Önarckép mások portréiban | Farkas Zoltán: 13 portré

Posted on 2020. november 26. csütörtök Szerző:

1


Cserhalmi Imre |

Nem tudom, manapság van-e még értelme azt mondani egy könyvről, hogy egyvégtében olvastam el. Hogy ez a kijelentés elismerést vagy gyanakvást kelt. Mármint a szerzője iránt. Igaz, a kötetbe gyűjtött portrék jó részét már olvastam első megjelenésükkor, a Mozgó Világban, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a könyv nem hagyott nyugodni. Miért?

A 13 portré alanyai igen széles körből toborzódnak, egybegyűjtésük kézenfekvő szempontja a többé-kevésbé azonos generációhoz tartozás, noha közülük nyolcan már nem élnek. A szerző az előszóban nagyon meggyőzően indokolja, hogy arcképcsarnokából miért éppen ezeket nyújtja át. Esterházy Péterét, Kádár Jánosét, Kornai Jánosét és Matolocsy Györgyét – a többi közt. Mégis azt javaslom az olvasónak (ami gyakorlottabbaknál nem ritka eset), hogy az előszót csak akkor olvassa el, amikor már végzett az egész könyvvel, mert így még hatásosabban fogja érzékelni az író egyik legvonzóbb tulajdonságát, a megbízhatóságot: az olvasmányélmény hajszálpontosan egyezik azzal a céllal, ígérettel, amit az előszóban leírt.

Például azt, hogy az általa bemutatottak korrajzot is adnak. Nem is akármilyet, hiszen nyolcan az üzleti-pénzügyi világ vezető személyiségei, akár közgazdászi-tudósi, akár bankszakemberi minőségben, akár politikai, állami szerepvállalásuk okán. Farkas Zoltán is közgazdász képzettségű, jó néhány külföldi tanulmányutat is megjárt, széles látókörű szakember, az úgynevezett gazdasági újságírás nagy tekintélyű művelője. Annál többet, amit ő tud például Marjai Józsefről, Surányi Györgyről vagy Sárközi Tamásról, kevesen tudhatnak. Aligha akad egykori rádiós, aki Hárs Istvánról vagy Tarnói Gizelláról jellemzőbb képet festhetne, vagy irodalombarát, aki az övénél nagyobb rajongással kötődne Esterházy Péterhez.

Valamennyiükről számtalan történetet ad elő, és a történetek – meg a művelőik – néha perlekednek egymással, de éppen emiatt is áll össze a kötet az utóbbi négy-öt évtized sajátos korszakábrázolásává. Folytonos vihar, útkeresés, kompromisszum, céltudatosság, az ostoba kártékonyság erős szövetségei és az értelem sérülékeny koalíciói, külső lehetőségek útjába álló belső fogyatékosságok, belső képességeket korlátozó külső körülmények – valahogy így teltek el ezek az évtizedek. A tehetséget a viselkedése teszi kellemetlenné, a tehetségtelenséget a szervilizmusa viszi diadalra. Jellemző a Tarnói Gizelláról írtak egyik mondata. Miután Farkas – itt is elismerve – súlyos hibát követett el, Tarnói: „Őrjöngött, tombolt, azzal a hangerővel, amikor már annak sincs igaza, akinek igaza van.”

Érzékelhető kedvvel ábrázolja a minden emberben meglévő – gyakran önmaga előtt is rejtett – ellentmondásosságot, a legárnyaltabban talán ahogy Liska Tibort és Sárközy Tamást megrajzolja. De egészen ritka kivételektől eltekintve sohasem ítélkezik. Egyik-másik régi rádiós kollégájáról szólva elérkezik olyan pontig, amelynél más szerző – a mai rikácsoló közbeszéd modorában – vádolna, rágalmazna, megbélyegezne, ő megáll és csak rezignáltan legyint. Az általa tárgyalt időszakban, körülbelül másfél évig dolgoztam én is a Bródy Sándor utcában, tanúja voltam azoknak az ádáz küzdelmeknek, amelyek ott – például az SZDSZ és az MDF színeiben – folytak. Farkas nem kevés önfegyelmet és nagyvonalúságot tanúsít, amikor úgy ír róla, ahogyan.

Természetesen mást demonstrál a szóban forgó korszakról Kádár, Esterházy vagy Surányi élete, de valamennyien jellemzik azt a kort, amelyben az újságírói szakma tisztességes művelése keservesen nehéz volt, akárcsak ma megint. Az okok, a kísértések, az ideológiai lobogók, a hatalomgyakorlás eszközei változhattak (utóbbiak nem nagyon!), a szakma – ismétlem: korrekt és értő! – művelésének nehézségi foka a régi maradt. Hogy mást ne mondjak: a BBC akkoriban szakmai-etikai etalon volt, ma már mintha ez is kétségbe vonható volna.

