Az elszászi libalegelőtől a londoni Emirates stadionig | Arsène Wenger: Életem piros-fehérben

Pál Attila |

A futball minden: játék, szenvedély, szórakozás, munka, kenyérkereset, küzdelem, üzlet – azaz maga az élet. Legalábbis azok számára, akiket mindennél jobban elbűvöl a labda pattogása a gyepen, a hálót érő bőrgolyó összetéveszthetetlen hangja, a gól öröme, a győzelem, a bajnoki vagy más trófea megszerzésének mámora, a szurkolók tízezreinek tomboló biztatása, amely erőt ad a legnehezebb helyzetekben is.

Sajnos, ahogy a kommentátori közhely is mondja, ma már a labdarúgás „küzdőjellege domborodik ki”, a játék örömét felváltja pénz hajszolása, a focisták ma már nem játékosok, hanem gladiátorok és mesteremberek, akik csak néha játékosak. És mégis: a legmagasabb szintű küzdelmekből jobbára az kerül ki győztesen, aki, ha kell, a ma már szinte kötelező fizikai képességeken (erő, gyorsaság, robbanékonyság, ruganyosság stb.) felül „fényezni” is tudja a játékot, váratlan, szellemes, olykor látványos megoldásokkal lepi meg az ellenfelet.

Hasonlóképpen, edzőként is csak az maradhat sokáig csúcson, aki a szakmai mindentudáson felül is képes adni valamit a játékosainak, aki olyan emberi erényeket tud megmutatni és érvényre juttatni klubjánál, mint az elszántság, a kitartás, az önfegyelem, a mindig fejlődni akarás, csapatszellem és a sportszerűség. Ehhez ma már nem elég a játékosmúlt, nem elég minden tanfolyamot elvégezni, minden szakkönyvet elolvasni, naphosszat meccseket elemezni. Ehhez a fent említett erények „birtoklásán” túl egyszerre kell trénernek, pedagógusnak, üzletembernek, olykor barátnak, sőt pótapának is lennie.

„Arsène, who?” – kérdezték szalagcímben a londoni lapok, amikor 1996-ban az Arsenal szerződtette őt. A fitymáló kérdésben persze benne van az angol futball gőgje és a szigetországiak szinte levetkőzhetetlen ellenszenve a franciák iránt. Az elzászi születésű Arsène Wenger ugyanis már akkor jól ismert edző volt szerte Európában. Noha játékosként nem vetekedhetett Bobby Charlton vagy Gary Lineker nagyságával, azért egy francia bajnoki aranyérem mégis csillog a vitrinjében. Sőt edzőként mindjárt második élvonalbeli esztendejében (1987–1988) bajnoki címet nyert az AS Monacóval, ráadásként néhány szezonnal később a BEK elődöntőjébe is eljuttatta a hercegség csapatát. De külföldi (főleg francia) tréner előtte még nem igen rúgott labdába a szigetországban. Aztán 22 éven át irányította az angol labdarúgás egyik legnagyobb és legszebb hagyományaival rendelkező klubját, a londoni Arsenal FC-t.

• Olvass bele!

Manapság, amikor már senkit nem lep meg, ha egy edzőt három vereség után elbocsátanak, sőt az sem példátlan, hogy bajnoki aranyérem elnyerése után mondanak fel a mesternek, igencsak megsüvegelendő, ha valaki egy európai topklubnál több mint két évtizedet tölt el. Kortársai közül hosszabb ideig, 26 évig csak a legendás skót menedzser, Alex Ferguson állt angol sztárcsapat, a Manchester United élén. Wenger eredményei pedig önmagukért beszélnek: az Arsenal mestereként három angol bajnoki címet (2014-ben veretlenül!), két FA-kupát gyűjtött be, s állandó résztvevője volt a Bajnokok Ligájának.

