Bodor Ádám: Sehol (részlet)

Posted on 2020. július 25. szombat Szerző:

0


Pitvarszk

Már jó fél év is eltelt azóta, hogy egyik napról a másikra elhagyott, amikor megtudtam, hogy valahol, egy távoli és ismeretlen, Pitvarszk nevű helyen meghalt Marlenka. Bár szekrénye érintetlenül még mindig tele volt a holmijával, hellyel-közzel a fürdőszoba is, ahogy teltek-múltak a hetek, hónapok, egyre kevesebbet gondoltam rá. Az utóbbi időben már voltak napok, hogy alig jutott eszembe, inkább csak esténként és főleg kora reggel, amikor a félig üres ágyban ébredtem.

Már amikor éppen otthon aludtam.

Az év egyik utolsó napján, karácsony és újév között, egy késő délután a befagyott Severecki-tóra készültem az öregfiúk edzésére, és épp a korcsolyacipőket gyömöszöltem a hátitáskába, amikor csöngettek. Közel álltam az ablakhoz, és a függöny mintái közt kilesve láttam, hogy egy katona ácsorog a kapu előtt. Szürke műprém kucsmát viselt, egyenruhája hajtókáján sötétzöld parolit, mint a határőrök. Évek óta a határnak közelében sem jártam, egyéb dolgom pedig soha nem volt a határőrökkel. Hagytam csengetni. Aztán láttam, hogy egy idő után megunja a várakozást, egy darab papírt csúsztat a postaládába, majd elmegy. Abból lehet, kiderül majd, mit akart.

Felöltöztem és kimentem a kerti fészerbe, hogy keressem elő a láncfűrészt. Ma azt is magammal kellett vinnem a tóra.

A Severecki-tó a mellékvölgyekbe ágazva hosszan benyúlik a hegyek közé, város felőli nyúlványa a parkerdőig ér, öblében magas fenyőfákkal benőtt kis szigettel, azt kell az edzések során legalább tízszer megkerülni, vagy amíg le nem intenek. Olyankor párosával futunk a jégen, a nagyjából kör alakú pályán alkonyat után hét kihelyezett mobil lámpa világít, miközben a csapat dokija a pálya mentén csoszogva próbálja az erőnlétünket felmérni. Nem mindegy, a szenior csapat tagjai, engem is beleértve, már jócskán túl a harmincon, inkább a negyven felé járnak. Edzés után a széljárta öltözőben néhány láda sör mellett lazítunk, általában Staropramen a menő, és most, hogy újév közeledett, arról volt szó, hogy egyikünk este földob egy üveg Jack Daniel’st.

Már hetekkel korábban száraz hideggel beállt a tél. Kelet felől, a hegyszorosokon át napról napra hidegebb, fémes illatú levegő lopakodott be, és áttetsző ködlepel alatt megrekedt a völgy alján. Éjjelente a felhőtlen égből kevés porszerű hóféleség is hullott, miközben a bágyadt napsütésben a fagy nappal sem tágított. Annyira, hogy a fiúk szerint a Severecki-tó fenékig befagyott. Állítólag a benne levő halakkal együtt. Azt terveztük hát, hogy edzés után a láncfűrésszel mindenki egy-egy hasábot, illetve hogy könnyebb legyen majd kiemelni, gúla alakú tömböt vág ki a jégből, és aki a kivágott szeletben halat is talál, az lesz az új évben a csapatkapitány. Komolytalan, mondhatni, gyermeteg elképzelés volt, inkább csak mókának szántuk, mindenesetre a csapat most az én láncfűrészemre számított.

Kimentem hát a fészerbe, hogy elővegyem a sok lom közül a láncfűrészt. Elég régóta állhatott ott, mert bár korábban lazán nejlonfóliába csomagoltam, most mégis finom por borította. Kihoztam egy nedves rongyot, és kezdtem tisztára törölni, de hamarosan abbahagytam, mert a rongy pillanatok alatt megfagyott, teljesen megkeményedett, és csak kusza ábrákat karcolt a gép zománcára. Egy darabig papír zsebkendővel is próbálkoztam, aztán azt is abbahagytam. Magamra vettem a hátitáskát, benne a korcsolyával, bezártam a házat, és kezemben a láncfűrésszel elindultam, hogy ne várakoztassam meg a fiúkat.

