Masha Gessen: A szavak ereje – Pussy Riot (részlet)

Posted on 2020. május 14. csütörtök Szerző:

0


Prológus | IK–14

Gerának pisilnie kellett. Megint. Már tizenegy órája ültünk az autóban. Ötpercenként vagy pisilni kéredzkedett, vagy újra és újra megkérdezte: „Ott vagyunk már?” Egy szemhunyásnyit sem aludt, pedig éjjel egykor értek vele haza. És most, alig nyolc órával később már a kocsimban ültünk. A büntetőtábor felé hajtottunk. Gerának pedig pisilnie kellett.

– Gera, nem pisilhetsz ötpercenként! – fordult Petya a négyéves lányához. – Nem ítélhetsz meg egy műalkotást a hatása alapján. – Német televíziósok követtek egy másik autóval, ezúttal a tőlük kapott felcsíptethető mikrofonba beszélt.

Az éjszakát Zubova Poljanában töltöttük, egy hotelben, az autót a hotel hátsó bejárata elől kellett elhoznom. Így a németek filmezhették, amint a nyurga Petya, kezében kínai szögletes vászonszatyrokkal az autóhoz rohan. A csomagokat feleségének, Nágyának, Gera anyjának vitte a büntetőtelepre.

– Hatodszor filmezik le, hogy pakolom tele az autót Nágyának! – nevetett, amikor beült az utastérbe. Úgy tűnt, élvezi a nyilvánosságot, amely a felesége bebörtönzésével járt együtt. Csak most, egy évvel az első találkozásunk után kezdtem el értékelni a társáért végzett kemény, monoton és állhatatos munkáját.

Mialatt a németek bemikrofonozták Petyát, valaki interjút próbált készíteni Gerával, aki hirtelen makacsul összeszorította a száját. Amikor a riporter odébb lépett, gyorsan felmértem a versenyhelyzetet, és én is megpróbáltam kikérdezni Gerát. Egy egész napot töltöttünk már együtt a kocsiban, és ez valahogy összehozott bennünket.
– Mikor láttad utoljára az anyukádat?
– Nem emlékeszem – vonogatta a vállát.
– Miért van börtönben az anyukád?
– Fogalmam sincs – újabb vállrándítás.
– Ki küldte börtönbe?
Vállvonogatás. – Putyin.
Amikor az apja és a nagyapja is beült végre az autóba, elindultunk. Gerának pisilnie kellett. Megint.
– Ha ebben a hidegben állandóan pisilsz, felfázik az alfeled, és nem lehet gyereked – mondta a nagyapa, Andrej.
– Nem akarok gyereket – feleselt Gera.
– Én se akartam – magyarázta Andrej. – Aztán lám, egyszer csak úgy alakult.
Andrej nem az a jófej arc, akit olyan szívesen a lánya közelébe engedne az ember. Hatvanöt éves korára eléggé elkopott, de látszik rajta, hogy valamikor sármos lehetett, akár egy filmsztár. Türelmetlen ember. Néha teljesen elfogadhatatlanul viselkedik, például amikor Gera előtt szidja az apját, Petyát. Éretlen pasas. Amikor Gera fáradtan kitört, és azt követelte, hogy vigyék az anyjához, vagy a nagyanyjához, vagy azonnal vissza a hotelbe – mindig ugyanúgy cirkuszolt –, a nagyapja is veszekedni kezdett. Petyától egy csésze kávét követelt, amit aztán visszaadott, majd megint visszakért. Az idő nagy részében Gerával beszélgetett és játszott, a kislány láthatóan élvezte. Ám amikor azt hallgattam, hogyan tanítja a gyereknek az entrópijja (entrópia) szót, össze kellett szorítanom a számat, hogy ne vágjam oda neki: ne idomítsa már azt a gyereket, nem cirkuszi akrobata. Felteszem, előttem más nők is ugyanígy tiltakoztak ez ellen korábban, különösebb eredmény nélkül.
– Mama nem akar látni téged! – kiabálta oda Andrejnek Gera, és a padlón dobogott a lábával. A nagyanyját, Petya anyját nevezte Mamának.
– Én sem akarom látni őt! – válaszolta Andrej.
– Félsz tőle? – kérdezte Gera.
– Nos, végül is egy nő – felelte Andrej. Nem hiszem, hogy egyébként jellemző lett volna rá ez az őszinteség.

