Peter May: Vesztegzár (előzetes, részlet)

Egy halálos vírus miatt zárják le Londont — és a világot. 2005-ben írta Peter May ezt a thrillert, amit a kiadók sorra visszadobtak.
„A szerkesztők extrém kitalálmánynak, lehetetlenségnek nevezték a könyvemet — nyilatkozta May —, amelyben Londont le kell zárni egy láthatatlan ellenséggel, a vírussal folytatott harcban. Azt mondták, ez soha nem történhet meg. Pedig sok kutatást folytattam, és nekem nagyon is lehetségesnek tűnt.”
A Vesztegzár ma már — sajnos — realisztikus.
15 évet kellett várni, hogy végre nyomdába kerüljön a kézirat, mely eddig az író számítógépén kallódott.

Első fejezet

|| 1 ||

Az Archbishop’s Park Baráti Körének tagjai – akik még életben voltak – vért köptek. Akik nem, bizonyára a sírjukban forgolódtak. Sokesztendei gondos munkájukat, mellyel igyekeztek ezt az apró, kellemesen zöld földdarabot megóvni a lambethi emberek számára, romba döntötte a parlamentben megszavazott veszélyhelyzeti törvény. Petyhüdt zászló lógott a sötétben az érseki palota kőcsipkés tornyai felett. Az érsek házon belül tartózkodott. Mivel azonban a buldózerek hajnali ötkor kezdtek, mindössze hat rövid órányi csend után, valószínűtlennek tűnt, hogy aludjon. Alighanem elődei sem nyugodtak békében, akik a parkot a kerületnek adományozták.

Ívfény világította meg a terepet. Hernyótalpas teherautók köpülték-dagasztották a földet, ahol egykor gyerekek játszottak, vékony hangú kiáltásaik emlékét immár gépek dübörgése nyomta el. A futballpályát és a kosárlabdapályát övező kerítések kitépve és félredobva hevertek. A hinták és mászókák megnyomorított maradványai a park nyugati oldalán lévő elhagyatott épületek előtt halomba tornyozva várták, hogy elszállítsák őket. A régi mosdóblokkot, mely a tervek szerint hamarosan kávézónak adott volna helyet, lerombolták. Az idő most főszerepet játszott. Több száz embert rendeltek ki a feladat elvégzésére. Nyolcórás váltásokban dolgoztak. Senki nem panaszkodott. Jó fizetést kaptak, bár nem akadt hely, ahol elkölthették.

Szó nélkül jöttek-mentek a világítótestek alatt. Narancssárga kezeslábasban, munkavédelmi sisakban, fehér maszkban. Mindenki a saját feladatára figyelt – és arra, hogy tartsa a távolságot a többiektől. Cigarettafüst gomolygott a maszkok finom szövetén keresztül, amelyeken kerek, nikotinszínű foltok keletkeztek, a csikkeket pedig egy fémhordóban égő tűzbe dobták. Túlságosan is könnyen terjedt a fertőzés.

Tegnap ásták ki az alapokhoz a gödröket. Ma egy seregnyi keverőgép érkezett, hogy megtöltse őket betonnal. Máris egy hatalmas daru meredezett az építési területen, készen arra, hogy a magasba emelje és helyükre tegye az acélgerendákat.

A veszélyhelyzeti bizottság delegációja – reménnyel és félelemmel telve – gyalogszerrel tette meg a rövid utat az elmúlt délután a Westminstertől, hogy szemügyre vegye a dúlást, amelyet kétségbeesésükben rendeltek el. Az arcukat fehér szövetmaszk takarta, de a szemükben ülő nyugtalanságot nem tudták palástolni. Ők is szótlanul figyeltek. Ebben a pillanatban kiáltás harsogta túl a betonkeverő gépek zúgását és a munkások dörmögését. Egy magányos alak felemelte a kezét a sötétben, jelezve, hogy álljanak le.

Magas, szikár, jó karban lévő férfi volt, egy három méter mélységű kráter szélén állt, az építési terület északnyugati sarkában. A betonkeverő kiöntőcsöve nagy ívben kilengett, majd reszketve megállt a levegőben. Csak néhány pillanaton múlott, hogy nem köpte sűrű, szürke masszáját a gödörbe. A férfi lekuporodott a kráter szélén, és a sötétségbe meredt.
– Van odalent valami! – kiáltotta, mire a művezető elindult felé a sárban.
– Nincs időnk erre. Haladjunk már! – Vastag kesztyűs kezét felemelve a betonkeverőt irányító férfi felé intett. – Tovább!
– Ne, várjatok! – A magas férfi átlendítette magát a peremen, hogy beugorjon a gödörbe, majd eltűnt szem elől. A művezető égnek emelte a tekintetét.
– Uram, irgalmazz! Hozzatok ide egy lámpát!

Egy csapat férfi gyűlt a gödör széle köré egy háromlábú állvánnyal csörömpölve, és rézsútosan lefelé irányították egy lámpa fényét. A magas férfi valami apró és sötét dolog fölé hajolt. Felnézett a rá meredő arcokra, és árnyékolón felemelte a kezét, hogy ne tűzzön a szemébe a lámpafény.

– Egy kurva sporttáska – közölte. – Egy kibaszott bőr sporttáska. Valami szarházi azt hiszi, azért ástuk ki ezt a gödröt, hogy legyen hová dobnia a szemetét!
– Gyerünk, másszál már ki onnan! – kiáltotta a művezető. – Nem engedhetjük meg magunknak a totojázást.
– Mi van benne? – kiáltotta valaki más.

A magas férfi megdörzsölte homlokát a ruhaujjával, és levette az egyik kesztyűjét, hogy széthúzza a táskán a cipzárt. Mindannyian előrébb hajoltak, hogy jobban lássanak. Aztán a férfi úgy hőkölt hátra, mintha elektromos vezeték rázta volna meg.
– Jézusom!
– Mi az?
Valami fehéret láttak, ami visszaverte a fényt. A magas férfi felpillantott. Kurta, szaggatott lélegzetvételekkel kapkodta a levegőt, és az alváshiánytól amúgy is sápadt arcából minden vér kifutott.

– Jóságos Isten!
– Mi az ördög az? – A művezető kezdte elveszíteni a türelmét.
A gödörben lévő férfi óvatosan ismét a táska fölé hajolt.

– Csontok – mondta fojtott hangon, de mindannyiuk számára hallhatóan. – Emberi csontok.
– Honnan tudod, hogy ember csontjai? – érkezett valakitől a kérdés. Ijesztően harsánynak tűnt a hangja.
– Onnan, hogy egy kurva koponya néz fel rám! – A magas férfi felfelé fordította saját koponyáját, amelyre nagyon szorosan látszott ráfeszülni a bőr. – De kicsi. Túl kicsi ahhoz, hogy felnőtté legyen. Valószínűleg gyereké.

Fordítók: Gömöri Péter, Novák Gábor, Tomori Gábor

Peter May: Vesztegzár
21. Század Kiadó, Budapest, 2020
320 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2993 Ft
ISBN 978 615 612 2728 (papír)