Cserhalmi Imre |
Van azért a mi szakmánkban egy kis igazságtalanság. A Mona Lisáról szólva mindenki Leonardo de Vinci zsenialitását tartja számon, teljes joggal, és nem nagyon közérdekű adat – ha egyáltalán biztosan tudható – a modell neve. A nagyon divatba jött beszélgetős könyveknél fordított a helyzet, pedig a kérdező félnek legalább annyira az alkotása, mint a kérdezettnek. Mondhatnám: a szerző hozott anyagból fazonmunkát vállal, csakhogy Mihancsik Zsófia ennek a műfajnak nem az iparosmestere, hanem a művésze.
Vele kezdem hát. Manapság az interjú remek műfajának sanyarú médiasorsát látván – egyértelműbben: sírgödrénél állván – különös figyelmet érdemel, mi mindent tud róla Mihancsik, akinek nem véletlenül jelenhetett meg már hasonló műve a többi közt Popper Péterről, Nádas Péterről is. Evidenciának tűnik, mégis azzal kell kezdenem, hogy mindent tud Kuncze Gábor életéről, működéséről, legfontosabb évtizedeiről. Amíg ennek nincs a birtokában, bele se kezd a munkába. Természetesen megtudni és tudatni akar valamit, de csak olyasmit, ami az ismert tények mögötti tartalom: reflex, gesztus, hangulat, kudarc, öröm, csalódás, küzdelem, veszteség stb. Összefoglalva: a legjellemzőbb színek és vonások, amelyek Kuncze Gábor portréjának a megfestéséhez szükségesek.
Szakmai-etikai kérdés, hogy a felkészültségét érezteti a megszólalásaiban, de sohasem henceg vele, nem tolakszik a beszélgetőtárs elé. És sohasem érezzük, hogy mindenáron el akar jutni valahová – nemzeti sorshoz, identitáshoz, istenhithez, mint teszik annyian –, „csak” Kunczéhoz akar közelebb kerülni, csak őt akarja jobban megérteni és felmutatni. Még azt a manapság párját ritkító luxust is megengedi magának, hogy nem csupán az előre megfogalmazott kérdéseit teszi fel, hanem valóban figyel arra, amit hall és – horribile dictu! – a kérdése a frissen hallottakból következik. Vannak kétszavas kérdései és kérdésként funkcionáló kijelentő mondatai, és olyan polemizáló szavai, amelyek nem „szereplések”, kizárólag a téma részletesebb, pontosabb kifejtésére késztetnek.
Mihancsik Zsófia abban is példaszerű, hogy vissza tudja adni Kuncze sajátosan anekdotázó stílusát, témakezelését, nyíltan vállalt kritikusi attitűdjét, poentírozó képességét. Hogyan hatott Kunczéra a világa, és ő hatott-e, hathatott-e rá – tulajdonképpen ezt a kérdést megfogalmazni és rá választ keresni, ez a könyv lényege, s ez minden generáció érdeklődésére számot tarthat. Talán csak a vége felé, amikor a beszélgetés erősen leszűkül az egykori SZDSZ-re, válik kissé belterjessé mindkettőjük teljesítménye.
A gondolkozást serkentő és érzelmeket mozgósító olvasmányélménynek természetes garanciája annyi kedélyes, kritikus, izgalmas történet, amennyivel háromszáznál is több oldalt is meg lehet tölteni. Rövidebben: Kuncze Gábor személyiségével.
Évtizedek múltával talán már ki lehet mondani, hogy a rendszerváltás utáni, első parlament, noha az előző évtizedek dögunalma és impotenciája után színt és mozgalmasságot hozott, azért meglehetősen vegyes társaság volt. Áldozatkész lelkesek, naiv álmodozók, politikai szatócsok, karrieristák, svihákok, hullámlovasok, elszántak, elhivatottak éppúgy akadtak benne, mint elméleteikbe süppedt és legfeljebb játszótéren szerzett közösségi tapasztalatokkal rendelkezők. Akadtak, akik könnyen felejthetők lettek, és olyanok is, akiket, sajnos, még ma sem felejthetünk.
Kuncze Gábor annak a korszaknak felejthetetlen alakja. Exteriőrje és orgánuma szerencsésen adta azt az összhatást, amit mackós bájnak szokás nevezni. Ennél fontosabb, hogy mindig, mindent a gyakorlat felől akart és tudott megközelíteni, hogy a mosolya mögött sosem kellett rejtett vicsorgásra gyanakodnunk; hogy tudta, amiről a kommunikációban állítólag túlképzett mai politikai elitnek fogalma sincs: az őszinte önirónia fél győzelem!
Az ATV politikai műsoraiba rendszeresen behívott vendégek közül néhányat Szörnyülködők Körének neveztem el. Szinte témáktól függetlenül hívják be őket, nem csoda, hogy az eredmény: néhány üres perc ötlet és valódi mondandó nélkül, ám lelkes szörnyülködéssel. A hatalom helyében nyugodt derűvel tekintenék rájuk – illetve ezekre a műsorrészekre –, mert végső soron minden feltételezhető szándékuk ellenére azt sugallják: mennyire tehetetlenek!
Ma már Kuncze Gábort is csak ott lehet látni néha, és ez hiánya a magyar politikai közéletnek. A rendszerváltás óta mindegyik parlamentben szükség lett volna rá, a maiban is, ez kiderül ebből a könyvből. De az is, hogy a maiban kár lenne érte.
Várjuk ki a végét… – Kuncze Gáborral
Mihancsik Zsófia beszélget
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020
368 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3392 Ft,
ISBN 978 963 544 1167 (papír)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Kuncze közismert humorával elevenít fel számos történetet az elmúlt harminc évből, miközben kitér a jelen visszásságaira is, elemzi-értékeli pártja tevékenységét, sorsát, azoknak a miniszterelnökönek a munkáját és személyiségét, akikkel együtt dolgozott, illetve a rendszerváltás nagy- és kisszerűségét.
Molnár István
2020. október 4. vasárnap
Csalódtam! No, nem a kutakodó szerzőben, hanem Kuncze Gáborban! És ha Mihancsik Zsófia – szokásához híven – nem olyan kemény és tárgyszerű, úgy érzem – és ez bennem erősen ambivalens érzéseket ébresztett –, még jóval nagyobbat is csalódhattam volna.
Ellenérzéseim: etalon-attitűd, némi kettős mérce; leginkább az egykori pártot – annak két-három kunczés prominesét – illető szerecsenmosdatás, másrészt viszont rafinált – ám olykor egészen lekezelőnek tűnő – bűnbakgyártás, gyulázás és gyurcsányozás; no, meg Kuncze Gábortól számomra meglepetésszámba menő lényegi(!) önellentmondások, amelyek „szabad szárnyalását” Mihancsik Zsófia egy-egy közbevetéssel ugyan többnyire visszafogta az „igen, de”-féle igazlátás szintjére, ám az érzület bennem megmaradt, sőt egy átfogóbb kontextusban indokolni is tudnám…
KedvelésKedvelés