***

A szolgáltatóház harmadik emeletén kialakított szállodában töltöttük az éjszakát – még a szovjet időkben nevezték így el azokat az épületeket, amelyekben a fodrászattól a cipészig mindenféle üzlet, műhely helyet kapott. 2013-ban Zubova Poljanában, Mordvinföldön alig több mint tízezer ember élt. Az üzletközpontban lévő hotel hat szobáját egyszerű fenyőbútorokkal rendezték be, de volt úszómedence, kávézó, és a recepciónál őrült színű hajfestékeket lehetett kapni: a szűkös választék a rózsaszíntől a rézvörösig terjedt. Eladó zászlók is voltak: az Oroszországi Föderáció zászlaját tíz, Mordvinföldét körülbelül tizenkét dollárnyi rubelért lehetett megvenni. Az üzletközpont kávézóját Tizenháromnak nevezték – a mordvinföldi rendszámtáblák jelzésének megfelelően. Az Oroszországi Föderáció nyolcvankét régióját számokkal különböztették meg. A nyugati hagyományhoz hasonlóan a tizenhárom Oroszországban is balszerencsés szám, ez az „ördög tucatja”. Úgy tűnt, ez a név illett arra a körzetre, ahol a legmagasabb volt a börtönben lakók aránya – nemcsak oroszországi, de világviszonylatban is. Körülbelül negyven kilométert kellett mennünk addig a büntetőtáborig, ahol Nágyát tartották fogva: ez volt a 14-es fegyenctelep, azaz az IK–14. Petya a helyi nevezetességeket mutogatta. Egy rozsdásodó tábla jelezte: Tiltott terület. Behajtás előtt kötelező megállni. Ellenőrzőpont viszont nem volt, valószínűleg évekkel ezelőtt felszámolták. Talán akkor, amikor egy másik ismert női elítélt töltötte itt a büntetési idejét, és valaki a felsőbb körökben úgy döntött, rosszul mutatna az ellenőrzőpont a tévéfelvételeken. Az út mindkét oldalán szigorúan őrzött férfi fegyház húzódott. Az elítélteket egy, a tartólemezekhez erősített bádoghídon vitték át, elrejtve az úton elhaladó autósok szeme elől. Egy másik férfi büntetőtábor következett, aztán egy női, aztán egy unalmasan elnyúló útszakasz, ugyanolyan szétterülő erdőkkel, és végül megérkeztünk Parcsa faluba. Itt működött az IK–14. A falu egy kis vegyeskereskedésből és az IK–14 alkalmazottainak elszórt házaiból állt.

A büntetőtábort magas, szürke fal mögé rejtették, csak néhány épületelem látszott ki. Látszottak egy jókora templom csúcsai – a kilencvenes években a környező táborokban mind hasonló templomokat építettek. Lehetett látni továbbá az egyik szabvány betonépületet, amelynek teljes falát egy gyereklány képe borította. Petya azt is elárulta, milyen felirat van a fallal takart rész mögött: A családod vár rád.

Egy, a látogatók számára fenntartott kétszobás épületrészbe léptünk. Újonnan építették, elsősorban azért, mert arra számítottak, hogy Nágya miatt fokozottan figyel majd a média. Még egy szőnyeggel borított, gyerekággyal ellátott játszóhelyet is kialakítottak, totyogóknak szánt játékokkal: nagy méretű legóval, táncoló szamárral. Gera és Andrej levették a cipőjüket, és nekiálltak legóbörtönt építeni. A gumikacsa műanyag létrával segített szökésben lévő barátnőjének, a hercegnőnek.

