Nincs mindig kiút | Deborah Feldman: Unortodox

Posted on 2020. július 28. kedd Szerző:

0


Lengyel Szilvia |

Mivel az átlag olvasó nem sűrűn találkozik az egyik legortodoxabb zsidó közösség tagjaival, a haszidokkal, sem pedig a hagyománykövetésben páratlanul szigorú törvényeikkel, szabályaikkal, így Deborah Feldman könyve szinte mindenkit meglephet. Helyenként kifejezetten sokkoló. A különböző vallások fundamentalista értékrendjei között van ugyan átfedés, de még a témában valamennyire jártas olvasó is megdöbbenhet attól, hogy az emberek milyen tettekre képesek – az isteni akaratnak való megfelelésre hivatkozva.

Elöljáróban: bár a történet New Yorkban indul és részben ott is zajlik, magyarázatra szorul, hogy szatmári zsidónak a közösség azért nevezi magát, mert Európából, éppen Szatmárról menekült Amerikába. Rabbijuk a közösség szellemi vezetője és egyetlen, minden elé/fölé sorolt feladatának tekinti a közösség, a haszid zsidó hagyományok megőrzését, a teljesen magába zárt életforma változatlan fenntartását – a mélyen átélt vallásosság szellemében.

A közösség nem csak térben különül el a világtól: az Európából átplántált jiddis nyelvet beszélik, mintha nem venné körül őket a soknyelvű Amerika, számukra a rádió, tévé, újság fölösleges – miközben a 20–21. század elmegy mellettük.

A történet átélője és főhőse Deborah Feldman, a könyv a mindennapjairól, életéről, és végül a hagyományokkal való szakításáról szól. Deborah, jiddis nevén Devoireh (Devojre), már kiskorától kezdve kilógott a sorból. Anyja otthagyta őt és a közösséget, apja alkoholista értelmi fogyatékos, ezért a nagyszülők nevelik fel. Nagyapja (Zeidy) – mióta elszármaztak a szülőföldről – a Tóra tanulmányozásával töltötte és tölti az életét. Mindenben a rabbi/rebbe utasításainak veti alá magát, és erre kötelezi a családot is.

Deborah feketén-fehéren tárja elénk, hogy itt milyen a nők élete. Csak 16 éves korukig tanulhatnak, de akkor sem akármit: a Tórán kívül mást nem olvashatnak. A nő szerepe és életcélja itt és most, akárcsak a több ezer évvel ezelőtti törzsi társadalmakban, kizárólag a gyermekek megszülése és felnevelésük.

Önállóságuk minimális, alávetettségük elriasztó. Csak azt tehetik, amit mond vagy megenged a férj, aki természetesen büntetést is kiszabhat, ha a feleség helytelenül viselkedik. De még az érzelmek sem sokat számítanak, a szinte gyerek leánynak a szülők választanak párt. Ők „rendezik el” a házasságot. Mivel a haj a nő ékessége, a házasságkötés után az asszony fejét kopaszra nyírják (hogy másnak ne akadjon meg a szeme rajta), frizura helyett parókát kell hordania.

Deborah már gyerekkorától kibújt a szabályok alól. Titokban könyvtárba járt, sokat olvasott, angol nyelvtudása kiváló lett (amiért a közösség furcsán nézett rá), nem is értette, miért van szükség az élet ilyen korlátozására, a nők megalázására. Amikor 16 évesen (felvilágosítatlanul és a házasság tekintetében tudatlanul) férjhez adták, reménykedett, hogy a számára kiválasztott Eli nem annyira konzervatív, mint a családja. Az ismerkedés csupán néhány összekacsintásra korlátozódott, az a pár szó, amit a fiatalok egymással válthattak, semmire sem lehetett elég. A házasságuk szinte a kezdetektől nem működött, sem ágyban, sem asztalnál, ám végül sikerült összehozniuk egy gyereket.

