Az emlékezet: láthatatlan tintával írt könyv | Donatella di Pietrantonio: Anyám, a folyó

●    R E S T A N C I A *  ●

Fazekas Erzsébet |

Megmártóztam az Anyám folyójában – majd nagy élvezettel, jó mélyre merültem ebbe a lenyűgözőn élvezetes szövegbe. A (gyerek)fogorvosi hivatása mellett egyre sikeresebb könyveket író Donatella di Pietrantonio műve ugyanis példás irodalmi színvonalat képvisel…

Eljátszva a fenti cím szavaival, tudatosan használva őket, pontatlanul, mert nem is az anya a folyó, hanem … „sötét, vékony szálú haja, amelyet az áramlat kettéválasztott arca két oldalán, vízesésként hullámzott a mellére, amikor este, a sok munka után fésülgette. Dúdolva járt kelt, a folyó libegett a szélben, de csak néha, többnyire kontyba fogta össze.”

A címnek választott folyó motívum viszont olyannyira megtapadt a szerző tudatában, hogy még a demencia ellen küzdve is ezt veszi elő: „megmentett és mindenkinek ismételgetett régi emlékek folyója. erősen kapaszkodik beléjük, nehogy széthulljon a története. Nem sok emléke maradt. Gondoskodom a pótlásukról, az írnoka vagyok.” Másutt meg: „Anyám a szavak folyója volt, most a sablonos mondatoké.”

A könyv jelen idejére végül az anya valójában már csak a kiapadt folyóval azonosítható, fölötte ott kavarognak a hófehér nyárfapihék és „a kövek árnyéka rávetül a fehér repedezett mederre. Imitt-amott még egy-egy sűrű sárpocsolya, körülötte rovarok nyüzsögnek. Halálszagot áraszt.” Így jutunk el végül a folyószerűen hullámzó hajtól az agy leépüléséig, a végső veszteségig. Az anyját (hiába) kereső, mellette mindig magányos, most mégis őt gondozó lány szünet nélküli monológja viszont azt jelzi, ő semmit nem felejt: „Néha felidézem, milyen érzés volt arra vágyni, hogy átöleljen, érezzem fiatal, egészséges parasztasszony illatát. De nekem csak a hiánya jutott. Megközelíthetetlen, távoli anyám volt. Nem szeretetlenségből, hanem sietségből, ami a szeretetlenség másik formája. Kutatom, milyen homályos utakon tűnt el a krónikus anyavágy, és hol csapott az ellenkezőjébe. A testek közelségének elutasításába, félelmébe. Csak annyi telik tőlem, hogy elmesélem neki az életét.”

És utolsó szalmaszálként újra meg újra felkínálja a történetmesélést, Esperia pedig mindig ezt választja, ha lánya az emlékező képesség próbájaként, az emlékekért vívott (szélmalom)harc részeként takarítani, főzni, kertészkedni, horgolni, varrni hívja anyját. Segítene mindenben neki, de csak kérdést kap: „Ma nem mesélsz nekem?” Holott tudjuk: az ember határai az emlékek határainál vannak. Az emlékek sorolásával az anyát tehát előbb közös életükhöz, majd AZ élethez próbálja kapcsolni, közben egy nem is oly régen volt olasz hegyi közösség életének valamikori mindennapjait is bemutatja. A családi történetek mellett közösségi történelmet, szűk és tágabb társadalmi közeget, kultúrát, helyi folklórt, életformákat, jellemeket vetít elénk művészien fogalmazott színes képekben. Ám minden szavából süt az elmúlás felett érzett szomorúság, a lemondás. E hangulatra már a könyv elején felkészíti az olvasót: „vannak napok, amikor a betegség az érzelmeket is felemészti. A meggyötört testből hiány árad. Nem érez. Nem szenved, nem él.”

• Olvass bele!

Az anya egyben fa is, aminek magasan voltak az ágai, törzse pedig sima volt, így kéznek-lábnak nem kínált kapaszkodót. A Mesélő csalódottan lent maradt hát a földön, s csak várt, hátha lepottyan egy túlérett gyümölcs. E fának csak az árnyéka jutott neki. E fa sokáig sudár volt. Csak öreg korában hajlott meg a háta, de akkor hirtelen, erősen: „mintha az a sok súly egyszerre zuhant volna rá. Fájdalmasan szégyenkezett is miatta.”

