»Meghal a nyelv, ha már nincs igény fordításra« | Nyelvészportrék: Horváth Péter Iván

Daniss Győző |

Hogy mire jutott volna napjainkra a világ, ha az emberré válás kezdetétől mindenki egyetlenegy nyelven beszélt volna, nem tudhatjuk. Azt sem, hogy milyen lenne mai társadalmunk, ha az idők során kialakult sokféle nyelv közül napjainkig mindenki csak az anyanyelvét ismerné. A világhistória nem e két „nyelvmodell” szerint alakult: a soknyelvűvé vált világnak az egy-egy anyanyelven szavakba öntött ismeretei „átszivároghattak” más anyanyelvű egyénekhez, közösségekhez. Ehhez kellettek olyan emberek, akik többé-kevésbé megértették a más nyelven szólókat, s maguk is elmondhatták gondolataikat amazoknak. Lassanként pedig kialakultak a nyelvi közvetítéssel foglalkozó szakmák, színre léptek az első fordítók és tolmácsok. Akiknek létezése, munkája kiváltképpen fontos a kisebb lélekszámú, saját anyanyelven beszélő népeknek. E tekintetben mi – hiszen régi földrajzi elszakadásunk okán már nyelvrokonainkkal sem értjük egymás szavát – mindenképpen a „kisebb lélekszámú” népek közé tartozunk. Erről beszélgettünk Horváth Péter Ivánnal.

– A fordítás célja többnyire az, hogy segítsen megértenünk egy ismeretlen nyelvű szöveget. Néha azonban az is, hogy gyorsabban elolvashassunk és pontosabban megérthessünk valamilyen, egyébként ismert nyelvű írást. Egy külföldi író művét általában sokkal jobban élvezhetjük fordításban, mint eredetiben, mert a figyelmünket nem vonja el a tartalomról semmilyen régies szó vagy bonyolult nyelvtani szerkezet. Egy nemzetközi szerződés esetében is kényelmesebb a lefordított változatra hagyatkozni, mint azt – az akár jól ismert – idegen nyelven értelmezni. Így van ez akkor is, ha számos megállapodás és egyezmény az eredetit nyilvánítja irányadónak a jogviták esetére. Ám a fordításnak lehet más rendeltetése is. A kisebb nyelvek beszélői számára lehetővé teszi kultúrájuk megismertetését a nagyvilággal. A Pál utcai fiúk ma harmincnál is több nyelven öregbíti Molnár Ferenc és a magyar irodalom hírnevét; többek között katalánul, svédül és örményül. Mindezeken kívül a fordítás arra is szolgálhat, hogy egy-egy nemzetiség tagjai – akik reggeltől estig többségi szót hallanak – legalább írásban „otthonosabban” érezzék magukat. A kétnyelvű feliratok éppen ezért nem okvetlenül kínálnak valóságos tájékoztatást. Egy pirossal áthúzott füstölő cigaretta képe nem szorul magyarázatra, ezért egy texasi táblán a No smoking melletti Prohibido fumar igazából csak gesztus az állam spanyol ajkú lakosainak.

– Mit tudunk ma a fordítás „ősidejéről”?
– A szakma első képviselőiről név szerint sajnos – és természetszerűleg – semmit nem lehet tudni. Mert bár az írástudóknak nemegyszer isteni hatalmat, de legalábbis varázserőt tulajdonítottak, a fordító személye éppen olyan érdektelen volt, mint mondjuk a kódexmásolóké. Az azonban valószínű, hogy a fordítás segítette már az ókori sumer, akkád, óbabiloni, hettita, egyiptomi, asszír, perzsa vagy a római birodalom működését is. Hiszen egy többnyelvű területen képtelenség nyelvi közvetítés nélkül kormányozni és az államvallást terjeszteni. A nyelvcserét pedig, vagyis azt, hogy minden alattvaló végleg áttérjen az uralkodó réteg nyelvére, erőszakkal is csak évtizedek alatt lehet kikényszeríteni.
A fordítás főképp törvényekre és hivatalos levelekre irányult a tartományok igazgatása érdekében, de kevésbé gyakorlatias célokat is szolgált. Krisztus előtt 2100 és 1800 között például az akkádok átvették a leigázott sumerok ékírását, majd saját nyelvükre ültették át azok összes komolyabb tudományos és irodalmi alkotását. Vagyis a fordítást a műveltségváltás eszközeként használták. Ez a jelentős szellemi teljesítmény, amely századokkal később nagy mennyiségű ógörög szöveg latin nyelvű reprodukálásban is megnyilvánult, feltételezte bizonyos alapelvek és műhelyfogások ismeretét. Ezek eleinte csak apáról fiúra szállhattak, mivel a filozófiától és a művészetektől eltérően a fordítás mögött nem állt külön iskola vagy akár tankönyv. A mai képzőhelyekre némileg emlékeztető intézmények a középkorban tűntek fel, közülük is elsőként a spanyol Bölcs Alfonz királynak a XIII. században virágzó toledói fordítóiskolája.

