Rhys Bowen: A toszkán gyermek (részlet)

1. fejezet | Hugo

1944 decembere

Meg fog halni, ez nyilvánvaló volt. Hugo Langley igyekezett érzelemmentesen kezelni a tényt. A Blenheim bombázó bal szárnya kigyulladt, a lángok már a pilótafülkét nyaldosták. Mögötte feküdt a navigátora, Phipp repülőszázados a berendezéseire bukva. Sisakja alól vér szivárgott, s végigfolyt az egyik arcán. Blackburn, a lövész pedig már halott volt, a Messerschmittek támadásának első hulláma végzett vele a hátsó géppuskaállásban.

Hugo nem tudta biztosan, hogy őt is eltalálták-e. Mivel az adrenalin még mindig ott lüktetett-zúgott az ereiben, ezt nehéz volt megmondani. Lenézett vérfoltos nadrágjára, azon tűnődött, hogy amit lát, az vajon a saját vére vagy Phippsé.

– A rohadt életbe! – mormogta. Nem akarta, hogy így legyen vége, ilyen hamar. Arra számított, hogy egy nap megörökli Langley Hallt s vele a címet, és mint Sir Hugo Langley, a környék nemesura úgy élhet, hogy kiélvezi ennek minden előnyét. Egy pillanatra eszébe jutott a felesége és a fia, ám a képük vajmi kevés érzelmet ébresztett benne. Az asszony jól meglesz nélküle. Továbbra is ott élhet a kastélyban az öregúrral, amíg nem talál magának valaki mást, ami kétségkívül meg fog történni. A fia, ez a különös, csendes gyerek, még túl kicsi ahhoz, hogy emlékezzen rá. Hősként emlegetik majd, pedig valójában egy átkozott bolond, könnyű célpont csupán, egy balek. Gépével olyan küldetést teljesített, amelyet soha nem lett volna szabad elvállalnia. Mindenki tudta, hogy a Blenheimek elavultak, korszerűtlenek, gyorsaságban nem veszik fel a versenyt az ellenség repülőivel. Márpedig a Róma melletti bázisról a milánói vasúti pályaudvar felé tartva több mint százötven kilométeren keresztül németek által megszállt területek felett kellett repülnie.

Megpróbálta józanul felmérni a helyzetet. A Blenheim nem tud visszatérni a támaszpontra, még akkor sem, ha sikerülne megfordítania ezt az ócska ládát, ami esélytelen, tekintve, hogy ég az egyik motor, és csak egy szárny használható. Viszont az is biztos, hogy nem fog itt ülni és várni, míg grillcsirkévé sülve lezuhan a lángokban álló géppel. Kinézett az ablakon, hogy felmérje az alatta elterülő tájat, de semmit sem látott. Koromsötét volt az éjszaka. Fölötte felhőtakaró. Holdtalan ég. Sehol egy csillag. Odalent semmi fény. Ugyanakkor ellenséges gépeknek sem látta jelét, hacsak nem távolról követik. De gyanította, hogy azok már elintézettnek tekintik a dolgot; úgy gondolják, meghalt, nem érdemes foglalkozni vele. A gépe legutolsó, ismert pozíciója alapján úgy vélte, már jócskán elhagyta Toscanát. Talán Pisa északi részét is, és a német megszállás alatt álló terület fölött jár.

Hegyes-völgyes, vad vidék. Volt rá esély, hogy itt elrejtőzhet, és biztonságban eljuthat a tengerpartig, feltéve, ha sikerül úgy kiugrania a gépből, hogy az ejtőernyő ne kapjon lángra. Akárhogy is, érdemes volt megpróbálni.

Tapogatózva igyekezett kinyitni a kabin üvegtetejét. A retesz engedett, ám a tető nem mozdult. Egy pillanatra elfogta a rettegés, hogy csapdába került, és vagy megég, vagy egy tűzgolyóba zárva a földbe csapódik – attól függ, melyik következik be hamarabb. Teljes erejéből nekifeszült, mire az üvegtető végre engedett és hátracsúszott. Azonnal körbevették a lángok.

– Gyerünk, rajta! – nógatta önmagát. Hátrapillantott Phippsre. – Bocs, öreg cimbora – mondta neki –, de nem tudlak magammal vinni. – A vastag bőrkesztyűbe bújtatott ujjai alig akartak engedelmeskedni, amikor lehúzta fejéről az oxigénmaszkkal ellátott pilótasisakot. Hirtelen alig kapott levegőt, de mivel nem repült magasan, ezt inkább csak a pániknak tudta be. Fogta az ejtőernyőjét, és megpróbálta magára csatolni. Úgy érezte, hogy megfagyott körülötte az idő, mintha az élet lassított felvétellé változott volna. Végre bekattant a heveder zárja. Lassan, vigyázva megpróbált felállni, mire fájdalom hasított a lábába. A francba. Szóval mégiscsak meglőtték. Így nincs sok esélye arra, hogy elfusson és elrejtőzzön, de még mindig jobb, mint élve elégni vagy lezuhanni. Kis szerencsével olyan területen ér földet, amely nem áll a németek ellenőrzése alatt. Az ellenség visszavonult az úgynevezett Gót-vonal mögé, amely pont Pisa északi része fölött szelte át a félszigetet, az olaszok pedig többé nem voltak a szövetségeseik. Mivel egykor maga is Olaszországban élt, Hugo kételkedett benne, hogy a hétköznapi emberek valaha is különösebben odalettek volna a németekért vagy a háborúért.