Még útban a kapu felé, a postaláda résein át megpillantottam azt a papírdarabot, amit a határőr katona belecsúsztatott. Mivel már kesztyű volt rajtam, a kapu pedig belülről kilincsre nyílt, és csukásra zárult, nem kellett elővennem a kulcscsomót, így már nem is nyúltam a postaládához. Annyira azért nem érdekelt a dolog. Majd később, este, ha hazajövök.

Talán a sarokig sem értem, amikor mégis megálltam, letettem a láncfűrészt a járdaszegélyre, és visszamentem a kapuhoz. Egyik kezemről lehúztam a kesztyűt, elővettem a kulcscsomót, kinyitottam előbb a kaput, aztán a postaládát, és kivettem belőle a papírdarabot, ami, ahogy azt gondolni lehetett, egy boríték volt. Visszazártam a postaládát, aztán a kaput, de a kesztyűt nem húztam vissza a kezemre, hanem jártamban, ahogy lassan a járda mellett hagyott láncfűrész felé baktattam, feltéptem a borítékot.

Hártyaszerű, kissé fényes, rideg tapintású faxpapír volt benne. A téli délután vigasztalan sárga fényei meg-megcsillantak a fakó faxbetűk között. Egy levél.

„Jó napot, uram, Mihadass főhadnagy írja önnek ezt a kis levelet.”

A kis levél első sora pedig arról szólt, hogy ő, Mihadass főhadnagy karácsony reggelén Marlenkát a helyőrség mosókonyhájában meghalva találta.

Szóval Mihadassnak hívják. Akkor hát Marlenka egy katonatiszttel lépett le. Még a nevét se tudtam. A fenébe is. Egy katonatiszt!

Nem is olvastam tovább, a levelet kétrét hajtottam, visszadugtam a borítékba és a dzsekim külső zsebébe gyűrtem.

Egy katonatiszt!

Kiballagtam a megállóhoz, ahonnan a keskeny vágányú villamos indul negyedóránként a parkerdő, a Severecki-tó felé. A szélcsendben az alkony dermesztő hidege ereszkedett alattomosan a házak közé, a rövid út alatt a fagytól már kezdett összeragadni az orrom. Egy közeli bódéban forralt bort mértek, és bár edzésre indultam, amíg a villamosra vártam, benyakaltam egy bögrével.

A rozoga kis vagonban a fapadokon vacogó kültelkiek gubbasztottak, fojtott mormogásuk egybeolvadt a villamos nyikorgásával. Az utolsó házakat elhagyva, a girbegurba pálya ritkás ligetek közt kanyargott az erdő felé, a sínek közt meggyűlt porhó feltört a padló résein, s a jégvirágos ablakok túlvilági fényében kavargott az utasok között. Tiszta Szibéria.

A tóparton az öregfiúk csillogó szemmel vártak. Edzés ide vagy oda, olyan év végi, henye lazaság telepedett a társaságra. Már Jack Daniel szelleme lebegett a tó jege fölött. Miután kisorsoltuk az indulási sorrendet, a hevenyészett, bádogfalakból tákolt öltözőben, jóformán a szabad ég alatt készülődtünk. Az edzés elég közepesre sikerült, én Zakariával futottam párban, előírás szerint tízszer kellett volna körbefutnunk a szigetet. Ahogy az esti homály ráereszkedett a tóra, megsűrűsödött a hideg, a dermesztő fagyban recsegtek a fenyőtörzsek a kis szigeten, a lihegve bekapott levegő a torkunkat kaparta. Olyan kemény volt a jég, hogy a korcsolya éle szikrázott rajta. Ráadásul túl száraz is volt, már nem is siklott rajta, mint rendesen. Néhány kör után kicsit lemaradtam, hagytam Zakit vezetni, gondoltam, később rákapcsolok, és a cél előtt megelőzöm, de a végén ráfáztam, mert a nyolcadik körnél a doki leintett. Azt mondta, túl hideg az idő a szokásos edzésre, érjük be kevesebbel, ilyenkor az óra sem mér pontosan. A parton ugrándoztunk, amíg tessék-lássék mindenki teljesítette a köröket. Volt, akinek már jégcsapok lógtak az orrából.

