Elmúlik | Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Posted on 2017. július 13. csütörtök Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

Letaglózott Margaret Atwood regénye, A szol­gáló­lány meséje. Majdnem egyvégtében elolvastam, és nem tudtam szabadulni a hatása alól, holott számos antiutópiát olvastam, láttam már életemben. A negatív jövőképet mutató könyvek és megfilmesítéseik kiemelkedő példái között találjuk Orwell mostanában sokszor (és joggal) emlegetett 1984-ét, Bradbury Fahrenheit 451-ét – s ne feledkezzünk meg Huxley Szép új világ-járól, mint a disztópiák egyik legfontosabbjáról sem. Manapság már szinte minden második-harmadik sci-fi és/vagy thriller is ilyen disztópia. Ezek a társadalmi víziók legtöbbször valamely elnyomó rendszer kiteljesedését vetítik elénk.

Nyilvánvalóan női mivoltomban is megrendített Atwood regénye, mégsem gondolom, hogy ez a rendkívül személyes gondolatfolyam csupán ezért kavart volna fel ennyire. Sokkal inkább megérintett, hogy milyen szembetűnő a hasonlóság a mű keletkezésének (1985) történelmi háttere és jelenünk társadalmi folyamatai között. Ettől persze még nem gondolom, hogy ez a jövő várna ránk. De minden ilyen műnél újra ijesztő és torokszorító látni, hogy egy elképzelt társadalmi jó nevében hogyan lehet leigázni, megsemmisíteni, megnyomorítani az Embert.

Margaret Atwood regénye másodszor jelenik meg Magyarországon – nem emlékszem, hogy az első kiadás (2006) nagy visszhangot váltott volna ki, miközben a több díjjal elismert kanadai írónő munkássága itthon is meglehetősen ismert. (Mint ahogy feminista mivolta is.)

A mostani kiadás időben szinte egybeesik egy tévésorozat[1]/filmadaptáció hazai megjelenésével, amely Amerikában – mondják – már nagy hullámokat gerjesztett. Talán nem véletlenül, hiszen Donald Trump színrelépése, és az általa beharangozott és megkezdett változások mintha kicsit visszafelé tekernék az idő kerekét – erre rímelhet az adaptáció tartalma –, erősítve egyesek félelmét, mások elégedettségét.

A regény – tartalomismertetés nélkül is kiderül fülszövegéből – olyan világot ír le, amelyre egyrészt erős keresztény ideológiai befolyás, diktatórikus berendezkedés, másrészt a népességfogyás elleni harc a jellemző. Az erősen vallási, folyton a Bibliát – a „cél” érdekében akár hamisan is – citáló, a rendszerhűséget mindenkitől elváró államberendezkedés totális diktatúraként működik, és elvont igazságának(?) győzelme érdekében ontja a folyamatos (agymosó) propagandát. Gyűlölet és félelem, gyanakvás és erőszak szövi át a hétköznapokat. A nőknek nem sok lehetőség jut ebben az államban, inkább eszközök, mint állampolgárok, megfosztják őket jogaiktól, szabadságuktól, a tudástól (írni-olvasniuk sem szabad), és a háztartásban rájuk rótt feladatuk is szűkített, kasztonként változó. Ám, ha a Rendszer felől nézzük, „védve vannak, nyugodtan betölthetik biológiai szerepüket”.

Az elképzelt közjó s a tradíciók visszaállítása érdekében puccsként ment végbe a „rendszerváltás”, majd folyamatosan szűkültek össze a szabadságjogok, s indultak meg a vallási alapú „reformok”, a felforgató vagy egyéb, nem kívánt elemek kitelepítése, megsemmisítése. Az emberek nagyon lassan eszméltek rá, mi történik, de akkor már késő volt. Az új rend működése korlátok nélkülivé vált, az élet minden területén „felügyeleti jogot” nyert.

A környezeti szennyeződések miatt bekövetkezett lakosságfogyást az alap ideológia szellemében úgy kívánják megelőzni, hogy a szülőképes, főként az egészséges utód szülésére képes nőket „átnevelik”, és a diktatúrát működtető Parancsnokok meddő feleségeinek szolgálatára rendelik őket. Valódi feladatuk egy bizarr és életidegen szexuális szolgáltatás, amely megalázó havi rituáléként ismétlődik, s jó esetben gyermekáldással végződik.

Hogy hogyan élnek ebben a világban ők, a piros ruhát viselő Szolgálók, akik nevüktől is megfosztatnak, hogyan a voltaképp tökéletesen haszontalan kékruhás Feleségek, hogyan a „Márták” – a háztartásokat valójában vezető cselédek –, kirajzolódik az is. Mindez az ájtatos képmutatás, feketeautó-árnyak, fegyveresek, besúgók, akasztások, csoportos gyilkosság, erőszakkal nevelő Nénik, titkos kupleráj, monoton boldogtalanság, állandó fenyegetettség szörnyű háttere előtt, nyomokban szerelemmel és szolidaritással fűszerezve. Utóbbi főként azért, mert a „félelem olyasmi, amiben osztozhatunk”.