Devoireh már egészen fiatalon arra készült, hogy elhagyja családját. Végül ez sikerül neki, sőt még édesanyjával is találkozik, aki azóta lényegesen boldogabban él. A végkifejlet – szomorúságomra – elnagyolt, mert amennyire részletgazdag a teljes könyv, annyira rövid a legizgalmasabb szakasz, hogy konkrétan miképp sikerült otthagyni a bezárkózó vallásos közösséget, hogyan tudott elválni, és a fiát hogyan sikerült végül maga mellett tartania – hiszen ez volt a legnagyobb kockázatú lépés a kiszakadásban. (A könyvkiadó előrejelzése szerint a történet folytatása jövő márciusban jelenik Exodus címmel…)

A könyvből nagy sikerű mini filmsorozat is készült, amit azonban az aprócska méretű hazai haszid közösség lapja erősen bírál, fölhánytorgatva, hogy az általa adott kép hamis (hiszen másutt is vannak részeges férjek), és rontja a hagyománytisztelő, vallásos zsidóság imázsát. (Amire csak azt felelhetném: nem minden szaracénból lesz kormányzó Cipruson, nem mind vesz feleségül velencei patríciuslányt, és nem is mind fojtja meg az asszonyt féltékenységből.)

Hadd idézzek itt egy látszólag semleges jelenetet.

„Júniusban korán megérkezik a hőség, a levegőből kicsapódó pára az utcát szegélyező dús lombú juharfák leveleiről a járdára csepeg. Zeidy lemegy a kertbe, hogy virágot vágjon sávuotra, mert a hagyomány szerint az ünnep tiszteletére virágokkal és páfrányokkal kell feldíszíteni a házat. Bubby a verandáról nézi, ahogy Zeidy levágja a jókora, rózsaszínű rózsafejeket és a kecses íriszeket; odakiáltja, hogy legyen óvatos, és bánatos tekintettel búcsúzik kertje eltűnő színfoltjaitól. Zeidy nem tudja, hogyan érez Bubby a virágai iránt, amelyek csak odakint, a kertben virulnak, a lakásban egy nap alatt hervadásnak indulnak. Zeidy azonban láthatóan nem érti, mi másra lenne való a kert, ha nem arra, hogy a Tóra tiszteletére áldozzuk díszeit.”

A jelenet szemléletesen érzékelteti a boldogtalanságot és egymás meg nem értését, ami áthatja a könyvet. Ez a közösség a mai Brooklynban él úgy, mintha nem múltak volna el évszázadok a történelemben. Magamban keresem rossz érzésem gyökereit, hiszen ezek a haszidok a sokat bántott, eltiport, üldözött, gázkamrába küldött nép leszármazottai. Azonban a mában élek (velük ellentétben), és nem tudok azonosulni semmilyen vallás túlhajtott gyakorlatával, gyakorlóival – akár fikcióról van szó (lásd Atwood regényeit itt és itt és itt), akár valódi fanatikusokról. Persze én 21. századi nő szemével nézem Deborah történetét.

Kiváló és többjelentésű a könyv borítója, a pasztell színekkel felvázolt női fej, szép hosszú hajjal. De ilyen hajat csak a gyerekek viselhetnek, hiszen a házasságkötéssel azonnal megkezdődik a csonkítás: a fej lekopaszítása, és a haj később is legfeljebb vállig érhet. A sok kötelező korlátozás közül a legfájdalmasabb: a női nem megfosztása saját természet adta szépségétől. És ha a kép mélyére nézünk: ott a Tóra sok ezer éves szövege a kékség hátterében.

A könyv alcíme (Egy másik út) szintén fontos mondanivalót hordoz. Ki dönti el, mi a helyes? Hogyan kell élni, mi számít „normálisnak”? Ítélkezés (pontosabban: előítélet) nélkül kellene olvasni a könyvet – ami persze meglehetősen nehéz. Egy olyan világra nyit ablakot, amelyik eddig rejtve maradt a nagyközönség elől. A történet főhőse elmenekül, hogy ne kelljen beteljesítenie a nőktől elvárt életszerepet. De Brooklyn szatmári közösségében is emberek élnek. Másképp gondolkodnak, másban hisznek, más mércével mérnek. Tudnunk kell arról, hogy sokféle út vezet a boldogsághoz, és maga a boldogság is sokféle. Mindenki a magáét érzi helyesnek és mértékadónak.