Rengeteg olyan dokumentumot idéz, amely portréalanyait éppúgy jellemzi, mint az adott időszak lehetőségeit és korlátjait. Antall József, Pozsgay Imre, Grósz Károly, Göncz Árpád, Békesi László, Medgyesy Péter is megjelenik a lapokon, jelezvén, hogy Farkas az utóbbi évtizedek gazdaságpolitikáját az országirányítás legmagasabb szintjein, illetve szintjeiről is látta. Sokaktól szívósan, hónapokig kért nagyinterjút – hiszen valamirevaló politikus vagy szakember csak akkor vállalkozik rá, ha valódi mondandója van –, de eljött az idő, amikor rang volt, ha ő kérte. A könyvben jó alkalma van szólni olyan korszakos, ma már több szempontból is történelminek minősíthető eseményekről, mint a Fordulat és reform című tanulmány megjelenése, a Bokros-csomag, az úgynevezett jóléti rendszerváltás. Elképesztő, hogy Kádár hosszan idézett, utolsó szövegei mennyire rímelnek mai miniszterelnöki monológokra.

Az írások sorrendjében érzek valamiféle, talán nem is rejtett kronológiát. Ahogyan haladunk egyikről a másikra, úgy közeledünk a mához, úgy válik direktebben véleménykifejtőbbé, markánsabban publicisztikussá, mondhatnám: úgy élesedik Farkas hangja. Matolcsyról szólva már diliflepnit emleget, de az igazi keménysége nem is alanyának jellemzésében áll, hanem abban az expressis verbis ki se mondott véleményében, amely szerint Matolcsy „tündöklése” annak a kormányzásnak a terméke, amelynek őrá van szüksége.

Se felolvasni, se beszélni nem tudtam” – írja rádiós munkája kezdetéről, de megszívlelte az egyik mestere (itt portréalanya), Mester Ákos biztatását: ez a szakma tanulható. Annyira megtanulta, hogy tanította is. Ezért felesleges, meg kissé nevetséges is lenne azt bizonygatni, hogy milyen jól ír, milyen érzékeny megfigyelő, hogyan tud egy-két mondattal is miliőt, szituációt felvázolni. A számomra inkább az volt váratlan élmény, ahogyan ő tükröződött a másokról rajzolt arcvonásokban. „Biztos voltam benne, hogy lesittelnek minket” – írja egy helyen, nem indokolatlanul. Kiderül, hogy kissé sikertelen jobbhátvéd is volt, hogy a Bergman iránti tisztelete jeléül svédül kezdett tanulni, hogy nem szépíti a Nyugat és Budapest közötti „kölcsönös szemfényvesztést”. Helye van a parlamenti sajtópáholyban éppen úgy, mint a Matróz csárdában, vagy hazai és külföldi tudományos konferenciákon, Esterházynak nemcsak a londoni fellépésén, hanem a temetésén is. Pontosan látja a „helyezkedések és csatározások” világát, és bátran bevallja, ha ez történt: „belebuktam a tiszteletbe”.

Élveztem a stílusában, hogy a szinte szikáran tárgyszerű közlések mélyén is ott bujkál csöppnyi líra. No, meg olyan, ma már retrónak tűnő szavak, mint: hepciáskodás, lébecolás, beszívott. A könyv borítóján látható a Túry Gergely által készített remek fotója. Farkas Zoltánt pont olyannak láttatja, mint ez a könyv: őszintének, olykor érzelmesen jóindulatúnak. Esterházy kapcsán azt írja: „…ahogy nőtt körülötte az udvartartás, hátrább léptem”. Ez az Arany János-i mentalitás („félreálltam, letöröltem”) is jellemző vonása. Általában csendes, halk szavú, nem kivont szablyával küzdő, de a frontvonalban szívósan jelenlévő ember, akire felettébb jellemző, amit az előszóban ír: „a nézőpontot nem váltogatom”. Éppen ez adja a könyvének legfontosabb szakmai, közéleti és morális értékét.

Így jött létre könyvében megszámozatlanul is a 14. portré – az övé.

Farkas Zoltán (Fotó: Túry Gergely)

Farkas Zoltán: 13 portré – Egy gyűjtő arcképcsarnokából
Park Könyvkiadó, Budapest, 2020
440 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3592 Ft,
ISBN 978 963 355 4388

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Farkas Zoltán rendhagyó tablóján a szereplőit négy ciklusba rendezte, a ciklusok címét Allen Ginsberg Üvöltés című verséből választotta, a sorrendet saját pályájának állomásai mentén határozta meg. A kötet előszavában így jellemezte portrégalériáját:
„Több az anekdota, mint a leleplezés, ám több a tény, mint a minősítés; a portrék nem teljes pályarajzok, többnyire csak jellemző szemelvények. Nem titkolom, kivel rokonszenvezem, kivel kevésbé, de a nézőpontot nem váltogatom. Szerepelőim át- meg átlátogatnak egymáshoz, együtt vagy egymás ellenében tették, amit. Volna egy extra szándékom is: bemutatni, hogyan művelhető a szakmám akkor, ha már slampos a diktatúra, akkor, ha kitör a szabadság, és akkor is, amikor ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, új korlátokat kell átlépni, megkerülni vagy ledönteni.”