– Hogyan érthettek szót más népekkel a mi eleink az őshazától a Kárpát-medencéig vezető úton?
– Mivel az írás az államalapítással és a kereszténység felvételével együtt jelent meg a magyarok életében, addig csak szóban érintkezhettek másokkal. Ez bizonyára a – mai kifejezéssel élve – nyelvigényes szakmák képviselői, azaz a kereskedők, a békekövetek és hasonlók feladata volt. Amikor pedig huzamosabb együttélés alakult ki valamely néppel, azt kisebb-nagyobb mértékű közösségi kétnyelvűség kísérte, így nem volt szükség tolmácsra.

– Később honnan tudhatta a Tihanyi alapítólevél diktálója vagy leírója, hogy hodu utu rea?
– Alighanem onnan, hogy magyar volt. A gazdag latin nyelv nyilván a saját szavaival, tehát az oklevélben azonosított 86 magyar szótő és toldalék nélkül is egyértelműen rögzíthette volna az apátság létrehozásának tényét és birtokainak számbavételét. A szöveget latinul tollbamondó szerző vagy az írnoka azonban esetleg nem így gondolta, és éppen a félreértések elkerülése végett szúrta be a magyar szórványokat. És az sem elképzelhetetlen, hogy már ott pislákolt benne az a nyelvi öntudat vagy büszkeség, amely a következő évszázadokban fokozatosan „helyzetbe hozta” a magyart.

– Nyelvünk „szemszögéből” nézve milyen szerepe volt Magyarországon a latinnak?
– Ezt használta a királyi udvar és az egyház, azaz hivatalos nyelvként működött. Ugyanakkor mindkét területen, valamint különösen a tudományos és szépirodalomban fokozatosan teret veszített. A népi kultúrától és a világi műalkotásoktól eleve idegen volt. A többi nyelvhasználati színtérről pedig évszázadok alatt több tényező együttes hatása szorította ki: a Balassival kezdődő magyar nyelvű költészet, a reformáció által szorgalmazott népnyelvi igehirdetés és bibliafordítás, az Apáczai kezdeményezte magyar nyelvű tudományosság, a Mária Terézia által bevezetett anyanyelvű közoktatás; és természetszerűleg a nyelvújítás. A latin, persze, nem közvetlen népi érintkezéssel hatott a magyarra, ahogy a IX. század előtt a törökségi nyelvek, hanem írásban és az azt utánzó hivatalos-emelkedett stílusú beszédekben. Így mindig is egy szűkebb rétegre korlátozódott, ennélfogva soha nem léphetett a magyar helyébe. Az azonban tény, hogy a legkorábbi szövegemlékek közé sorolt Halotti beszéd és Ómagyar Mária-siralom magán visel bizonyos latin jegyeket – de mindkettő sokszor merészen és kreatívan el is tér az eredetitől. Szép példája ez a latin nyelv magyar kulturális befolyásának és egyúttal annak, hogy az igazán jó fordítás egy kicsit mindig átdolgozás is.

– A hazai művelődés történetében fontos mozzanat az említett magyar nyelvű bibliák megjelenése. Ezek mennyiben gazdagították nyelvünket?
– Meglepőnek tetszhet, de nem annyira a fordítók szóalkotásaival, mint inkább a már meglévő szavak és szerkezetek változatos alkalmazásával, ami megteremtette a magyar egyházi stílust. Hadd világítsam meg ezt egy hasonlattal! Képzeljük el, hogy valahol évszázadok óta faházakat építenek tölgyből és bükkből. Amennyi változatosságot megenged ez a két fafajta, annyi van is az épületekben, ám az közös bennük, hogy egyszintesek, és északra néznek. Egyszer azonban egy házaspárnak idővel nem kevesebb mint öt gyereke születik, így szűkösnek érzik az otthonukat. Megbíznak egy építészt, ő pedig azt mondja, hogy kell egy emelet, és máris kényelmesebben el fognak férni. A szót tett követi, és a népes családnak valóban nem kell többé szorongania. Mindeközben az egyik szomszéd szintén segítséget kér az építésztől, mert több fényre vágyik. A szakember ezúttal azt találja ki, hogy a déli falba ablakot vág, amelynek a keretét a máshol termő fenyőből tervezi meg. Az ötlet ezúttal is sikeresen megvalósul. Nos, az egyszintes, északra néző faházak jelképezik azoknak a szövegeknek, főleg magánleveleknek, naplóknak, személyes feljegyzéseknek a szűk körét, amelyek Szent István uralkodása óta magyarul keletkeztek. De amint felmerült a bibliafordítás igénye – mint képzeletbeli lakóinké a nagyobb és világosabb ház iránt –, új célokra kellett felhasználni a magyart, mint a tölgyet és a bükköt, imitt-amott idegen nyelvi elemekkel, mint a fenyő esetében. Ezt a feladatot végezte el – mint az a bizonyos építész – Báthory László, Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Félegyházi Tamás, Károli Gáspár, Káldi György és sokan mások.

