Markus Zusak: A könyvtolvaj (részlet)

Posted on 2020. május 20. szerda Szerző:

0


A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi.
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek.

Prológus

A kőtörmelék-hegyvonulat, melyben elbeszélőnk bemutatja: önmagát – a színeket – és a könyvtolvajt

A halál és a csokoládé
Először: a színek.
Aztán: az emberek.
Általában így látom a dolgokat.
Vagy legalábbis így próbálom látni.

Egy apró kis tény
Meg fogsz halni.
Teljesen őszintén mondom: próbálok vidáman beszélni erről a témáról, bár a legtöbb embernek nehezére esik, hogy higgyen nekem, hiába tiltakozom. Kérem, bízzanak bennem. Igenis tudok vidám lenni. Víg, vicces, vidor, vígságos. És ez még csak az ábécé vége; kezdhetnénk az elejéről is. Csak azt ne kérjétek, hogy kedves legyek. A kedvesség távol áll tőlem.

Reakció a fent említett tényre
Zavar ez benneteket?
Csak azt kérem tőletek, hogy ne féljetek.
Az biztos, hogy tiszta lapokkal játszom.
Na jó, szóval egy bevezető.
Egy kezdet.
Hol a jó modorom?

Bemutatkozhatnék tisztességesen, de arra aligha van szükség. Elég hamar elég jól meg fogtok ismerni, hogy pontosan mikor, az változók változatos sokaságától függ. Elég az hozzá, hogy valamikor, egy pillanatban ott fogok majd állni fölöttetek, olyan barátságosan, amennyire csak lehetséges. A karomban lesz a lelketek. És egy szín gubbaszt majd a vállamon. Szelíden elviszlek majd benneteket.

Abban a pillanatban ti csak feküdni fogtok (ritkán találkozom olyanokkal, akik felállnak). Saját testetekbe lesztek alvadva. Talán hirtelen rádöbbentek valamire; s egy sikoly csurog le a levegőben. Az egyetlen hang, amit azután hallani fogok, a saját lélegzésem lesz, és a szag hangja, meg a lépteimé.

A kérdés az, milyen színű lesz minden abban a pillanatban, amikor majd jövök értetek. Mit fog mondani az ég?

Személy szerint én a csokoládészínű eget szeretem. Legyen jó sötét, nagyon sötét csokoládé. Azt mondják, az illik hozzám. Én persze igyekszem élvezni minden színt, amit látok – az egész spektrumot. Millió színt, melyek közt nincs két egészen egyforma, és az eget, ahogy lassan szopogatom. Az élét veszi nyugtalanságomnak. Segít kikapcsolni.

Egy kis elmélet
Az emberek egy nap színét csak az elején és a végén figyelik meg, de számomra teljesen világos, hogy egy nap árnyalatok és intonációk sokaságán megy át minden elmúló pillanatban. Egyetlen óra különböző színek ezreiből állhat. Viaszsárgákból, felhő köpte kékekből. Borongós sötétségekből. Az én munkámban fontos, hogy figyeljek rájuk.

Ahogy már utaltam rá, az egyetlen áldásos kegy, a meg-mentőm az, hogy ki tudok kapcsolódni. Így tudom megőrizni ép elmémet. Ez segít megbirkózni a munkámmal, figyelembe véve, hogy milyen régóta csinálom. A baj az, hogy ugyan ki tudna valaha is a helyemre lépni. Ki tudna helyettesíteni, míg én egy kis szünetet tartok, és lazítok egyet a bejáratott üdülőhelyeiteken, akár a trópusokon, akár egy olyan pompás síparadicsomban? A válasz természetesen az, hogy senki, és ez indított arra, hogy meghozzam ezt a tudatos döntést – hogy az elvonulás lesz a pihenésem. Mondanom sem kell, hogy apránként pihenek. A színekben.

Most talán szeretnétek megkérdezni tőlem, egyáltalán miért van szükségem pihenésre. Mitől kell egyáltalán elvonulnom?
Eljutottunk a következő ponthoz.
A megmaradt emberektől.
A túlélőktől.

Ők azok, akiket látni sem bírok, bár még mindig gyakran előfordul, hogy nem tudom megállni. Direkt keresem a színeket, hogy ne kelljen rájuk gondolnom, időről időre mégis nézni kezdem azokat, akik megmaradtak, málladozva a rádöbbenés, a kétségbeesés és a meglepődés kirakós játéka között. A szívük átszúrva. A tüdejük szétverve.

