Bezárt napok hordaléka | Háy János: Ne haragudj, véletlen volt

Posted on 2020. július 9. csütörtök Szerző:

1


H. Móra Éva |

Karanténnapló, hm… Az elmúlt hetek-hónapok másról se szóltak, mint hogy híres és nem híres emberek hogyan töltik, hogyan bírják a karantént. Kell nekünk egy újabb nyilatkozat?

Kell. Ugyanis Háy János ilyen szimpla dologért nem üt le billentyűt. Az ő naplója – idézem – keretrendszer, játéktér. A napló csak forma; soha nem érdekelte a naplóírás; azon túl, hogy nem akarja dokumentálni az életét, zavarban is van tőle: Tegnap bepakoltam a levest (krumplileves virslivel) és körbevittem a gyerekeknek. Soha nem szerettem naplót írni, mert nem tudtam, hogy hol a személyesség határa. A leves még benne van-e, vagy esetleg név szerint írjam ki a gyerekeket is tajszámmal együtt?

Miért született mégis ez a könyv, miért választotta mégis ezt a formát? Barna Imre kérte fel, hogy a Mozgó Világ számára írjon ezekről a soha-nem-volt napokról a saját szemszögéből. A régi barátság okán vállalta el Háy, de már írás közben érezte, hogy ez nem az lesz, aminek szánta. Könyv lett belőle, a maga teljességében, amilyet tőle várunk és elvárunk.

Napló, hiszen naponta születik bejegyzés. Bár feszíti ez a keret, ennek hangot is ad ismerősen eltúlzott magyarázkodásával már az elején: Ráadásul nem tegnap történt, hanem tegnapelőtt, de tegnap nem volt erőm elővenni a gépet és írni. Nem napló, hiszen a napi bejegyzéseknek címeket is ad, mint a novelláknak szoktak. (Jó néhányuk az is, novellává kanyarodik.) Napló, hiszen személyes. De nem napló, hiszen csak részben egyes szám első személyű. Az író gyakorlott olvasói már megszokták prózájában azt a következetes távolságtartást, ami annyira jellemzi – könyve nagy részében most is így tesz. Az én-közlésmód két esetben jellemző: vagy a leghétköznapibb, konkrét események vagy a múltból feltörő történetek mesélése s az ezzel kapcsolatos elmélkedések kapcsán.

Mert elmélkedést bőven olvashatunk ebben a naplóban, lenyűgözően sokat és sokfélét. Olykor egy konkrét életesemény, a karanténmagányban eltöltött hatvanadik születésnap hozza elő a gondolatokat: lám, túlélte az apját, bizarr érzés. Hosszabb életű lettem, mint ő. Túléltem a bennem csalódott apát. Amikor a bátyám túlélte, megkérdeztem tőle, hogy nem félt-e, amikor ahhoz az évhez ért, hogy netán rá is végzetes lesz. Nem értette, mért kérdezem, az ő sorsa nem az a sors, ami az apánk sorsa volt. Mérnök, nem szerette az észszerűtlen gondolatokat. Ez az elmélkedés kerek, szabályos novellába ágyazódik, szép, keretes novellába – a felmenőktől kapott életmintákkal, elképesztően mély bölcsességekkel és szívszorító emlékekkel.

Életminták. Lehetőségek. Ezekkel is szeret játszani, tapasztalhattuk: ’mi lenne, ha…’; ’mi lett volna ha…’; ’ha történetesen így vagy úgy alakul, de nem így alakult, így aztán…’-típusú kitérőkkel. Eddigi elbeszéléseiben is számtalan életmodellt rajzol meg, itt is. Ám bármennyire hangsúlyozza hatvan évének jelentéktelenségét, mégis valami összegzésféle szerveződik a sorok mögött. Nem kisebb kérdésekről, mint lét és nemlét, hűség és hűtlenség, egyedüllét vagy magány, szeretet és gondoskodás, a jól szeretni és a hogyan érdemes élni kérdése. Mindez rendkívül izgalmasan, mozaikszerű szerkesztésben köszön ránk: várban sétáló piros kabátos nő vagy magányosan tévéző nénike villanásai váltakoznak művészek és filozófusok alakjával; az író ezeket keresztbe utalásoknak nevezi.

Háyról szólva kikerülhetetlen a humor, a védjegyként működő, háyos humor. Ennek egyik összetevője az a hang, amivel a legtragikusabbról is képes trágárul vagy éppen látszólagos cinizmussal beszélni; a másik pedig az a végtelenített, sokszor idegborzoló körülményesség, amely hosszú, féloldalnyi mondatokban ölt alakot. Természetesen ebben sem marad hiányérzetünk. A merész asszociációk is nagy teret kapnak: nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, amikor nagypénteken az olajfák hegyéről ír, de a gyerekkori nézőpontból, amikor a fák hegyét, így az olajfák hegyét is a fák tetejének gondolta, s nem értette, Jézus miért mászott fel oda. S ismét novella kerekedik az emlékből, a hajdani hittanórák és ministrálások, egy majdnem végzetes baleset, Péter apostol háromszori árulása a gyerekkor szereplőire vetítve – mindez egységbe fonódik. Az elején nevetünk, de a végén inkább megrendülünk. Vannak nagy megrendülések ebben a könyvben.

Mert ír olyanról is, amit még nem írt le. Választ kapunk arra is, hogy miért éppen az a napló utolsó napja, amelyik. S hogy miért bontotta az utolsó napot órákra (valóban óránként írta a bejegyzéseket!).

Ne haragudj, véletlen volt – ez a köznyelvből átemelt szófordulat nemcsak cím, hanem motívumként, tartópillérként szerepel a könyvben, s bizony első előfordulásakor jött az első megrendülés. Pedig távolít megint: legmélyebb érzelmeiről csakis a nála megszokott az ember, valaki, a férfi alanyhasználattal képes írni. Ez nála írói módszer, „levédett” írói nyelv. Móriczcal kapcsolatban beszél több helyen is erről a nézőpontról, a kívülről fókuszálásról: Rideg tárgyilagossággal néz az őt magánemberként nyilván mélyen megviselő eseményre. Már naplószinten sem képes magánemberként írni, rögvest eltávolít, vizsgál. Persze a distancia nem azt jelenti, hogy leszakítod a szívedről az írásod tárgyát, hiszen a vér, az érzelmi muníció onnan jön.

Bizonyos, hogy minden distancia ellenére soha ilyen közel nem kerül az íróhoz az, aki elolvassa ezt a naplót.

Háy János (Fotó: Valuska Gábor)

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
232 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2624 Ft,
e-könyv változat 2209 Ft
ISBN 978 963 504 2920 (papír)
ISBN 978 963 504 2944 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért ő és csakis ő felel.
Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor – gondolhatnád – még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most, most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország, a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni jövőben, ha majd.
Ha igaz.
Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról. Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek az ügynöke?
Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott, és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne haragudjon. Barna Imre