Miután valamennyien újra együtt voltunk, elővettem a láncfűrészt. Valaki egy fene nagy falfúrót is hozott, lyukakat fúrt vele a jégbe, helyet csinált a fűrésznek. Látni lehetett, a fúró elég hamar megfut, ahogy a jégrétegen áthatolva eléri a vizet. Miután kihúztuk, a fúrókésen az is látszott, olyan tizenöt-húsz centinél nem vastagabb a jég. Ez azt jelentette, hogy nincs odafagyva a tó fenekéhez, akkor pedig nem is találunk benne fagyott halakat. Azért nekiláttunk, mindenki kivágta a magáét, és pont az utolsó, üvegesen áttetsző tömb mélyén végre sötétlett valami. Miután az egyik mobil lámpa közelébe vonszoltuk és átvilágítottuk, elhitettük egymással, hogy egy tarajos gőte körvonalait látjuk. Hal vagy tarajos gőte, majdnem ugyanaz. Persze csak egy kissé görbe, korhadt fadarab volt. De már nagyon fáztunk, úgy döntöttünk, hogy ezt már elfogadhatjuk.

Most már a Jack Daniel’sen volt a sor. Persze a Staropramen is előkerült a pokróc alól, ahova a hideg elől eldugtuk. De a sör a fagyban megkásásodott, a torkunkat égette, ahogy a whiskey mellé kortyolgattuk. Whiskey Staropramennel! Kemény team, halálbrigád, dinamitnak is nevezzük. Amikor már az utolsó cseppeket szopogattuk az üveg aljáról, meglepetésre a doki is elővett orvosi táskájából egy hétdecis palackot. Ettől mindjárt jókedvünk támadt. Páran közben gyáván hazaiszkoltak, de mi, ottmaradottak sietve nekiestünk, és ahogy fogyott, már-már kezdtük másképpen látni a világot. Volt, aki leült a földre, a jeges göröngyök közé, mások csak úgy magukban kurjongatni kezdtek. Visszhangzott tőlünk az erdő.

Miután végeztünk a Jack Daniel’sszel, vagyis a másodikkal is, néhányan a rozoga kis villamossal tértünk vissza a városba. Már a korcsolyacipőben is gyanúsan viselkedett a lábam, aztán a parton, ahogy belebújtam a fagyos utcai cipőbe, előbb égetni kezdett, majd hirtelen teljesen érzéketlenné vált, most a villamoson már a bokacsontomban is fura nyilallásokat éreztem.

Amint a városba érve elköszöntünk egymástól, nem hazafelé indultam. Gondoltam, így, ahogy vagyok, benézek Bettyhez melegedni. Meg aztán, ki tudja…

Mit ittatok?, kérdezte, ahogy meglátott.

Á, semmit. Csak a szokásosat. Az idei utolsó edzés volt a mai. Iszogattunk a végén. Persze hogy iszogattunk, mit is képzeltél. Komisz egy hideg van odakünn, nem is gondolnád.

De éppen ennyit…

Ja! Mondom, hogy iszogattunk. Te is tudod, ilyenkor hogy van.

Jó, na. Valami más? Újság? Két napja nem láttalak.

Valami más? Azt kérded? Nem is tudom. Éppenséggel semmi. Mindenki él és virul. Nem tudom, mire gondolsz. Ahogy mondom, egy nagy semmi. Ünnepek körül elfogynak a megrendelések. Ilyenkor pang a bolt. Megáll az élet, minden teljesen ki van kipurcanva, eltart két-három hétig is. Lelassul a város érverése, kileheli lelkét a…

Na, jó. Nehogy most előadást tarts nekem. Hazamész még?

Hogy én? Jókat kérdezel.

A cuccokat ledobtam a fogas alá, levetettem a dzsekimet, és bementem a szobába. Leültem. Hátradőltem kedvenc helyemen, a kis párnázott karosszékben.

Kitalálhatod, ki megy innen most haza. Örülök, hogy itt vagyok. Mondom, nem is sejted, mi van künn a tónál. Vagy tudsz valami jobbat?

Jó, mert akkor én is lenyelek valamit. Kiment a konyhába, behozott valami rágcsálnivalót, meg egy hétdecis üveg konyakot. A fele már hiányzott.

Ej, ej. Te is gondoskodsz ám magadról, mondtam. Jól is teszed. Jól teszed, bizony.

Azt mondod?

Azt, azt, bólogattam. Azt hát. Csak helyeselni tudom. Ne hagyd magad. Tápláld minden földi jóval azt a kis ennivaló banán testedet. Egyenként minden egyes kicsi cuki sejtedet. Ezt Betty nénitől, ezt is Betty nénitől, te is kapsz Betty nénitől, hogy tudják a cuki kicsi sejtjeid is, hogy kihez tartoznak, és hogy általában hány óra van körülöttünk, meg a világban.