Petya a csomagokkal a nagyobbik szobában helyezkedett el. Az egyik falat végig üzenőtáblák borították. Egy kisebbre, amelynek az volt a címe, Társadalmi mobilitási rendszer, színes ábrák és cetlik voltak felszúrva, hogy szemléltessék: a „notórius elkövetőknek” nem jó a börtönben, ám a „pozitív jellemzést kiérdemelt fegyencek reményteljes jövő elé néznek”. Egy széles táblát, amelyre azt írták, Információ, teljesen beborították a szabvány nyomtatványok. Nyomtatvány a bebörtönzött látogatásához, nyomtatvány a csomagküldéshez, a fogvatartottak látogatására vonatkozó törvény kivonata, illetve azoknak a szabálysértéseknek az összefoglalója, amelyeket a hatóságok sikeresen felderítettek a büntetőtelepen. Mindkét esetben mobiltelefont próbáltak a látogatók becsempészni a fogvatartottaknak, és nagy árat fizettek ezért. Nemcsak a mobiltelefont kobozták el tőlük, de a látogatási jogukat is elveszítették.

A hátsó falon egyetlen LED-es monitor függött. Egy testes, középkorú, a szövetségi börtönök egyenruháját viselő nő a büntetés-végrehajtási szabályok és törvények kivonatát olvasta fel. Húszperces, monoton hangú előadás volt, és mire lejárt a várakozási időnk, magunkba szívtuk a szabályokat az aprólékos részletekkel együtt. Petya levette a zubbonyát, alatta számtalan, Ralph Lauren márkájú kockásing-készletének egyike. Leült egy asztal mellé, szemben az ablakkal, háttal a képernyőn beszélő nőnek, és elkezdte összeírni a zsák tartalmát.
Gyümölcsök.
Ágynemű.
A fogvatartottak csak teljesen fehér ágyneműt használhatnak. Legutóbb visszaadtak egy párnahuzatot, mert mintás volt – ez pedig akkor is tilos, ha egyébként a huzat fehér. Ezzel ellentétes a fehérneműre vonatkozó szabály, amelynek teljesen feketének kell lennie. Petya egy üres, Uniqlo márkájú thermo fehérneműs dobozt dobott a földre.

Könyvek:
Anatolij Marcsenko: Tanúvallomásom.

Marcsenko szovjet ellenzékiként írt részletes számvetést arról, hogyan élnek a fogvatartottak a szovjet táborokban. 1986-ban, rácsok mögött halt bele a politikai foglyok szabadon engedéséért folytatott éhségsztrájkjába. Nágya kifejezetten ezt a könyvet kérte, Petya pedig nem talált megvásárolható példányt, így a saját könyvtáramból hoztunk el egyet. A Petya munkáját segítő két emberjogi aktivista további nyolc, ellenzékiek által írt vagy ellenzékiekről szóló könyvet is bepakolt. Tíz kötetet lehetett bevinni egyszerre, a listát Slavoj Žižek könyvének orosz fordítása zárta. Nágya levelezett Žižekkel, és azt mondta, tetszik neki, hogy egyszerre vitázhat a férfival és a könyvével. Hónapokkal később csak a Žižek-kötet ment át a börtöncenzoron.

A tévéképernyőn az egyenruhás nő felolvasta azoknak a dolgoknak a listáját, amelyeket tilos bevinni a fogvatartottaknak. Filcek, színes ceruzák, fénymásolópapír – szökés előkészítésére alkalmas eszközök. Aznap kora reggel, amikor Petya kinyomtatta a környék térképét, a háztartási bolt egyik alkalmazottja csipkelődve megkérdezte: „Mi ez, szökési terv?” Közben Gera megunta a gumikacsa megszökik a börtönből játékot és egy nagy, piros fitneszlabdával kezdte dobálni a játékbörtönt, amit Andrejjel ketten építettek fel. Gera alig volt nagyobb, mint a labda, így nehézkes és eredménytelen volt a dobálás, de dühében kitartóan folytatta. Petya tovább írta a listát:

Sárga műanyag mosdótál.
Kék műanyag mosdótál.
Zöld műanyag merőkanál.

