Matrónák miatt Ophélie hosszú ideig mást nem nagyon tehetett, mint hogy heverészés közben próbált rájönni, melyiken bujkálhat a férje.

Lemegy a lépcsőn, be az ebédlőbe. A terített asztalon a tányérokban már kihűlt az étel. Sehol senki. A háznép szemmel láthatóan félbehagyta a vacsorát – nyilván kiszaladtak, hogy megnézzék a lyukat. Ahogy járja az üres szobákat, már-már olyan érzése támad, mintha ténylegesen, teljes jelenvalójában ott lenne a házban. És illetéktelen betolakodása a berendezésre is hatással van: a csillárok csörömpölnek, a bútorok nyikorognak, az ingaóra figyelmeztetőn megkondul, amint a közelébe ér. Animán ez tetszik neki a legjobban. Kimondottan szórakoztatja, hogy egy idő után képtelenség eligazodni a tulajdonviszonyokban, és eldönteni, a kettő közül melyik a gazda, a tárgy vagy jogos birtokosa.

Kilép a házból, és komótosan elindul az utcán. Ráér, nem siet sehová. Kíváncsi, persze, de sürgetni nem sürgeti semmi. Pedig a napjai már meg vannak számlálva; nem egyedül neki, az egész világegyetemnek.

Odakint a szomszédság összesereglett valami körül, mindenki riadtan pillantgat a másikra; beáll a körbe. „A lyuk” – a lakók így nevezik egymás között – olyan, mint egy csatornanyílás, csakhogy ez a csatornanyílás a járda kellős közepén tátong, és hiába világítanak bele, elnyeli a fényt. Valakinek a zsebéből előkerül egy spulni cérna, leeresztik az orsót, hogy kiderítsék, vajon milyen mély lehet az üreg, de a szál hamarabb elfogy róla, mint hogy elérné a lyuk fenekét. Reggel még nyoma sem volt semminek. Az egyik Matróna vette észre a lyukat, és miután majdnem beleesett, riasztotta a környéket.

Nem állhatja meg: elmosolyodik. Ó, asszonyom, ez csupán a kezdet!

A tömegben meglátja Ophélie szüleit, akik szokás szerint most sem veszik észre. Arcukon ugyanaz a néma tanácstalanság ül, mint a többiekén. Fogalmuk sincs, merre lehet a lányuk – arról meg aztán még kevésbé, hogy az a lyuk a járdán részben az ő hibája –, de nem nehéz kitalálni, hogy ezen az estén a gondolataik többet forognak körülötte, mint valaha. Ahogy a karjuk is szorosabban fonódik a mellettük maradt gyerekeik köré. Szép, nagyra nőtt, egészséges gyerekek. Az utcai lámpák fényében aranyló hajkoronával.

Ismételten megállapítja magában, hogy Ophélie mennyire kilóg közülük – ami persze nem véletlen.

Lassan ideje továbbállni. Két lépéssel máris a világ másik végén terem, a Sarkon, a Légvárban, annak is valahol a középső fertályán, Berenilde portája előtt. A birtokon, amelyen állandósult az őszi hangulat, ugyanolyan otthonosan mozog, mint Animán. Bármerre járt Ophélie, ő mindenüvé követte. Ott volt vele, amikor inasként szolgált Berenilde mellett. Akkor is ott volt, amikor Faruk kinevezte másodmesélőnek. És akkor is, amikor a Holdvilágban nyomozott az eltűnt személyek után. Növekvő érdeklődéssel figyelte minden ballépését, de végig a háttérben maradt, észrevétlenül.

Előszeretettel látogatja végig újra és újra a történet, a közös történetük, sőt az emberiség közös történetének legfontosabb helyszíneit. Hogyan alakult volna Ophélie sorsa, ha Anima összes olvasója közül Berenilde nem éppen őt választja, hogy összeboronálja az unokaöccsével? Lehetséges, hogy soha nem is találkozott volna azzal, akit Istennek hisznek? Ó, dehogynem! Csak a történet más fordulatokon keresztül jutott volna el pontosan ugyanoda, ahol most tart. Mindenkinek megvan benne a maga szerepe, ahogy neki is, és most ő következik.