Noha önéletrajza szinte csak a futballról szól, Wengernek edzői képesítése mellett mérnöki és közgazdász diplomája is van. Ráadásul írni is tud. Igaz, stílusa nem vetekedhet Dickensével vagy Maughaméval, de nem is ez a célja. A könyv hűen tükrözi szerzőjét: egyszerűen, mégis remekül szerkesztett, sehol sem túlzó, sehol sem csapongó, mégis érdekes, a hozzám hasonló futballbolondok számára pedig szinte letehetetlen. Minden önajnározás nélkül olyan ember rajzolódik ki az írásból, mint akit sok-sok sportoló szeretne mesterének sportágtól függetlenül. Higgadt mégsem érzéketlen, ugyanakkor szenvedélyes, mégsem őrjöngő, a játékosaira odafigyelő, de nem tolakodó, határozott, de nem önfejű. Wenger soha nem felejtette el, honnan indult, tiszta szívvel ragaszkodik szülőföldjéhez, és minden megszokott-megszeretett dologhoz, ugyanakkor mindig nyitott az újra. Mindenre odafigyel, mégsem vész el a részletekben. Olyan embert ismerünk meg, aki – bár élete a futball, és a napjai döntő részét a pályán töltötte – gondos, lelkiismeretes, szerető családapa, hű és megbízható barát is.

Wenger 69 évesen hagyott fel az edzősködéssel, de nem sokáig bírta a futball nélkül, ma a FIFA a labdarúgás fejlesztéséért felelős igazgatója. Ez a poszt számára nem holmi jutalom, nem üres poszt sok pénzért. Az immár a hetedik X-et taposó, ma is szálfatermetű francia szakember ezer és ezer feladatot vállalt ezzel magára, amelyek közül az edzőképzés fejlesztését tartja a legfontosabbnak.

Az Életem piros-fehérben rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány minden futballrajongó számára, aki pedig a futballban képzeli el egész életét, annak szinte kötelező irodalom.

Arsène Wenger: Életem piros-fehérben – Az Arsenal legendás menedzserének életrajza
Fordította: Szabó Christophe
Partvonal Kiadó, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3759 Ft,
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 615 605 8195 (papír)
ISBN 978 615 605 8331 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Arsène Wenger, az Arsenal korábbi edzője és menedzsere önéletrajzi könyvében először meséli el személyes történetét. A titokzatos, komoly tiszteletnek örvendő szakembert egyedi játékfilozófiája, sajátos értékei és a futballban alkalmazott újításai a nemzetközi sportvilág legkülönlegesebb személyiségei közé emelték.
Önéletrajzából megtudhatjuk, hogyan lett a Duttlenheimből származó, elzászi kisfiú a világ egyik legsikeresebb vezetőedzője, hogyan építette fel az Arsenal legendás Invincibles csapatát, azaz a Legyőzhetetleneket, amely a 2003-2004-as szezonban veretlenül nyerte meg az angol bajnokságot, a Premier League-et; illetve hogyan formálta át a régimódi alapokon nyugvó, hetvenfős labdarúgóklubot a világ élvonalához tartozó, több mint hétszáz embert foglalkoztató intézménnyé. Wenger részletesen beszámol minden olyan mérkőzésről, amely fordulópontot jelentett a karrierjében, és mesél azokról a klubokról, amelyeknél edzősködött – az AS Cannes-tól az Arsenalig feleleveníti a Nancynál, a Monacónál és a japán Nagoyánál eltöltött időket.
Könyvében egyedi rálátást kapunk játékos- és edzői karrierjének legfontosabb pillanataira, emlékezetes győzelmeire, fájdalmas vereségeire, és számos olyan játékosról olvashatunk, akiket ő fedezett fel és kísért végig útjuk során: George Weah, Lilian Thuram, Emmanuel Petit, Thierry Henry, Nicolas Anelka vagy Robert Pires csak néhány név a sorból. Arsene Wenger élete tele van szenvedéllyel és tanulságos leckékkel, amelyeket nemcsak az Arsenal-szurkolók vagy Wenger-kedvelők érezhetnek magukénak, de minden érdeklődő olvasó is, aki e kötetből megismerheti azokat az értékeket, amelyek huszonkét éven át vezérelték az Arsenal menedzserét egy gyökeres átalakuláson átesett labdarúgóvilágban.