A ruhamosáshoz akarta bevinni ezeket, bár bízott benne, hogy Nágya a hosszú haját is megmoshatja a színes tálakban. Petya értékes dokumentummal ment a büntetőtelepre: a szövetségi büntetés-végrehajtási hatóság írásban igazolta, hogy nincs a hajmosás gyakoriságát korlátozó kitétel a büntetés-végrehajtásra vonatkozó szabályzatban. Ez elméletileg azt jelentette, hogy Nágya és a barakkban vele együtt élő harminckilenc nő nemcsak hetente egyszer, a fürdőlátogatások alkalmával moshatja meg a haját, hanem gyakrabban. Az elmélet végül a gyakorlatban tévesnek bizonyult. A képernyőn litániázó nő folytatta a tiltott holmik listáját: térképek, iránytűk, földrajzi könyvek, kutyakiképző könyvek.

Az előkészületek majdnem egy órán át tartottak: össze kellett állítani a listát, ki kellett tölteni a látogatói engedélyeket, meg kellett várni a fiatal tisztnőt, hogy elvigye a dokumentumokat, majd azt, hogy bekísérje a látogatókat. Majdnem déli egy óra volt, mire Petya, Andrej és Gera beléphetett az intézménybe. Négykor bukkantak fel újra. Odabent rövid várakozás után azzal szembesültek, hogy másfél órával megrövidítették a kéthavonta egyszer engedélyezett négyórányi látogatási időt. Két és fél órát töltöttek a vendégek számára kialakított kávézóban – nagyon büszke volt erre a vidám helyre az intézmény, a mordvinföldi büntetés-végrehajtási hatóság még a saját YouTube-csatornáján is bemutatta. Gera végig az anyja ölében ült. Mind a négyen a Kapd el Kosej!-t játszották (Kosej az orosz népmesék halhatatlan ördögi figurája). A felnőttek zavartan üldögéltek, Gera ki is használta ezt, hogy csalhasson a játékban, miközben hangyányit sem engedett a szabályokból.

Néhány héttel később, egy telefonbeszélgetés során, Nágya büszkeséggel és sajnálkozással a hangjában jegyezte meg, hogy Gera érettebb, mint amennyire érett ő valaha is lesz.

– Tökéletes vezetője lesz a középosztálybeliek tiltakozásainak – mondta Nágya.

A látogatás alatt végig úgy ült a gyereklátogatókat felügyelő megbízott, mintha ott sem lenne. Nem szólt bele még abba sem, hogy Petya és Nágya ölelkeztek – ettől volt ez a találkozás sokkal jobb, mint a két hónappal korábbi alkalom. Akkor még azt sem engedték meg nekik, hogy megfogják egymás kezét.

Amíg Petya, Gera és Andrej bent volt, én körbeautóztam a büntetőtelepen, és fényképeket készítettem. A Zubova Poljana-i járás adminisztratív központja Zubova Poljana város volt. Tulajdonképpen az egész város a börtönhatóság köré szerveződő intézményrendszerként működött. A város gazdasági és építészeti központja maga a büntetőtelep volt. Apró, fából épített átmeneti lakóotthonok tapadtak a büntetőtelep betonépületeihez és magas templomaihoz. Láttam egy építkezést is: a büntetés-végrehajtó intézet alkalmazottai számára készült egy lakóotthon a járási börtönhatóság felé vezető út mentén. Az építkezést körülvevő magas kerítés és a minden sarkon ott magasodó őrtornyok alapján arra következtettem, hogy a telepen maguk az elítéltek dolgoznak.

A járási büntetés-végrehajtási hatóságtól lefelé vezető út mentén, egy neoklasszikus épületben – valamikori általános iskolában – működött a járási adminisztráció. Az egykor méltóságteljes épület oszlopos homlokzata omladozott. Valaki kedvesen retusálta az oszlopsor két oldalára elhelyezett, himlőhelyes arcú pionírszobrok vörös nyakkendőjét. Feltűnő volt ez egy olyan térségben, amely nagyon sok orosz számára egyet jelentett a politikai börtönökkel. Marcsenko és több ellenzéki is – azok, akiknek a könyveit elhoztuk Nágyának – itt töltötték a börtönbüntetésüket.