A vörös szalonból egy női hang szűrődik ki az előszobába. Az ajtó nincs bezárva, az utolsó, aki bement, csak behajtotta maga után; bekukucskál rajta. A két ajtószárny közötti keskeny résben megpillantja Ophélie nénikéjét, ahogy fel-alá járkál a szőnyegekkel borított padlón, amelyek indás mintázata éppoly kevéssé igazi, mint a falikárpitba szőtt vadászjelenet vagy a vázák porcelánja. Az asszony nem sokáig bírja karba font kézzel, egy sürgönyt húz elő, maga előtt lobogtatja az érintésétől kikeményedett papírt, és közben hangosan szitkozódik, hogy a csatornázási művek jobban megválogathatná, kikkel dolgoztat, hogy Faruk igazán összekaphatná már magát, hogy Archibaldra ráférne egy alapos fejmosás, Ophélie megkergült, mint egy kakukkos óra, az orvosi testület pedig akár le is húzhatná magát a budin. Berenilde nem figyel rá. Békésen ücsörög egy füles fotelben, és halkan dudorászik, miközben a lánya hófehér hajacskáját fésülgeti, akinek kis teste ernyedten hever az ölében. Mintha a gyerek egyenletes szuszogásán kívül más nem is jutna el a füléhez.

Elfordítja a fejét. Mindig így tesz, valahányszor az elé táruló jelenet kezd túl személyessé válni. Kíváncsi természet volt világéletében, de a leskelődés nem kenyere.

Csak ekkor veszi észre, hogy az előszoba félhomályában egy férfi kuksol mellette a földön, hátát a falnak támasztja, és morcos képpel tisztogatja a puskája csövét. Úgy tűnik, a hölgyek találtak maguknak egy önkéntes testőrt.

Megint továbbáll. Elég egyetlen láblendítés, hogy maga mögött hagyja az előszobát, a birtokot, a Légvárat, a Sarkot, és a talpa a világnak megint csak egy egészen távoli szegletében érjen földet. A következő állomás Bábel. Ó, Bábel! Megfigyeléseinek kedvenc terepe. A szilánk, ahol a történet hamarosan kifut az időből, és véget ér, ahol minden összesűrűsödik.

Míg Animán az előbb este volt, itt már virrad. A tetőkön eső kopog.

Beveszi magát a Jó Család közlekedőibe, amelyek kövezetét Ophélie is annyit koptatta, amíg előfutárnak készült. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy megtarthassa az ezüstszárnyacskáit, és Bábel teljes jogú polgára legyen, ami számtalan ajtót megnyitott volna előtte, és megkönnyítette volna a dolgát. De Ophélie elbukott – és ő a maga részéről ezért nem győzi áldani a szerencséjét. Így legalább a továbbiak neki is tartogatnak még némi izgalmat.

A csigalépcsőn felkaptat az egyik őrtoronyba. Odafentről az eső ellenére is tisztán kivehetőek a közeli mellékszilánkok. Átellenben az Emlékmű, mögötte az elhajlásgondozó. Mindkettő fontos helyszíne lesz még a történetnek.

A napnak ebben az órájában a virtuóztanoncok rendszerint már egyenruhában ülnek a padokban, és fülhallgatókon keresztül követik a tananyagot; Pollux Fiai az egyik oldalon, Heléna Árvái a másikon. Most viszont ehelyett odakint vegyülnek egymással a Jó Család páros szilánkjának erődített falán. Eső áztatta pizsamájuk a bőrükre tapad. Rémülten hüledeznek, és a felhőtenger mögött halványan körvonalazódó belváros felé mutogatnak. Egy jókora esernyő alatt maga az igazgató, a családfők közül az egyetlen, aki saját leszármazottak nélkül maradt, Heléna is csatlakozott hozzájuk, és átható figyelemmel fürkészi a szokatlan jelenséget.

Magaslati megfigyelőállásából végignéz a seregleten. Helyesebben próbálja beleélni magát a helyzetükbe, és az ő ijedségtől elkerekedett szemükkel nézni az előttük egyre nagyobbodó űrt.

És megint csak nem állhatja meg, hogy el ne mosolyodjon. Eleget rejtőzködött a háttérben, elérkezett az idő, hogy előlépjen.

A mélység

Pollux botanikus kertjének burjánzó növényzete még elevenen élt Ophélie emlékezetében. Az volt a legelső hely, ahol megfordult Bábelen. Szinte látta maga előtt a teraszos ültetvényt és a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokot, amelyet meg kellett másznia, hogy kikeveredjen a fák, bokrok és virágok rengetegéből.