Felhúzta magát, kimászott a gépből, és lekuporodott az ép szárnyra, távol a lángoktól; minden erejével kapaszkodnia kellett a süvítő, ostromló szélben. Még mindig nem tudta elszánni magát; lelki szemei előtt megjelent egy ólálkodó Messerschmitt, amely csak arra vár, hogy őt leszedje, ha kiugrik. Fülelt, de nem hallott ellenséges gépre utaló, árulkodó zúgást, csupán a saját jobb oldali motorja mély morgását – mivel a balnak már vége volt. Megpróbálta felidézni a hajdani röpke ejtőernyőskiképzésen tanultakat: hogyan kell elrugaszkodni és hányig kell számolni, mielőtt meghúzza a kioldózsinórt, hogy az ernyő ne akadjon bele a gépbe. Az elméjében reménytelen zűrzavar uralkodott.

Nagy levegőt vett, és ellökte magát. Néhány másodpercig szabadon zuhant. Azután meghúzta a zsinórt, mire a kinyíló ernyő jókorát rántott rajta. Úgy érezte, sosem ér véget az ereszkedés. Valahol fölötte mély dörrenés jelezte, hogy a gépe üzemanyagtartálya felrobbant.

Figyelte, ahogy a Blenheim dugóhúzóban zuhan lefelé. Magát a becsapódást nem látta, csak a hangját hallotta. Egyszer csak körben hegyek sötét sziluettje tűnt fel – vészesen közeledett a föld. Újból megpróbálta feleleveníteni az ejtőernyős-oktatáson hallottakat. Kitámasztani? Gördülni? Úgy tűnt, iszonyú sebességgel fog földet érni.

Lehet, hogy nem nyílt ki teljesen az ernyő. Talán megrongálta a tűz. Felpillantott: a halvány, fehéres kör ott lebegett fölötte. Épnek látszott. Ezután lefelé nézett, megpróbálta kifürkészni, milyen terepen fog landolni. Csupán formákat tudott kivenni, magaslatokat – néhányat vele egy vonalban. És fákat. Rengeteg fát. Keleten halványan derengett az ég, kiemelve a hegyek sötét körvonalait.

Nyomát sem látta háztetőknek vagy településnek. Ez legalább jó hír volt. Alkalmasint nem fogják azonnal felfedezni és elfogni. Ám ugyanígy az is lehetséges, hogy fennakad a faágakon, és addig csüng ott tehetetlenül, míg rá nem találnak. Hallotta a szíve zakatolását a mellkasában. Olyan csendes volt az éjszaka, hogy már-már azt hitte, a dübörgés kilométerekre elhallatszik, és elárulja őt bárkinek, aki ébren van e hajnali órán. Majd ahogy lejjebb ereszkedett, hangokat is hallott: a szél susogását az avarban, egy ág nyikorgását, távoli kutyaugatást. Vagyis emberek vannak a közelben. Ha földművelők, együtt kelnek a nappal. Az utolsó méterek egy örökkévalóságnak tűntek. Elképzelte, hogy odalent német katonák állnak az autójuk mellett, és a puskájukat rászegezve azt várják, hogy lőtávolba kerüljön, amitől tanácstalannak és rettentően védtelennek érezte magát.

Lassan ki tudta venni a formákat is: balra egy sziklaszirt magaslott ki a szelíd tájból. És fák – kopasz fák borították a hegyoldalakat, lejjebb pedig még több állt, szép szabályos sorokba ültetve. Ám sehol egy mező. Sehol egy olyan terület, amely sima landolással kecsegtetne. Nem mintha számítana, gondolta keserűen. Nem értett annyira az ejtőernyőhöz, hogy képes legyen egy kiválasztott helyen földet érni.

Gyorsan közeledett a föld. Már ki tudta venni a fák sorait, amelyek a szemben lévő hegyoldalig nyújtóztak. Alacsony, formás fák voltak, teljes levéldíszben, szemmel láthatóan gondosan művelték őket. Valamilyen ültetvény lehetett, a sorok között elegendő hellyel a leszálláshoz, már ha a leszállást megfelelően tudja irányítani. Nagyot nyelt a fagyos levegőből. Ágak akaszkodtak belé, amelyek eltérítették a pályájáról. A talpa a földnek csapódott. A lába összecsuklott alatta, az ernyő pedig csak repítette-vonszolta tovább.

– Oldd le az ernyőt, te idióta! – rivallt magára. A hevederrel bajlódott, próbálta kioldani miközben az arca neki-nekicsapódott a fagyos földnek. Végül az ernyő fennakadt valamin, és megállt. Hugo mozdulatlanul feküdt, orrában érezte az agyagos föld illatát. Megpróbált feltápászkodni, de hirtelen az egész testét elárasztotta a lábában izzó fájdalom. Az utolsó dolog, amit hallott, egy madár éneke volt, amellyel a hajnalt köszöntötte, azután Hugo elveszítette az eszméletét.

Rhys Bowen: A toszkán gyermek
Fordította: Ács Eleonóra
Animus Central Könyvek, Budapest, 2020