Az egykori régiós ideológia nem úgy tűnt, mintha neo-szovjet lenne, inkább egyszerűen csak törvénybe ütköző. A telephez tartozott az a hatalmas transzparens is, amelyen ez a felirat szerepelt: Akik dolgozni akarnak, megtalálják ennek a módját. Akik nem akarnak dolgozni, ismerik a kifogásokat. Amikor megálltam, hogy lefényképezzem a náci koncentrációs táborok fényében tündöklő feliratot, észrevettem, hogy egy rendőr kiszúrt magának, majd továbbhajtott. Néhány perccel később előállítottak, elhaladtunk a szolgáltatóház mellett vezető úton, és bevittek a Zubova Poljana-i rendőrségre. Vallomást kellett tennem arról, milyen céllal dolgozom itt. Épp magam mögött hagytam az őrsöt, amikor Petya felhívott, hogy végeztek.

Ennyi volt: tizenegy óra az autóban, egy kurta éjszaka az üzletközpontban, két és fél óra Nágyával – és újra a kocsiban találtuk magunkat a Moszkva felé vezető, majdnem ötezer kilométeres úton. Gera, aki sztoikusan vette az akadályokat az előző napok hosszas autózásai alatt és a mai unalmas várakozás közben, most felélénkült, kiabált. Követelte, hogy vigyük vissza a szállodába, az anyjához, a nagyanyjához. Andrej szintén üvöltött és elkényeztetett kölyöknek nevezte Gerát. Petya megpróbált mesélni nekem a látogatásról, de újabb és újabb mobilhívások vonták el a figyelmét, majd szórakozottan görgetni kezdte a Twitter-posztokat, láthatólag elfelejtette, hogy épp egy történet kellős közepénél tartott. Nem érezte fontosnak, hogy befejezze, mert tulajdonképpen nem tudta, mit mondjon. Nágya azért küzdött bent, hogy varrógéppel dolgozhasson. Zsebeket varrt rendőrségi egyennadrágokra. Másik foglalatossága az volt, hogy valami közös témát találjon a többi fogvatartottal. Amikor elveszted a szabadságod, akkor legelőször és legfőképpen annak a lehetőségét veszted el, hogy megválaszd a saját társaságodat. Azok a nők, akik most Nágya körül voltak, akár másik bolygóról is jöhettek volna. Az egyetlen ember, aki valaha járt ugyanazokon az utcákon, amelyeket Nágya is ismert, aki olvasott néhány olyan újságot, amelyet Nágya is olvasott, egy másik kiemelt fogvatartott volt: egy tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt ultranacionalista gyilkos. Egy emberi jogi ügyekkel foglalkozó ügyvéd és egy újságíró meggyilkolásáért ítélték el.

Nágya és Petya sztorikon keresztül érzékeltette, milyen is ez a környezet: ott volt például az a rabtárs, aki mindenkinek azt mondta, hogy megette a szeretőjét. Vagy az, aki négy éven át várt a szerelmére, majd amikor végre hazament, ágyban találta egy másik nővel: mindkettejüket leszúrta. És ott volt az a nő, akit rendszeresen látogattak a halott férje szülei, mert azt gondolták: a fiuk rászolgált arra, hogy a felesége meggyilkolja. De Petyának most nem volt kedve sztorizgatni. Az autóban mindenki fáradt volt, és senki sem azt kapta ettől az utazástól, amit remélt.

Masha Gessen (Fotó: Tanya Sazansky)

Én voltam az egyetlen közülünk, aki szabadon dönthetett arról, akar-e három másik emberrel órákon át utazni. Mialatt úton voltunk, Petyának levél érkezett Moszkvába Nágya barátnőjétől, egy másik fogvatartott Pussy Riot-tagtól. Dühös, mert egy magánzárkából kellett írnia. Pedig a magánzárka tulajdonképpen áldás – azon ugyanis nem kell másokkal osztozkodni.

Péntek hajnali háromra, piszkosszürke március eleji havazásban értünk Moszkvába. A következő hétfőn lesz egy éve, hogy a Pussy Riot-lányokat letartóztatták. Azaz Nágya és Maria már egy évet töltött rácsok mögött. Ugyanezen a napon volt Gera ötödik születésnapja.

Fordította: Parászka Boróka

Masha Gessen: A szavak ereje – Pussy Riot
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019