M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom (részlet)

Posted on 2017. július 12. szerda Szerző:

0


2013 májusában Törökországban voltam előadó­körúton, amikor először rosszul lettem. Éppen valami minaretbe vittek vendéglátóim. A tehetet­lenség érzé­sénél kevesebb rossz van. Én hetven­kilenc évesen is föl tudtam szaladni a lépcsőn. Akkor viszont meg kellett állnom. Lépni is alig bírtam. Ki voltam szol­gáltatva valaminek. Nem tudtam minek, és ez még elvisel­hetetlenebbé tette a kínlódásomat.

Tudtam, hogy nagy baj van, de én inkább valami szív- és érrendszeri problémára gondoltam. Hazajöttem, és kiderült: rákos vagyok. Leukémiás. Ilyenkor gyorsan kell dönteni, hogy a szóba jöhető orvosok közül kit választ az ember. A Szent László Kórház professzora, Masszi Tamás mellett döntöttem.

Bementem hozzá kedd reggel, megcsinálta a vérképet, aztán még délután elvégeztette a csontvelő-biopsziát, és kedd estére megvolt a diagnózis.

Két lehetőséged van, mondta. Vagy belemész egy kemoterápiába, és akkor talán remélhetsz még két évet, vagy nem mész bele, és akkor egészen biztosan nincs több hátra hat-nyolc hétnél. Tényszerű és tárgyilagos volt. Nem beszélt mellé. Az ember közel a nyolcvanhoz sejti, hogy túl sokáig már nem élhet, de ilyet hallani akkor is megrendítő.

Nem gondolkodtam sokat. Élni akartam.

Szerda délelőtt még megcsináltam a genetikai tanácsadást, mert hozzám előjegyzéssel jönnek, nem akartam lemondani senkit, ha már annyit vártak rám, és szerda délután befeküdtem. Este pedig már megkaptam az első kemót.

Körülöttem a kórházban sorra hagyták el magukat a betegek. Az első kritikus kezelés után reggel hatkor keltem, és napi nyolc órát dolgoztam. Megírtam egy könyvet. Lógtak belőlem a csövek, folyt belém az a „méreg”, és tudtam, hogy nem halhatok meg. Most még nem.

A kollégák a csodámra jártak, hogy én ezt a kezelést milyen jól viselem. Egy fenét viseltem jól. Csak sok dolgom volna még.

A rák egy nehezen megfékezhető betegség. De engem sem könnyű megállítani.

Annak ellenére születtem meg, hogy senki sem akarta a megszületésemet. Anyám egyszer elmesélte, hormoninjekciót adatott be magának, hogy a terhessége megszakadjon. Hogy én ne legyek. De lettem… Ha most anyu ezt hallaná, nem biztos, hogy örülne, amiért én ezt elmesélem, de hát születésem minden körülménye az életem része…

Anyu viszont majdnem meghalt, mielőtt még állapotos lett volna velem. Apámnak volt egy oldalkocsis motorja. Száz szónak is egy a vége: anyám és apám kapcsolata különlegesen alakult.

Apám érzelemdús férfi volt, rajongott anyámért. Anyám is szerette, csak teljesen másképpen, mondjuk így, visszafogottabban. Anyám elég hideg nő volt. Aztán mégis eljegyzés lett a dologból.

Nem tudom, az oldalkocsis motornak mennyi köze volt hozzá, de tény, apám mindig büszkén fu-varozta vele a mamát. És ő nem is bánta. Mindig büszkélkedtek vele, hogy még a Großglockner hágóit is megjárták a géppel.

Egyszer Csepelen viszont megcsúszott apám a motorral, anyu pedig kirepült az oldalkocsiból. Fejjel a járdasziget kövének csapódott. Akkoriban még nem volt kötelező a bukósisak. Apámon is csak szemüveg volt. Anyun az sem.

Anyut azonnal elvitték a mentők, apámnak még meg kellett futnia a rendőrökkel a kötelező köröket, és mire beért a kórházba, azt közölték vele, hogy a menyasszonya meghalt. Apám zokogva kezdte keresni anyámat. Mindenképpen látni akarta. Jó egy óráig abban a hitben élt, hogy a szerelme halott. Miatta. Aztán kiderült, összekeverték anyut valakivel. Volt egy másik motorosbaleset is ugyanakkor, és valaki elnézett valamit.

Anyám hosszú ideig maradt a kórházban, de túlélte.