Emlékezett az illatokra. A színekre. A hangokra.

És az egészből nem maradt semmi.

Egy földcsuszamlás az utolsó fűszálat is magával sodorta a mélybe. Eltűnt a fél piactér és az oda átvezető széles híd is, akárcsak több kisebb mellékszilánk. És velük együtt az éppen ott tartózkodó összes élőlény.

A látványtól Ophélie-nak pánikba kellett volna esnie. De ehelyett csak döbbenetet érzett. Dermedten bámulta az eget a földtől elválasztó friss határvonalon hirtelenjében felhúzott kerítés túloldalán tátongó szakadékot. Legalábbis úgy tett, mintha azt bámulná. Az eső időközben elállt, de a felhők továbbra is ott kavarogtak Bábel városállama fölött. A sötét gomolyag eleve nem kedvezett a látási viszonyoknak, a nyirkos levegőtől pedig még a szemüvege is bepárásodott.

– A Másik tényleg létezik – szólalt meg. – Eddig inkább afféle elvont fogalomként tekintettem rá. Hiába kaptam annyiszor a fejemhez, hogy mekkora butaságot követtem el, amikor szabadon eresztettem, és így közvetve én vagyok a felelős a szilánkok közelgő összeomlásáért, meg hogy ha akarom, ha nem, a sorsom összefonódik az övével, őszintén szólva mostanáig mindezeket nem igazán vettem magamra. Hogy lettem volna képes kiengedni egy ilyen világrombolót a saját gyerekszobámban álló tükörből anélkül, hogy egyáltalán emlékeznék rá? Még csak azt sem tudom, hogy néz ki, miért és hogyan csinálja ezt az egészet…

A sűrű ködben Ophélie az orra hegyéig sem látott, úgy érezte, mintha magában szónokolna a semmi közepén. Amikor az északnyugati külváros irányában a felhőzet kissé felszakadozott, kénytelen volt két kézzel megkapaszkodni a kerítésben.

– Arra már kő kövön nem maradt. És ha Animát… meg talán a Sarkot is…

Képtelen volt befejezni a mondatot. Mereven nézett maga elé, bele a végtelen mélységbe, amely annyi férfit, nőt és gyereket elnyelt, de mindenekelőtt az övéiért aggódott.

Az égen egy csapatnyi madár körözött tanácstalanul: nem találták a fákat. Vajon mekkora lehetett a pusztítás hatósugara? A fő- és mellékszilánkok egy végeláthatatlan felhőtenger körül lebegtek, amelynek méretét eddig még senki sem tudta felbecsülni, és amelynek a belsejében az élet semmilyen formája sem maradt fenn. Azt beszélték, hogy az a köztes tér csupa örvény. És bár a híres világutazó és felfedező, Lazarus egyszer nekiveselkedett, a világ középpontjáig még ő sem jutott el.

Ophélie csak remélni tudta, hogy az áldozatok közül senki sem szenvedett.

A tetralógia előző kötetei. Kattints rá, hogy nagy méretben lásd!

Előző este még olyan nyugodt volt, úgy érezte, végre révbe ért. Végre kiteljesedett. Megfejtette Isten kilétét, azét az Ezerarcú Alakváltóét, aki rátelepedett az életükre. Eulalie Itschen. És attól, hogy nevet társított hozzá, ismerte a múltját, hogy eredetileg csak egy középszerű, de annál nagyobb eszméket hajhászó, regényes történeteket papírra vető fiatal nő volt, aki alaptalanul azt hitte magáról, mások helyett is eldöntheti, hogy mi a jó és mi a rossz, Ophélie hatalmas nyomás alól szabadult fel. Csakhogy az is kiderült számára, hogy az igazi ellenséget nagy valószínűséggel másban kell keresnie.
„Előbb vagy utóbb a nyomára vezetsz.”
– A Másik felhasznált, hogy kikerüljön Eulalie Itschen ellenőrzése alól, most viszont megfordult a helyzet: Eulalie Itschen használ arra, hogy megtalálja a Másikat. De mivel ezek ketten ilyen szépen belekevertek a gonoszságaikba, ez az ügy már engem személyesen is érint.
– Minket.