Tűzbe való vettetődésre való

Petőfi Sándor – aki Shakespeare Coriolanusát kora legszebb magyarjára ültette át – a Pesti Divatlapban megjelent színikritikájában (1844 júliusának harmadik heti számában) vitriolos tollal bírált egy rosszul sikerült drámafordítást:

„A szerelem mindent tehet. – Vígjáték; írta Holbein, forditá, vagyis forditotta volt Komlóssy… még a boldog emlékezetű »a te én irántam való szereteted«-féle ékes stílusban. Szathmáryné a Harpya-Fannit sokkal jobban adá, semmint ilyen haszontalan silányság megérdemli, mely csak a tűzbe való vettetődésre való – hogy körülbelül Komlóssyként szóljak.”

– Miképpen hatott – hiszen nyilvánvalóan hatott – a Szent István korában megjelent német nyelv a magyarra?
– Részben hasonlóan, mint a latin. Mert később, a Habsburg-uralom idején a német lett az igazságszolgáltatás, a tudományok, az oktatás és a művészetek másik nagy nyelve. A latintól eltérően azonban tartós kétnyelvűséget teremtett: a polgárok és a nemesek körében nemcsak a holt betűk, hanem az élőbeszéd, méghozzá az otthoni kommunikáció nyelve is az volt. Kizárólag vagy a magyar mellett. Ezért van az, hogy a nyelvújítás is nemegyszer csak látszólag „száműzte” a német elemeket. Például az 1830-as évektől kezdve a természetes állapotban lévő fás területre már nem a német Urwald vagy a francia–angol jungle szóval kellett utalni, mert helyettük megszületett az őserdő. Ez az Urwald tükörfordítása, akárcsak a szintén németet mintázó cseppkő, egykedvű, földrész, hangszer, kórház és még seregnyi más szavunk. A tükörfordítás kétségtelenül ritkább szóalkotásmód, mint a képzés, de ettől még nem okvetlenül rosszabb. Azt pedig, hogy az általa létrejövő szavak és kifejezések mennyire „jók”, mindig az egész társadalom dönti el. Manapság az angol voice mail-en alapuló hangposta vagy az air bag-ből fordított légzsák is szinte észrevétlenül simul be a magyar beszédbe.

– A reformkor egyik nagy vívmánya volt, hogy 1844-től a magyar lett a törvényhozás és a közigazgatás nyelve. Volt-e ennek érdemi hatása a fordítói szakmára, a magyar nyelv gazdagodására?
– Hogy a magyar nyelv újdonsült hivatalos státusa miként befolyásolta a nyelvi közvetítést, azt eddig senki nem kutatta. De az valószínű, hogy a magyarnak az országgyűlési és hatósági érvényesüléséhez sok fordító hozzájárult. Persze nemcsak ők, hiszen az ekkoriban zajló nyelvújítás a legkülönfélébb értelmiségiek közös – nemritkán viták közepette zajló – munkája volt.

A fordítók szervezetten csak jóval később tudták alakítani a hivatalossá vált magyar nyelvet, mégpedig 1869-től kezdve, amikor Andrássy Gyula kormányának miniszterelnökségén létrejött a Központi Fordító Osztály. Ám itt is csak közvetett hatásról beszélhetünk, mert ez az intézmény elsősorban forrásnyelvként használta a magyart, vagyis a latinon kívül magyarról fordított iratokat az ország akkor még többségben lévő más nyelvű lakosainak – ruszinoknak, örményeknek, zsidóknak, szlovákoknak és így tovább. (…)

A teljes interjú elolvasható a Tinta Kiadó által szerkesztett anyanyelvcsavar.blog.hu oldalon