Legalább tudod, hogy ragyogtál | Simone Schwartz-Bart: Eső veri, szél fújja csoda-Télumée-t

Ú J R A O L V A S Ó

Tóth Zsuzsanna |

Ami szép, az sokszor fáj. A boldogság is elszorítja a torkot. A fájdalom és a szenvedés pedig még értekesebbé teheti az életet, s bármilyen furcsa is, erőt adhat. Simone Schwarz-Bart újraolvasott regénye, az Eső veri, szél fújja csoda-Télumée-t, valahogy mindezt együtt jelenti nekem.

Nem tudom, ismerősen cseng-e ez a név és regénycím a mai olvasók zömének, abban azonban bizonyos vagyok, hogy aki a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek „Modern Könyvtárát” bújta, annak igen. Simone Schwartz-Bart a guadeloupe-i (Franciaország tengerentúli megyéjét képező, a Karib-térségben fekvő sziget) négerek első írónője. (A mű születésekor [1972] és magyarországi megjelenésekor [1976] a szónak nem volt anti-píszí felhangja. – A szerk.) Származását tekintve afrikai rabszolgák leszármazottja – ennek az ősi tudásnak lenyomata érződik könyvén is.

A természettel harmóniában élő népek, amelyekből egyre kevesebb van, tudják, hogy minden egyes élet – kínjaival és örömeivel – csupán valami nagy egésznek a része. Annak törvényei szerint történik mindaz, aminek meg kell történnie. Valami ilyesmit demonstrál ez a könyv, ami – nem túlzó állítás – beragyogta fiatalságomat, elkábított mondatainak szépségével, lírájával. Áradó írás ez anélkül, hogy túlzásokba esne. A regényről elmondták már, hogy keletkezési korának divatos stílusa – a többek között Gabriel García Márquezhez köthető – mágikus realizmus ihlette. Tény, hogy a történetmesélést meghatározzák az ottani néger mítoszok, átlengi egy olyasfajta mesélőkedv, amelyet mélybe kapaszkodó gyökerek táplálnak.

Ez az egyszerű, de világokat összekötő nyelv kapcsolja egybe a múltat és jövőt, ez segít helyet találni a jelenben. „Egy ember beszél, és egy angyal hallgatja az égben. Hej, a szó – hallatszott –, aranyat ér a szó.” (Mindenképp késői köszönet illeti az egykori fordítót, Brodszky Erzsébetet.)

Simone Schwartz-Bart főszereplője, Télumée, maga is rabszolgák leszármazottja, nem is túlságosan távol a korbácsos időktől. Kicsi lány kora óta dobálja őt a sors szeszélye, majd az ő tápláló és megtartó gyökere a nagyanyja lesz, aki arra tanítja, hogy egyedül is állnia kell a viharokat.

Ez persze nem könnyű egy olyan világban, amely a maga egyszerűségében talán tiszta és vonzó, valójában azonban minden falatért meg kell küzdeni benne – négerként. A történet során számos alkalommal érezhetünk elragadtatást és keserű bánatot, sőt csodálatot a szereplők lelki ereje láttán. Olyan sok szépség, élettapasztalat és fájdalom lesz osztályrészünk az olvasás közben, ami csak kevés regényből adatik. Maga az író által használt – hol egyszerű, hol tündérszavakba öltöztetett – nyelv is forrása ennek az olvasói élménynek. A szöveg sodró erejű, mégis ringató, miközben kavics-simára csiszolt mondatok vetítik elénk a mesét, az életet. „Lehull egy levél, és egy egész erdő belereszket.” „A nap este lemegy, és itt hagyja nekünk a fájdalmainkat, és akkor sem kel korábban, ha örömünk van.” „Jó reggelt, Télumée, mit csinálsz az élettel? – Én semmit se csinálok, nézem, ahogy múlik…”

Télumée-t megforgatja az élet, kerül mélyre és a szerelem magasába is. Elgyengül és felmagasztosul. Mindenkor megpróbálja megőrizni tisztességét és életet igazgató erejét, mert ebben a világban a nőnek erősnek kell lenni, s épp ettől nyeri el végre a csak neki rendelt nevet, mire útja végére ér. „Kél és nyugszik a nap, múlik az idő, de én úgy halok meg, ahogy vagyok, állva, a kis kertemben, micsoda öröm…”

Némi adalék: valaha szinte megszállottan olvastuk és gyűjtöttük a Modern Könyvtár sok száz kötetét. Ma ugyan már alig akad, aki könyveket gyűjtene – tessék csak figyelni a lakberendezési trendeket –, na jó, majdnem minden elérhető neten, de sokunknak ezek a csodálatos kötetek alapozták meg a könyvtárát. Ráadásul erre az 1976-os kötetre én már antikváriumban tettem szert – 12 helyett 30 forintért. Nagyon megérte.

„– Mi a természetes az embernél, a boldogság vagy a balsors?
– Kinél hogy – felelte.
– Mit kell hát tenni, hogy elviseljük… – folytattam erőtlenül.
– Majd úgy fogod érezni, lányom, hogy halott vagy, a tested élettelen test lesz, és nem érzi már a késvágásokat, és azután majd újjászületsz, mert ha az élet alapjában véve nem volna szép, kihalna a föld. Bizonyosan megmarad valami a legnagyobb csapás után is, hiszen az emberek nem akarnak idő előtt meghalni. Ami téged illet, kis kókuszvirág, ne bánkódj ezen, a te dolgod most, hogy ragyogjál, és majd, ha a baj azt mondja neked: itt vagyok, legalább tudod, hogy ragyogtál.”

(A nyitó oldalon az 1980-as kiadás címlapgrafikája látható.)

Simone Schwartz-Bart: Eső veri, szél fújja csoda-Télumée-t
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976 (1980)
248 (200) oldal,
ISBN 963 071 0889 (963 072 1856)

A könyv kiadói fülszövege

Egy civilizáció-körülfogta, de még természetközeli világban, a század elejei Guadeloupe-on él hősnője, a nem is olyan régmúlt rabszolgaság emlékei közt, nekünk csodálatos növények-tájak nagyszabású díszletei közt, hol szegénysége, árvasága, négersége nyomorúságában, hol a szerelem, a bölcsesség, a jóság kegyelmében.