Ophélie Thorn felé fordult, bár látni nem látta. A ködben belőle is csak egy tompa, testetlen hangot érzékelt, ez a távoli morgás mégis nagyobb biztonságot adott neki, mint a lába alatt a talaj. Egyetlen szavától máris jobban érezte magát.

– Ha igaz, hogy a Másik áll a Nagy Szakadás és a szilánkok összeomlása mögött, illetve miatta válhatott egy egyszerű halandó mindenhatóvá – vonta meg Thorn józanul a mérleget –, az azt jelenti, hogy lényegi összetevője annak az egyenletnek, amelyet évek óta próbálok megoldani.

Fémes kattanás hallatszott. Thorn zsebórájának jellegzetes zöreje, ahogy a fedele ki- és visszapattant, hogy emlékeztessen az idő múlására. Amióta Ophélie átmeneti felügyelete alatt önálló életre kelt, nemigen tudta levetkőzni magáról a tulajdonosa kényszeres szokásait.

– A visszaszámlálás folytatódik – fűzte tovább a gondolatmenetét Thorn. – Az emberiség természeti katasztrófaként tekint ezekre a földcsuszamlásokra. De mi már nemcsak azzal vagyunk tisztában, hogy ez nem így van, hanem azzal is, hogy itt még nincs vége. És erről mindaddig nem beszélhetünk senkinek, amíg nem tudjuk, kiben bízhatunk, és milyen bizonyítékokkal támaszthatjuk alá az állításunkat. Vagyis tényekre alapozva pontosan meg kell határoznunk, milyen természetű Eulalie Itschen és a Másik kapcsolata, meg kell értenünk, mit akarnak, kik ők, hol vannak, hogyan és miért teszik, amit tesznek, hogy aztán ezekkel az ismeretekkel felvértezve a saját fegyverüket fordíthassuk ellenük. És mindennek a lehető leggyorsabban kell utánajárnunk.

Ophélie hunyorgott. A szélnek köszönhetően körülöttük a felhőzet felszakadozott, és a nap minden átmenet nélkül vakító fényárba borította a környéket.

Örült, hogy végre láthatja is Thornt, aki kezében a zsebórájával, tekintetét az égboltra függesztve ott magasodott mellette peckesen, szintén szemben a kerítéssel. És bár az egyenruhája aranydíszítésén megcsillanó napsugaraktól káprázott a szeme, Ophélie csak azért sem fordította el tőle az arcát. Sőt, próbálta minél nagyobbra nyitni a szemét, hogy magába szívja a belőle áradó ragyogást. Thornból úgy sütött az elszántság, mint aki fel van villanyozva.

Ophélie minden porcikáját jóleső érzés járta át annak biztos tudatától, hogy milyen sokat jelent neki ez a férfi, és viszont, ő mennyit jelent neki, és ebben a bizonyosságban a világon semmi sem ingathatta meg.

De uralkodott az érzésein, és nem lépett oda hozzá. Bár közel s távol nem tartózkodott egyetlen teremtett lélek sem – a hatóságok az egész körzetet kiüríttették –, ők azért ügyeltek, hogy megtartsák a tisztes távolságot, mint nyilvános helyeken mindig. Elvégre a hivatalos besorolás szerint a társadalmi rangsor két, egymástól a legtávolabb eső szélén helyezkedtek el. Amióta kikerült a Jó Családból, Ophélie személye Bábel városállamának szempontjából teljességgel jelentőségét vesztette. Thorn viszont megmaradt Sir Henrynek, LUX köztiszteletben álló Lordjának.

– Eulalie Itschen annak látszik, akinek akar, a Másikról pedig még ennyit sem tudunk – elmélkedett tovább Thorn. – Azaz nem is sejthetjük, hogy amikor az útjaink legközelebb keresztezik egymást, melyiknél milyen ábrázatra számítsunk. Készen kell állnunk, hogy szembeszálljunk velük, mire rájuk találunk. Vagy ők találnak ránk.

Thornnak csak ekkor tűnt fel, hogy Ophélie őt nézi, csügg minden szaván. Megköszörülte a torkát.

– Téged nem tudlak kivonni a hatalmuk alól, de őket levakarhatom rólad.