Összeházasodtak, és megbeszélték, néhány évig még gondtalanul, csak egymásnak örülve akarnak élni. A családalapítás ráér. De ügyetlenek voltak. Besikeredtem. Jött a hormoninjekció. És annak ellenére én mégis megszülettem 1935. április 3-án. Már orvosegyetemista voltam, amikor anyu elmesélte. Szerintem a legtöbb családban hallgattak volna erről. A miénk nem olyan család volt, mint akkoriban a legtöbb.

Apám szerint a német etnikumhoz tartozó cipszer családból származom, római katolikusnak kereszteltek, és a gyerekkorom enyhe antiszemitizmus jegyében telt, ez oltódott otthon belém. Hosszú utat jártam be, amíg antiszemitából filoszemita lettem. Azért szeretnék beszélni erről az útról, hogy mindenki megértse, mennyire fájdalmas ostobaság az antiszemitizmus.

A rendszerváltozás óta engem nagyon sok csalódás ért. 1989-ben talán először éreztem úgy, hogy valóban függetlenek vagyunk, nem más uralkodók, más hatalmak döntik el a sorsunkat, és most meg fogjuk tudni mutatni, hogy mi, magyarok mire is vagyunk képesek. Hazafi vagyok, még ha német származású is.

De hazafias érzelmeim ellenére is nagyon sokat csalódtam. Az egyik nagy csalódásom azoknak az ordas eszméknek az újbóli előjövetele, amelyeket összefoglalva antiszemitizmusként emlegetünk.

Apám, Czeizel Ignác ambiciózus, sokra vágyó, okos ember volt. Enyhe antiszemitizmusát inkább csak üzleti tapasztalatai diktálták. A nagyapám, Czeizel János által 1912-ben alapított kisipari, festő-mázoló-tapétázó céget a bátyjával együtt vitte tovább. A fővárosban a kisiparosok között sok volt a zsidó. Apám az erős konkurenciát látta bennük, így érthető, hogy nem rajongott értük. A zsidók ilyenek, a zsidók olyanok, a zsidók becsapják az embereket. Ezt hallottam otthon. Ez oltódott belém. A házban, ahol éltünk, ott is laktak zsidók, a szüleim jóban voltak velük. Én gyermekként vegyes érzelmekkel néztem rájuk.

A zsidók iránti antipátiám tovább nőtt, amikor a ciszterci gimnáziumba kerültem. Tele volt zsidó diákokkal. Mert a zsidók mindig nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a gyerekeiket a legjobb iskolákba járassák. 1949-ben pedig a ciszterek és az evangélikusok gimnáziuma volt a két legerősebb középiskola, meg talán még a Trefort. Ma elképzelhetetlen lenne egy keresztény iskolában, de akkoriban a cisztereknél kifejezett zsidótúlsúly volt. Az igazgató, Brisits Frigyes – Vörösmarty-kutató akadémikus – maga is kikeresztelkedett zsidó volt, mint utólag megtudtam. A gimnáziumban azzal kellett szembesülnöm, hogy ezek a zsidó gyerekek mennyivel okosabbak, mint én, és már nyelveket is beszélnek. Erős kisebbségi komplexusom lett velük szemben.

Szépen fejlődő antiszemitizmusom az orvosegyetemen a nagy tekintélyű zsidó orvosdinasztiák sarjainak árnyékában tovább nőtt. Első generációs értelmiségiként elég anyátlanul éreztem magamat. De itt kezdődött a fordulat is. Keményfejű, akaratos, győzni akaró srác voltam. Igyekeztem behozni a lemaradásomat és jól tanulni. A harmadik évben már demonstrátor voltam az Anatómiai Intézetben. És akkor Braun Pál és Trencsényi Tibor, két zsidó ember, az Orvosi Hetilap főszerkesztője és szerkesztője, mellém állt. Alám nyúltak, fölemeltek, serkentettek, biztattak: te okos fiú vagy, írjál nekünk, számolj be a kutatásaidról, hasonlók. De ugyanígy tett a szülészek között Hirschler Imre is, akivel korábban nem volt semmifajta nexusom, de a pártfogásába vett. A gyerekgyógyász Lenart György és Véghelyi Péter is támogatott. Péter nagyon kulturált ember volt, és később nagyon jó atyai barátom is lett.