Csekélyke reményt jelent az olvasó számára, hogy folyamatosan azt érezzük, Fredé, az elbeszélő (ahogy magát nevezi, egy „múltból itt ragadt menekült”), aki hol zaklatott ritmusban éli jelene történéseit, hol a lomha időt is érzékeltető lassúsággal, éjszakánként meséli, mondja múlját (mintegy a mi napjainkat!) – már túl van ezeken a borzalmakon. A regény hullámzó szerkesztésmódjának és időkezelésének változatossága élteti reményünket, hogy ha el tudta mondani, akkor túl is élte ezt a kort. (Azt az elképzelt jövőképet, amelyet maga a szerző is azzal „mentegetett”, hogy ha ilyen részletesen el lehet képzelni, le lehet írni, akkor nem következhet be!)

A Szolgálólány mesél, emlékezik, ez segít megőrizni az ép eszét, s mi ott ülünk vele a csöppnyi szobában, morzsolgatjuk az időt, ízlelgetve az apróbb-nagyobb eseményeket, gondolatban vele együtt öltöztetjük fel „jó melegen” az eltűnt férjet. A kibontakozó borzalmak fejünkre hulló vízcseppenként hatnak, a furcsa egybeesések is így riasztanak fel, például az olvasás közben elénk kerülő kifejezések; Első Nemzeti Szülőföld, Isten Nemzeti Erőforrás…

A regény sok fontos, bár látszólag jellegtelen mondata között olyanok bújnak meg, mint: „Szokványos az, amihez hozzászoktatok.” Az emberi természet valahogy így alkalmazkodik minden szörnyűséghez. „Mindig az adott körülményeket nevezzük szokványosnak.” Az „átmeneti nemzedék” (a jelen diktatúrában élők) után következők majd boldogabbak lesznek: „mert nem vágynak majd olyasmire, ami nem lehet az övék.” És elhangzik – egy auschwitzi háborús bűnös szeretőjével készült riportra emlékezve – hogy „milyen könnyű emberi vonásokat találni, bárkiben.”

Mohácsi Enikő sokszínű, könnyű tollú fordítása egyszerű, keresetlen, időnként mégis lírai magasságokba emelkedik.

Nem tudom még, milyen lesz a film… A könyv kötelező olvasmány. Ha úgy tetszik, figyelmeztetés, mementó. Segít felismerni a mindig jelenlévő gonoszt, segít tisztán látni. És higgyék el, ennek semmi köze a hivatkozott keresztény tanokhoz; alapja a mások elnyomására, kihasználására, megalázására használt mindenkori, általánossá kényszerített (bármilyen) ideológia. Az aktuálpolitikai egybecsengések a véletlennek tulajdoníthatóak.

Lehet-e valódi reményünk, hogy ez csak fikció, és (velünk) nem történhet meg? A könyv befejezése ad némi feloldozást. Nekem viszont folyton a hindu bölcs ismert tanácsa lüktet a fejemben, vigaszként: elmúlik. Minden elmúlik.

[1] Az HBO videótárában a sorozat már megtalálható.

Margaret Atwood

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017
480 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3199 Ft
ISBN 978 963 676 7051

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Fredé hasznos asszony, a jövő letéteményese. Olyasmire képes, amire csupán a nők töredéke: gyermeket szülni. Gileád állama különös figyelmet fordít arra, hogy ő és társai megértsék, a szülés életük egyetlen célja és értelme. A vallási fundamentalista alapokon kormányzott ország átnevelőközpontokban készíti fel a termékeny nőket, hogy aztán az uralkodó elithez tartozó családokhoz kerülve két éven belül teherbe essenek a ház urától – a féltékeny, ám gyermekre vágyó Feleségek irigy pillantásaitól kísérve.

Fredé a Parancsnok házában igyekszik belesimulni a hétköznapokba, megfelelni a dogmatikus vallási előírásoknak és mindenekelőtt megfoganni. Ha eltévelyedik, felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre a Nemnők közé hullákat égetni. A Parancsnok azonban egy este a szobájába hívatja, a szigorú tiltás ellenére teljesen egyedül, amire Fredé akkor sem mondhatna nemet, ha akarna.

Margaret Atwood disztópiája megrázó vízió egy olyan világról, ahol a nők egyetlen szerepe, hogy a vallás, az állam és a szaporodás szolgálatában állnak. A szerző „ellenjóslatnak” nevezte regényét, mondván, ha ez a jövő részletesen leírható, talán nem fog bekövetkezni.

A mára klasszikussá vált kultuszregényt 1986-ban Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat; több mint negyven nyelvre lefordították, és számos filmes és színházi feldolgozás után 2017-ben tévésorozatot is bemutattak belőle.