Na, na! Látom, formában vagy. Egyébként már egy hete megvettem. Banánt mondtál? Aztán csak el ne felejtsd. De te most tényleg alaposan meg vagy szíva.

Azt, azt. Banánt mondtam, nem képzeled, hogy most visszavonom. Rákacsintottam, még csettintettem is. Cuki kis banán falatocskák, az ám…

Erre aztán ő is leült szembe velem a párnákkal kitömött székébe, töltött magának, kortyolgatott, és elkezdett olyan kíváncsian vizsgálódva méregetni. Nézett, nézett, szótlanul fürkészte az arcomat, aztán elsiklott róla, végül tetőtől talpig szemlét tartott rajtam, mintha a ruhán át tagonként venné számba a testemet. Végül halkan megszólalt.

Egyszer valami olyasmit súgtál a fülembe, kezdte lassan, hogy nem tudok én neked egyetlen olyan helyet mutatni a testemen, amit nem lennél képes bármikor végignyalogatni. He? Jól emlékszem?

Hát. Lehetséges. Ahogy magamat ismerem, elképzelhető. Mondhattam egyszer valami ilyesmit. Nahát. Szóval most épp ilyen dolgok jutnak eszedbe…

Hát igen. Csak úgy. Arra gondoltam, ha mostanában nem hívnak meg valami jobb buliba, egy este rátérhetnénk a tárgyra.

Ez jó. Tényleg. Ha már egyszer azt mondtam, mért is ne. Szavamon fogtál, bébi. Szóval, ha nem hívnak meg buliba. És ha meghívnak?

Akkor is. Na látod, tudod te jól, miről beszélek…

Értem. Ha így állunk, felőlem például akár már ma is. Biztos lassanként ráhangolódom. Persze, ha megmelegedtem. Tudod, ki kell hogy engedjek egy kicsit. Hogy aztán minden porcikámmal üzemképes legyek.

Rendben. Ezt akkor megbeszéltük. A jó hírre most rendelek magamnak még egy ilyen kis négycentes kupicával. De te ma már nem kapsz. Képzelem, mit vittetek véghez ott a tónál. Töltött magának egy pohárkával, beleivott. Csak néztem.

Ő is engem, kicsit várakozón, szótlanul. Mivel nem mondtam semmit, hirtelen fölállt.

Bemegyek a fürdőbe, kicsit teszek-veszek magamon. Aztán ha éhes vagy, lehet, később majd falunk is valamit.

Ahogy felállt, a helyén ott maradt a hosszúkás, csíkos párna, benne a dereka lenyomatával. Kezdtem nézni, ahogy a párnahuzat lassan megmozdul, és a huzat a horpadásból kezdi visszanyerni eredeti alakját. Ahogy a csíkok lassan egymásnak dőlnek, mozgásba lendülnek, és vibrálni kezdenek. Ismertem ezt a párnát, de a csíkok eddig soha meg se mozdultak. Megszámoltam, tizenhét különböző színű függőleges csíkból állt a párnahuzat mintája. Vagy tizennyolcból. Plusz-mínusz egy csík, ugyebár. Úgy nyüzsögtek, vibráltak, hogy nem tudtam őket rendesen megszámolni. Mindegy, hogy tizenhét vagy tizennyolc, vagy éppen tizenkilenc, de hogy a fenébe, amikor valaki egyszer azt mondta nekem, hogy tudjam meg, tulajdonképpen csak három szín létezik. Az úgynevezett alapszínek. Három, nem több. Akkor a többi honnan van? Újra megszámoltam, megint tizennyolc. Vagy tizenkilenc. A fenébe, ez most nem vicc. Igenis, honnan vannak!? Például az a szürke! Hogyhogy három, amikor az igazság az, ahogy most a saját szememmel is látom, hogy sokkal több szín is létezik, éppenséggel tizenkilenc, vagy még több. Akkor már például, hogy kerek legyen, akár húsz is.

Hátradőltem. Ez a Jack Daniel! Ez tudott valamit.