És ezzel eljutottunk a témához, melyről mesélni fogok nektek ma este, vagy ma, vagy bármilyen órában legyünk is, és bármilyen színben. Ez a történet az egyik ilyen állandó túlélőről szól – a mindig itt maradás mesteréről.

Ez csak egy kis történet, egyebek között:
• egy lányról,
• néhány szóról,
• egy harmonikásról,
• néhány fanatikus németről,
• egy zsidó bokszolóról,
• és egészen sok lopásról.

Háromszor láttam a könyvtolvajt.

A vasút mellett
Először valami fehér látható. Vakító fehér.
Némelyikőtök biztosan azt gondolja, hogy a fehér nem is igazán szín. Tudtok ilyen unalmas butaságokat mondani. Na jó, akkor én közlöm veletek, hogy de igenis szín. A fehér kétségtelenül egy szín, és én személy szerint azt gondolom, hogy erről nem nyitunk vitát.

Csak nyugalom!
Kérlek benneteket, őrizzétek meg a nyugalmatokat a
korábbi fenyegetés ellenére. Csak a szám nagy –
de nem vagyok erőszakos. Nem vagyok gonosz.
Én csak egy következmény vagyok.
Igen, fehér volt.
Olyan érzés volt, mintha az egész földgolyó hóba öltözött volna. Mintha felhúzta volna magára a havat, ahogy egy pulóvert húz fel az ember. A vasút mellett a lábak sípcsontig süppedtek. A fákon jégtakarók.
Jól gondoljátok: valaki meghalt.
Nem hagyhatták csak úgy ott a földön. Most még nem lett volna olyan nagy probléma, de amint letakarítják a pályát, a vonatnak tovább kellett mennie.
Két őr volt ott.
És egy anya meg a lánya.
És egy holttest.
Az anya, a lánya és a holttest konokul hallgatott.
– Na és mit akar még, hogy mit csináljak?
Az egyik őr magas volt, a másik alacsony. Mindig a magas szólalt meg elsőnek, bár nem ő volt a parancsnok. Ránézett alacsonyabb, kerekebb társára, akinek zamatos-piros arca volt.
– Hát, – jött a válasz – nem hagyhatjuk csak így itt őket, nem igaz?
A magas kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért nem?
Mire a kisebb majdnem felrobbant dühében. – Spinnst du? Megőrültél? – Arcán egyre nőtt a gyűlölet. Bőre kitágult. – Na, gyerünk! – mondta, a hóban gázolva. – Mind a hármat visszavisszük a vonatba. És értesítjük a következő állomást.

Ami engem illet, én már elkövettem a legelemibb hibát. Nem tudom elmagyarázni nektek, hogy mekkorát csalódtam önmagamban. Eredetileg mindent jól csináltam.

Megszemléltem a vakító, hófehér eget, mely a mozgó vonat ablakából látszott. Gyakorlatilag beszívtam, de még így is tétováztam. Hol meghátráltam, hol megint érdekelt. Mármint a lány. A kíváncsiság legyőzött, és beletörődtem, hogy addig maradok, amíg csak engedik a teendőim, és figyeltem.

Huszonhárom perccel később, amikor megállították a vonatot, kimásztam velük együtt.
Egy kis lélek volt a kezemben.
Ott álltam mellettük, kicsit jobbra.
Az agilis vasúti őrök visszamentek az anyához, a lányhoz és a kisfiú hullájához. Tisztán emlékszem, hogy aznap hangos volt a lélegzetem. Meglepett, hogy az őrök nem vettek észre, amikor elhaladtak mellettem. A világ most kezdett megereszkedni a sok hó súlya alatt.

Tőlem balra, olyan tíz méterre, ott állt a sápadt, üres hasú lány, fagytól gémberedetten.
Remegett a szája.
Dermedt keze összefonva a mellén.
S a könyvtolvaj arcán megfagyott könnycseppek.

Markus Zusak

Markus Zusak: A könyvtolvaj
Fordította: M. Nagy Miklós
Trudy White rajzaival
Európa Könyvkiadó, Budapest 2019
540 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
kedvezményes webshop ár a kiadónál 1999 Ft
ISBN 978 963 405 2289

Az ausztrál író regénye 2005-ben jelent meg, az egész világon bestseller lett, és számos díjat nyert el.
A belőle készült filmet 2013-ban mutatták be Brian Percival rendezésében.