Van egy olyan hiedelem, hogy a zsidó csak a zsidót támogatja. Ez a zsidó szolidaritás. Sok évfolyamtársam nem szeretett engem, magas voltam, jóképű, okos, és tombolt bennem a versenyszellem. És akkor egyszer csak az említett zsidó mentoraim mellém álltak. Ma már tudom, és ki is jelenthetem, miért. A zsidókban él az erős minőségigény, és meglátták bennem a minőséget. És nem elnyomtak, nem akadályokat gördítettek elém, hanem felemeltek.

Kikerültem 1971-ben Londonba ösztöndíjasként, hogy tiszta forrásból tanuljam a genetikát. Az itthoni hajtás után az esték eléggé unalmasak voltak kint. Egy-két kolléga meghívta az embert néha-néha vacsorázni, a többi üresjárat. Aztán észrevettem, hogy az intézet melletti könyvtár éjszaka is nyitva van. Jé, itt feltételezik, hogy még éjszaka is olvasnak az emberek? Bementem. Egy óriási polc előtt álltam meg először. Ez volt ráírva: Jewish Genetics – zsidó genetika. Rácsodálkoztam, mert ez egy ilyen Kádár-fiúnak, mint én, roppant érdekes volt, hogy hát ilyen is van. Azt addig is tudtam, mert megtanultam, hogy vannak olyan ritka betegségek, amelyek kizárólag askenázi zsidókban fordulnak elő. De hogy mit lehet erről ennyit írni?!

Belevetettem magamat az olvasásba.
Kirajzolódott az, amit akkor még én nem tudtam, hogy van a világ nem zsidó része számára egy nagyon nagy kihívás. Nevezetesen az, hogy a zsidó kultúrában felnövekvők sokkal sikeresebbek a társadalomban, mint a nem zsidó kultúrában felnövekvők. És itt az volt a kérdés, hogy ebben van-e genetika, vagy pedig mi lehet ennek a magyarázata. Mindennél jobban ez kezdett foglalkoztatni.

Röviden azt kell hogy mondjam, a zsidó sikeresség mögött van egy kis genetika is, de döntően az ok a szociokulturális hátterükben keresendő. Akkor rögtön térjünk is rá. A zsidók háromezer-ötszáz éve tudnak írni, olvasni. A magyar ember meg talán százötven éve. Még most sem tudnak néhányan. Már Krisztus korából írásos feljegyzések vannak, hogy minden zsidó fiúnak hatéves korában el kell mennie a zsinagógába, és föl kell olvasnia a Tórából részleteket. Ugyanis ők négyéves korukban kezdenek járni a jesivába, hatéves korukban már tudnak írni, olvasni. Ha kiderült róluk, hogy jobbak az átlagnál, akkor a rabbi felhívta az egész zsidó közösség figyelmét, hogy van itt egy kivételes palánta, és akkor az egész zsidó közösség támogatta az iskoláztatásukat. A mai napig mindent megtesznek, hogy a legjobbak a legjobbat kapják.

Itthon a hazai zsidóság aranykora a kiegyezéssel kezdődött 1867-ben, és nagyjából 1914-ig tartott. Eötvös József megteremtette a felekezetek közötti egyenlőséget, a zsidók emancipációját, és európai színvonalú oktatást indított be. Magyarország rohamtempóban zárkózott fel Európához, és virágzása nem kis részben köszönhető a gazdasági, illetve kulturális és művészeti életben szereplő zsidóságnak.

Akkoriban a Fasori Evangélikus Gimnázium volt a legerősebb középiskola. Gondolják el, több akadémikus is tanított ott. Akadémikusok középiskolában! Roppantul magas színvonal volt, de hát meg is fizették őket rendesen. Szoktam is ezzel bosszantani pedagógus ismerőseimet, hogy ott akkoriban nem csak politikai szólam volt a minél több kiművelt emberfő. A tanárok fizetése eleve magas volt, de a fasoriban egy tanár annyit kapott, mint a miniszterelnök. Magunk között szólva ez is a zsidók miatt volt. A tanárok egyrészt kapták az államtól a fizetésüket, de a zsidók által fizetett magas tandíjból kijött nekik egy újabb fizetés. És el ne felejtsem: az evangélikus iskolában rabbi tartotta nekik a hittant. El tudnak képzelni ma ilyen keresztény iskolát? A gyerekek egy része egyébként kikeresztelkedett, de ez nem volt kötelező.