Ugyanezt a mondatot az Emlékműben, odafent a Secretariumban Ophélie egyszer már hallotta tőle – a többes számot és a tegeződést leszámítva. Inkább az aggasztotta, hogy tudta, ha Thorn valamit ígér, azt be is tartja. A nevét és a szabad mozgását máris feláldozta érte, csak hogy végérvényesen megszabadítsa őt attól a folyamatos felügyelettől, amelyet egymaga olyan nehezen tudott kijátszani, és amely a legelső óvatlan lépésére ismét a nyakába szakadhatott. Igen, tudta, hogy Thorn ezért, és csakis ezért kész bármiről lemondani. Onnantól, hogy ez a saját döntése volt, még abba is hajlandó volt beletörődni, hogy mellette Ophélie veszélyben lehet.

– Nem vagyunk egyedül, Thorn. Mármint velük szemben. Miközben mi itt beszélgetünk, Archibald, Gaëlle és Róka Árkádia után kutat. Talán már meg is találták. Ha sikerülne meggyőzniük az árkádiaiakat, hogy álljanak mellénk, az alaposan átrendezné az erőviszonyokat.

Gyanakvását jelezvén Thorn összevonta a szemöldökét. Előző éjjel, még mielőtt a sziréna kiparancsolta volna őket az ágyból, érintőlegesen már szóba került ez a téma, de Archibald nevének puszta említése akkor is hasonló hatást váltott ki belőle.

– Archibald az utolsó ember ezen a földön, akiben megbízom.

A napsütés elhalványodott, az égen ismét sötét fellegek gyülekeztek.

– Mennem kell – jelentette be Thorn, miután az órája türelmetlenül csapkodni kezdett a fedelével. – Újabb megbeszélésem lesz a Genealógusokkal. És ahogy őket ismerem, a következő megbízatásom már nyilván szorosabban fogja érinteni az ügyünket. Este találkozunk.

A fémes csikorgásból Ophélie arra következtetett, hogy már el is indult. Nem bicegett, a járógép ezt megoldotta, de ezen az egy jótéteményen kívül a Genealógusok éppenséggel nem könnyítették meg Thorn életét. Thorn azt remélte, hogy rajtuk keresztül közelebb kerülhet Eulalie Itschen titkaihoz, elvégre ők is ugyanazt akarták elérni, amiért ő dolgozott: véget vetni Isten hatalmaskodásának. De attól a perctől kezdve, hogy a szolgálatukba állt, mintha egy időzített bomba ketyegett volna a kezében. A Genealógusok ellátták hamis személyazonossággal, de ahogy adták, úgy bármelyik pillanatban el is vehették tőle, és Sir Henry álcája nélkül Thorn nem lett volna más, csak egy üldözött szökevény.

– Légy óvatos!

Thorn megtorpant. Ophélie a ködben halványan még látni vélte nyúlánk alakjának darabos körvonalait.

– Te is. Nagyon. Sőt, még annál is jobban.

Azzal sietve útnak indult, és egyhamar beleolvadt a szürkeségbe. Ophélie értette a célzást. Turkálni kezdett a tógája zsebében. Először Lazarus házának kulcsa akadt a kezébe, azt Ambrosiustól kapta, aztán a levélke, amelyet Heléna juttatott el hozzá: Adandó alkalommal keressen fel. Szükségem lenne a kezére.

Végül csak megtalálta, amit keresett: egy apró alumíniumlemezt tele ugyanolyan vésett krikszkrakszokkal, mint amilyeneket a családfők Könyveiben látott, Eulalie Itschen rejtjelezésével, amelyet egyelőre a világon senki sem tudott megfejteni. Mindössze ennyi maradt az idős takarító után, ez a kis fémtábla a közepén egy puskagolyó ütötte lyukkal. Ophélie már abba is beleszédült, ha az öreg csak eszébe jutott. Mint kiderült, ő is egy volt a családfők közül, de rá más szerepet osztottak, nevezetesen, hogy Eulalie Itschen múltját őrizze. És munkaköréből adódóan kis híján halálra rémítette Ophélie-t, aki talán ott helyben szörnyet is halt volna, ha a Majdnemmakulátlan Merész fia nem lép közbe. A bosszúvágy – Ophélie szerencséjére – annyira nem vakította el a legénykét, hogy elvétse a lövést, az öreg fejére célzott, és egyenesen az alumíniumlemezt találta el. Amint az írás megsérült, a takarító teste semmivé foszlott és elillant, akár egy rossz álom. Az a pár sor tartotta életben… Thorn finoman szólva nem igazán értékelte a történetet, amikor Ophélie elmesélte neki.