– – – –

A szerkesztő megjegyzése: Mivel a jiddis nyelvet Magyarországon ugyan ismerik, de inkább csak egyes kifejezéseit használják, a könyv viszont a jiddist is angolszász forrásból használja, többszörös a tévesztés lehetősége – hívta fel a figyelmemet Vadász Éva, a tel-avivi, magyar nyelvű Új Kelet magazin főszerkesztője. Kérésemre kifejtette véleményét a magyar fordításról.
– – – –
A magyar fordítás szép. Az eredeti angol szöveg is szép. Nem a fordító, Getto Katalin, hanem az olvasószerkesztés (kontrollszerkesztés) hiánya okozza a szöveg egészét érintő hibákat. A magyar fordítás a zsidóságról keveset tudó olvasó számára is döcög, de a zsidóságot nem ismerő számára sokszor érthetetlen, ugyanis a jiddis kifejezéseket sok helyen nem magyarázza, illetve hibásan írja. Jobbára a fonetikus angol átírást alkalmazza ezeknél a szavaknál, ugyanakkor számos zsidó témájú szót magyar átírással közöl.
Hogy egyértelművé váljon: a két nagyszülő jiddis (tulajdon)neve Zeidy és Bubby, de ezek jiddisül köznevek: nagypapát és nagymamát jelentenek, ám amikor köznévként használja őket a szöveg, zeide és bubbeként szerepelnek. Tulajdonneveket tényleg nem szerencsés lefordítani, de a Zeidy és a Bubby nevek ipszilonjai (az angolban is) kicsinyítőképzők, ezért nyugodtan lehetett volna Zeidinek és Bubbinak írni.
Az angol fonetikus átírások zavaróak a héber nyelvű szövegeknél is. A „borei pri ha’adamah” (ki a föld gyümölcsét teremtette) áldás magyar átírással boré pri háádámá lenne, ahogyan a „shema” (halljad) kezdetű ima, magyar átírásban smá. A rabbi felesége a könyvben rebbetzin, pedig a magyar nyelv használja a(z azonos jelentésű) rebecen szót. A Szóbeli Tan, a Talmud Bráchot traktátusának á-jára és ó-jára került egy-egy ékezet, de a b és az r közötti néma e, az úgynevezett svá hang (B’ráchot) mégis az angol fonetikus átírással szerepel á-val és hosszú ó-val Beráchótként a magyar szövegben, pedig ezek betűk az angolban nem léteznek.
Az I. századi híres tudós nevének írásmódja szokásosan Rabbi Akiva (nem fordítják le Akiva rabbi alakra). Dávid király felesége (akit a lexikon Bethsábé néven és még negyedtucat alakváltozatban ismer) helyesen Bátseva – mármint ha homogén átírást alkalmazunk. Még számtalan vitatható pont van a könyvben – persze ennek oka az is, hogy még az írásmódok tekintetében is unortodox.
A szövegben még magyar szó is előfordul: a bundas a bundás kenyeret jelzi, nyilván ahogy a szatmári haszid közösségből hozták magukkal szóbeli örökségként.

Deborah Feldman

Deborah Feldman: Unortodox
Fordította: Getto Katalin
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2020
395 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes kiadói ár 3799 Ft
ISBN 978 963 433 0271 (papír)
ISBN 978 963 433 7874 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert.
Deborah fuldoklott a mind érzelmi, mind testi értelemben diszfunkcionális házasságban, és a közösségben, amely nagyon szűk teret hagy a nőknek, legyenek bármennyire tehetségesek. Deborah-t pánikrohamok gyötörték, és elképzelése sem volt arról, hogyan enyhíthetne szorongásán.
Kilátástalan helyzetében fokozatosan találta meg a kiutat: miután megszületett a fia, egyre világosabbá vált számára, hogy képtelen megfelelni a haszid zsidó közösség elvárásainak, és maga mögött kell hagynia addigi életét. Egy bátor elhatározással feláldozott hát mindent, amit addig ismert, hogy szabad lehessen, és gyermekét is szabad embernek nevelhesse.
Deborah Feldman kötetének megjelenése óriási vihart kavart, korábbi közössége üldözte és számtalan alkalommal megfenyegette. Ő mégsem bánja, hogy mindenki számára elérhetővé tette történetét, mivel hisz abban, hogy könyvével párbeszédet kezdeményezhet a zárt vallási közösségekben tapasztalható gyakori elnyomásról és bántalmazásról, és hangot adhat azoknak, akikre korábban senki sem figyelt.