Kezdtem kioldani a cipőfűzőmet. Egyszerre kezdtem két kézzel, mind a két lábamon, de úgy, hogy bal kézzel a jobb cipőmön, jobb kézzel a bal cipőmön. Csak úgy játékból. Cibálgattam ide-oda a fűzőket. Mégis, egy idő után rájöttem, hogy csak összebogozódnak, és így azért nem fog menni. Akkor sorra vettem, és először a bal lábamon, aztán a másikon kibogoztam a fűzőt, és nagy nehezen kibújtam a cipőből. De most valahogy ez is nehezen ment. Elrúgtam őket magam elől, és megtornáztattam a lábfejemet. Nem nagyon akart mozogni. Merev volt, jéghideg, teljesen elgémberedett a kora esti szabadidős program alatt.

Miközben a fürdőből Betty löcsbölését hallottam, beleittam a poharába. Összerázkódtam. A konyak nem esetem.

Ahogy a fürdőszobában elállt a víz csobogása, hirtelen dermesztő csend lett. Egyszer csak ez a csend halkan sisteregni kezdett, aztán harsogni, mint valami távoli hegyi patak, még visszhangzott is a falak között. Vagy nem is ott, inkább csak bennem, a testem üregeiben. Mintha belőlem áradt volna, és én lennék ennek a szent csendnek a forrása, egész bensőmben ezt a csobogást hallottam. Egy ideig csak bennem tombolt, aztán hirtelen, bumm, kitört, kiszabadult, áradt belőlem, megtelt velem az egész szoba. Vagy nem is tudom, inkább mintha pumpával fölfújtak volna, és egymagam kezdeném betölteni a földkerekséget, az egész világot. Azt hittem, kipukkadok.

Ahogy nedves homlokomhoz nyúltam, a szék is megmozdult, süllyedni kezdett velem. Le, a padló alá, a pincébe. Én pedig vízből vagyok, elterülök a padlón, és lassan kezdek beszivárogni a földbe.

Aztán ahogy rémülten belekapaszkodtam a szék karfájába, és jól belekarmoltam a kárpitba, magamhoz tértem. Hirtelen elmúlt. Huh!

Az egész csak egy-két percig tartott. Vagy háromig. Hülye egy érzés volt. Nem kívánom senkinek.

Felálltam, hogy mi volt ez! Megráztam magam. Úgy látszik, semmi. Pillanatnyi elmezavar. Az érzékek durva tréfája. A Jack Daniel’s, a Staropramen, plusz a Betty konyakja. Pedig ezek eddig békén hagytak, mindig jól meg bírtak férni bennem, nagy szeretetben és egyetértésben.

Lássuk csak! Mit is csináltam utoljára? Ja, levetettem a cipőmet. Akkor rendben, mert ott hever mind a kettő, a szőnyegen, ahova elrugdostam őket. Nagy baj akkor nincsen.

Lehajoltam a cipőmért, kivittem az előszobába, és letettem a fogas alá. Megráztam a fejem. A francba, hogy mik vannak! De most már úgy látszik, minden a legnagyobb rendben, nincs semmi baj. Itt állok Betty előszobájában, ott lóg a dzsekim a fogason. Persze hogy ott lóg, hiszen oda akasztottam. Bal zsebe csücskéből valami papírdarab kandikál ki.

Belenyúltam a dzsekim bal zsebébe, és elővettem belőle Mihadass főhadnagy levelét. Fura egy név, egyből megjegyeztem: Mihadass, Mihadass! Mihadass a neve a fazonnak, aki Marlenkát elcsábította.

Csak úgy állva most már végigolvastam a levelet. Az elejétől, onnan, hogy jó napot, uram.

Bodor Ádám

Mihadass főhadnagy arra kér, hogy utazzam el hozzá mielőbb Pitvarszkba. Ott találom őket a garnizonnál, a déli határon, a Dvug partján, a Pitvarszki révnél. És hogy vigyem a Marlenka papírjait is, mert ő nem talál a holmija között semmit. Hiába látta a halottkém, csak így, bemondásra, hogy Marlenka, nem tud vele mit kezdeni, főleg pedig jelenlegi állapotáról nem tud igazolást adni. Aztán, ha lesz hivatalos papír, úgy is, mint a férje, én majd rendesen el tudom temetni.

A levelet lassan újra kétrét hajtottam, visszadugtam a borítékba, és most a dzseki belső zsebébe tettem, legomboltam. Visszaültem a helyemre, a kis karosszékbe.

Bodor Ádám: Sehol
Magvető Kiadó, Budapest, 2019