Nekem nagyon furcsa, hogy egyetemre már inkább külföldre járatták a zsidók a gyerekeiket. Akkori zsidó vélemények szerint a középiskolákkal ellentétben a magyar felsőoktatás nem volt európai színvonalú. Ennek okát abban látták, hogy az egyetemi professzorokat már a politika nevezte ki, és így nem feltétlenül csak a tudás és a rátermettség számított.

A fasori magas tandíj miatt tényleg csak a leggazdagabb zsidók gyerekei járhattak oda, vagy azok a kiugróan tehetségesek, akiknek a közösség összedobta a pénzt. Nem véletlen, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumból két Nobel-díjas és sok világhírű tudós került ki. De erről majd később.

Amikor hazajöttem Londonból, megírtam azt a dolgozatot, aminek címéül azt adtam, amit a londoni könyvtár polcán is láttam: A zsidóság genetikája. Elküldtem a Valóságnak. Sükösd Mihály volt ott az ismerős, sőt baráti szerkesztő. Hát rögtön felhívott, hogy Bandi, te hülye vagy. Csak nem képzeled, hogy ilyet le lehet hozni Magyarországon? Hát, mondtam, hogyha ilyen beszariak vagytok, akkor biztos nem. Én kiírtam magamból, ami foglalkoztatott, ezért jól vagyok, a többi a ti dolgotok. Két hét múlva felhívott, hogy volt szerkesztőbizottsági ülés, és Kőrösi József, az akkori főszerkesztő, azt mondta, küldjék el a cikkemet Aczélnak. (Aczél György, a Kádár-korszakban a kultúra legfőbb ideológusa, irányítója, ellenőrzője – A szerk.) Aczél majd eldönti, hogy lehet, vagy nem lehet.

Úgy egy hónap múlva jött a telefon, Aczél elvtárs magához hívatott. Ez nagyon érdekes beszélgetés volt, bár biztos, az emlékezetem már kicsit színez is rajta. Megérkeztem hozzá, a parlamenti dolgozószobájába. A nagyszoba egyik sarkában nagy asztal, mögötte Aczél elvtárs. Én, gondolom, köszöntem, hogy jó napot, de hogy ő köszönt-e, nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ezt kiáltotta oda: „Czeizel, maga zsidó?” Mondtam, nem. Én római katolikus vagyok. „Akkor miért foglalkozik velünk?” Ezt kérdezte. Leültem, rögtön nekem támadt, hogy „Maga rasszista?”. Mondtam, nem, nem vagyok rasszista. „Hát ilyen nézeteket előszedni! Ilyen a náci Németországban volt, ahol származás alapján bélyegeztek meg embereket.”

Mondtam, tessék megállni. Éppen nem megbélyegzésről van szó, hanem például, ha megnézzük a magyar Nobel-díjasokat vagy megnézzük a világhírű művészeket, mindig nagyobb a zsidók aránya köztük, és én nem hiszem, hogy a génjeik mások, hanem a zsidó kultúra tud valami olyasmit, amit a többi kultúra nem tud. Én szeretem ezt a hazát, és szeretném, ha ez jobb haza lenne, ezért ezt el kellene tanulni a zsidó kultúrától.

Aczél egy darabig hallgatott, majd elkezdett példákat mondani, hogy tényleg, ha végiggondolja, hogy Radnótitól kezdve Szép Ernőig és Szomorytól kezdve Molnárig. És hogy tényleg szinte mindent ezek az izgága zsidók csináltak. Hát, mondom, ez nem izgágaság, ez kivételes képesség kérdése. Úgyhogy nagyon furcsa volt, de a végére teljesen megenyhült. Nekem Aczélról különben is jó benyomásom maradt, mert okos ember volt. Képes volt észérvek hatására egyetlen beszélgetés alatt felülbírálni a nézeteit.

Czeizel Endre, M. Kiss Csaba

Végül azt mondta: „Czeizel elvtárs, ez okos dolog, foglalkozzon a kérdéssel. Mert ha a zsidó kultúra pedagógiai lényegét valahogy át lehetne venni, és ezzel javítani tudnánk a magyarok tanulási képességét, alkotóképességét, akkor az jó dolog volna.” Úgyhogy a végén annyira bizalmas viszonyban voltunk, hogy én már pofátlanságra is vetemedtem a búcsúnál:

Aczél elvtárs, maga kérdezte, hogy „miért foglalkozik velünk”. Ezek szerint Aczél elvtárs zsidó? És akkor hosszabb csend után azt mondta: „Nem, én kommunista vagyok!”

M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom
21. Század Kiadó, Budapest, 2015