Anyja magától nem emlékezne arra, amit lánya felidéz: „ott laktál, ahol a szél születik, vakító, rideg helyen, a hegyek lábánál. Az emberek ridegek voltak. A gyerekek dolgoztak, de nem annyit, mint a felnőttek. Sok családban még a kutyánál is egy fokkal lejjebb sorolták őket. Nálatok nem.” Bizonyos dolgokban megértőn bántak tehát  a gyerekekkel  a Viola családban, de sok mindenben nem. Itt, a hegyek közé zárt világban is létezett a családon belüli erőszak. Fioravante, a nagyapa, saját lánya testét is birtokba akarta venni. Mesélő innen eredezteti anyja torzulását: „a zaklató szeretet összefügghet-e azzal, hogy olyan fél-anya lett belőle. Nem figyelt rám, nem volt gyengéd, nem simogatott. Csontból volt a keze, csak ritkán ért hozzám, akkor is mereven, a hatékony gondozás mozdulatával, olykor egy szeretetteljes szájtörléssel. Ahogy a bárányokkal törődött.”

Ő viszont most közelről figyeli anyját. Látja Esperina orrán, járomcsontján a vékony bőrt, ami megfeszül, mintha bármely pillanatban elszakadhatna. „Akár halott is lehetne.” De most még csak vizionálja a véget, amikor majd „belesüppedek a bűntudatba, amit napról napra építek magamban. A temetésére fog elkészülni. A bűntudat üres. Mulasztásaim tették üressé. Elmulasztom a szeretetet, az érintést. Nem adom meg neki azt a törődést, amelyre leginkább szüksége lenne. Kiadagolom neki a történetét.”

Beszél, mindenről beszél, ami történt velük életükben, elődeik életében a hegyen, az abruzzói faluban, ahová végül leköltöztek, bár attól kezdve a tej íze soha többé nem volt ugyanolyan. Mert hiányoztak belőle a virágok. Az új környezet nem felelt meg a kecskéknek, hiányolták a járhatatlan helyeket, a vad növényeket, a tüskéket. Kevesebb tejet adtak, kedvetlenné váltak, úgy mondja, nem énekeltek többé. Felidézi a felesbérlők kiszolgáltatottságát. A jószágot, még a palántákat is számon tartó intéző – „a szolgák ura, az úr szolgája” –  a földbirtokos megbízásából sanyargatva a birtokon élő/dolgozó családokat, begyűjti a termés egy részét, amiből magának is lop és csak a maradékot adja le a tulajdonosnak.

„Az emlékezet láthatatlan tintával írt könyv, lapozgatom, és közel tartom hozzá a lángot, hogy megjelenjen az írás.” Anyja MR-felvételén az agy sorvadása (atrófia) látszik. „Félek, hogy összetalálkozom vele az elvarázsolt tükörben. Hogy beránt horgas ujjaival. Olyan szorosan ölel, mint még soha. A háta mögött látom a nagymamát, dédmamát, a demens öregasszonyokat. Elképzelem mi vár rá és féltem magamat.”

Mesélőnek volt férje. „Ellenetek mentem férjhez, magamért váltam el. Az ágyban az ő élvezetét szolgáltam. A magamét nem kértem, ő pedig nem kereste” – veti oda, utólagos őszinte vallomásban anyjának. Szerelméről se beszélt neki soha, érzelmeit már csak az olvasó értheti meg: „közel hajolok az arcához, figyelem szuszogását… a levegő hangosan keresi az útját, megáll, újraindul, felgyorsul, megnyugszik. Ha nehezen jut előre, lélegzetvisszafojtva várom, megáll, együtt kezdjük újra. Mennyit dolgozik, hogy eleven maradjon. Én pedig mit sem sejtő álmában ellopom kiáradó lélegzetét.”

Anyját nem lesi ilyen aggódó szeretettel. Némán ül mellette, arra gondolva, belülről érzi, mi zajlik benne, s belevész az ott talált ürességbe. Eközben magára gondolva retteg, rá is ez a sors vár-e. Mert ugyanarra a telefonszámra hol emlékszik, hol nem. Egy barát szavait nem tudja felidézni, mit mondott apja egyetlen jó tulajdonságának. Elképzeli magát anyja korában. „A túlerőltetett memória kisiklásai, vagy ez már az örökségem? Máris hiányzik mindaz, amit addigra elfelejtek. Hiányzik az, aki voltam.”