Ophélie átdugta a kezét a kerítés rácsán, és a mélybe hajította az alumíniumlemezt. A fém még egy utolsót villant, mielőtt végleg beleveszett a felhőtengerbe, akárcsak az a sok-sok ember, aki a földcsuszamlások martalékául esett.

Hirtelen eszébe jutottak a személyazonosságát igazoló hamis okmányok. Eulalie. Bár nem tudatosan, de ugyanazt a nevet választotta magának, amelyet az ellenfele viselt. És nem ez volt az egyetlen furcsaság: időnként számára ismeretlen emlékképek rohamozták meg. Melyek voltak Eulalie emlékei, és melyek még a sajátjai? Hol húzódott a kettő között a határ? Honnan tudhatta volna, mi a helyes a jelenben, ha a múltja olyan volt, mint egy bonyolult kirakós játék? Mi értelme volt a jövőn gondolkodni, ha a világ úgyis összeomlik? És hogyan érezhette volna magát szabadnak, ha előbb-utóbb mindenképpen összeakad a Másikkal? Ő szabadította rá a Másikat a világra, rendben, ezért kész volt vállalni a felelősséget, ugyanakkor borzasztóan haragudott mindkettőre – Eulalie Itschenre és a Másikra egyaránt –, amiért miattuk soha nem tudhatja meg, hogy e nélkül a kalamajka nélkül milyen ember vált volna belőle.

Ophélie belefújt a ködbe, hátha úgy könnyebben levegőhöz jut. Rajta ne múljon, ő aztán utánajár minden újonnan előbukkanó emlékképnek, és megtalálja bennük a gyenge pontokat! Az egész történet, Eulalie-é, a Másiké, a családfőké és az új világé Bábelen kezdődött. És összeomlás ide vagy oda, ő addig erről a szilánkról el nem megy, amíg töviről hegyire végig nem járja a lehetőségeket, és ezt a rejtélyt meg nem fejti!

Sarkon fordult, hogy bámészkodás helyett azonnal munkához is lásson.

Valaki állt mellette. A sűrű ködben nem tudta kivenni, kicsoda.

Az utcákon kijárási tilalmat rendeltek el. Mikor csapódhatott mellé az az árnyalak? Vajon azt is kihallgatta, amiről Thornnal beszélgettek? Vagy maga is csak azért zarándokolt ide a szakadék szélére, hogy némán lerója az áldozatok előtt a kegyeletét?

– Jó napot!
Az árnyalak nem válaszolt, csak lassú léptekkel elindult a piactér felé. Ophélie adott neki egy kis előnyt, majd úgy döntött, a nyomába ered az elhagyatott árusbódék között. Lehet, hogy csak az üldözési mánia hatalmasodott el rajta, de azt gondolta, hogy ha az a kotnyeles alak utánuk leselkedett, akkor nem ártana legalább tudnia, kivel van dolga.

Christelle Dabos

A felére csökkent, párálló piactéren világvégi hangulat uralkodott. Középen egy lejárt, és így szoborrá merevedett újságárus automata a magasba tartotta a Hivatalos Hírmondó előző napi lapszámát, amelybe a szél bele-belekapott. A szokásos zsongást csend váltotta fel, amiben Ophélie számára az volt a legzavaróbb, hogy minden apró zaj, amelyre egy rendes hétköznapon ügyet sem vetett volna, aránytalanul felerősödött. Hallotta az elvezető csatornákban összegyűlt szennyvíz csörgedezését. A pultokon hagyott eleségek fölött köröző legyek zümmögését. A saját légzését. Az árnyalak viszont olyan nesztelenül közlekedett, hogy Ophélie már majdnem el is vesztette szem elől.

Megszaporázta a lépteit.

Amikor egy erősebb széllökés valamelyest szétoszlatta a ködöt, Ophélie a saját tükörképével találta szembe magát. Összerezzent. Nem sok kellett volna hozzá, hogy felkenődjön egy bolt kirakatára.

Fordította: Molnár Zsófia

Christelle Dabos: Visszaverődések viharában
A tükörjáró sorozat 4.
Kolibri Kiadó, Budapest, 2020