Esperia nemcsak folyó, fa, de hangszer is. Hegedű a teste, amikor húrokat rezegtetve, csukott szájjal dúdol. Ám e zenéből lányának elege van. Drámaian utasítja el, mivel  az anyja rányomta bélyegét  egész életére, ő meg hagyta, hogy elfoglalja, ellepje. Ráadásul még ma sem találja a kiutat, hogy letérjen e pályáról. Öregedve, emlékeiből próbál okulni, hogy fiával szemben ne ismételje anyja hibáit. Hogy ő maga ráérjen, ha Giovannit kellene összetartania, amikor széthullóban lenne. Esperia nem hallotta meg a lánya recsegés-ropogását. Sose oldotta fel szorongásait, amik később pánikrohamokká, rémálmokká váltak. A játékbabája számára építette ki magában a szeretetet, amiből neki nem jutott. A törődést most a fiának adja tovább.

Donatella Di Pietrantoniónak ma már csak magával szemben vannak elvárásai. De a saját esete jelzi, mennyire nem egyszerű (talán lehetetlen is) megszabadulni a korábbi élmények, a megélt események, beidegződések hatásától. Interjúiban olykor arra hivatkozik: mind a mai napig érez magában bizonyos fokú, mélyről jövő szégyenérzetet azzal kapcsolatban, hogy írogat. A mai napig is a születési helyén (az említett Abruzzo régióban) fogorvosként dolgozó szerző bevallja, őt nem vonzza a nagyváros, és az íróként elért sikere se érinti meg, felhajtásként említi. Hiszen ő csak teszi a dolgát. Végzi orvosi munkáját, és ha ráér, leírja, ami az eszébe jut. Az pedig mintha el se jutna hozzá, hogy a mind több nyelvre lefordított könyvei egyre nagyobb sikereket érnek el.

„Anyám a fa. Árnyékában mentegetőztem. Kiszáradóban van, árnyéka is fogy. Hamarosan kikerülök alóla.” De a Mesélő nem kerül ki a fa árnyékából, mert az anya a könyv végén sem hal meg. Sőt: még mindig arra kéri, hogy meséljen. Akkor elölről kezdi újra: „Esperina Viola vagy, az anyám. Mint egy tavaszi virág, 1942. március 25-én születtél a Colledara és Tossicia határán fekvő házban.” A könyv legutolsó oldalán pedig már csak töredékeket olvashatunk. Mint egy szabadversben: be nem befejezett, ponttal le nem zárt mondat-törmelékeket. Anyja szavait, abban a formában, ahogyan elhomályosult értelme fel-feldobja a kérdéseket.

Nagyon-nagyon megszerettem ezt a könyvet, a vége mégis hiányérzetet keltett bennem. A szerző ezekkel a szómorzsákkal talán nem is zárta le a művét, inkább csak abbahagyta. Ezek a semleges fél-közlések/utalások keményen elütnek a könyv megragadó, lenyűgözően szép, lírai hangulatától.

Donatella Di Pietrantonio 2011-ben írta első könyvét, a maga és a  környezete számára egyaránt fájdalmasan, lassan öregedő Esperia emlékezetvesztésének történetéről. A mű azonnal elnyerte a calabriai Tropea-díjat, melyet a legjobb kortárs műveknek adnak. Sok szakmabeli szerint azonban a világirodalomba a Campiello-díjjal megtisztelt következő regényével (A visszaadott lány) robbant be.

Donatella Di Pietrantonio: Anyám, a folyó
Fordította: Todero Anna
Park Kiadó, Budapest, 2024
176 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4050 Ft,
e-könyv változat 2400 Ft
ISBN 978 963 633 0019 (papír)
ISBN 978 963 633 0026 (e-könyv)

* * * * * *

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

A könyv kiadói fülszövege

Az idősödő Esperia egy olyan betegségben szenved, amely megfosztja emlékezetétől és létezésének értelmétől. Lánya gondoskodik róla, igyekszik mindent megtenni azért, hogy az anyja ne veszítse el identitását. Mesél neki a múltról, a gyerekkoráról, a népes család mindennapjairól, szerelmekről, csalódásokról, veszteségekről, a kemény munka, a harsány öröm és a durva szeretet zord abruzzói világáról. Miközben megelevenednek annak a kis hegyi falunak a lakói, ahol mindketten születtek és nevelkedtek, édes és keserű emlékek bukkannak fel.
Az Anyám, a folyó az érzések lassú metamorfózisának erőteljes története, állandó ingadozás szeretet és gyűlölet, nosztalgia és elutasítás között egy anya és lánya közötti megbonthatatlan kötelékben.